Július

A perzselő és buja nyár kemencéjében a kopár fennsík kigyúl, lentebb a málna- bokrok nyújtják gyümölcsüket, s a szunnyadó erdők felett úszik a tölgyek barna álma. Lombok között bujkál a fény, zöld láng lobog a fák hegyén. Szerszámládájukat kinyitják a kis, hegyes fülű manók, kezükben gyújtó és kanóc, hogy felrobbanthassák a sziklát. Kilencszáznegyvenegy nyarán együtt jártunk itt, kicsi lány. Elnézem a patak szökellő vizét: sok hófehér kavics. Úgy illant el mosolyod is, mint a patakvíz, mint a szellő. Látom fejünk fölött az ég s az elúszó felhők szinét. Lassan haladsz a fák alatt, s én, ahol a lomb már kevesebb, árnyékos helyet keresek, mert ellenséged volt a napfény. Télen meg órákig hanyatt feküdtél, nagy ponyvák alatt; védett a pokróc és a lábzsák. Üvegharangba zárt a csend. Sötétedett, és odafent kigyulladtak az égi ábrák. Mint a tudós, mint a vegyész, kinek a tört rész is egész, mikroszkóppal járnám a tájat. Micsoda drága gyűjtemény volna, ha összegyűjteném azt, ami ittmaradt utánad! Üres doboz, papír, szalag, szőke hajszál, mind új adat! Eltűnődnék minden darabkán, melyet megkímélt az idő, s mint mozaik szemcséiből, arcképed újra összeraknám. Hanyatt dőlök. Zizeg a fű. A szenvedés mily egyszerű! Véletlenül szemelt ki engem kísérletéhez anyagul, s mellékesen és hanyagul forgatja meg tőrét szivemben. Láthatlak-e még? Alakod a romboló kedvű napok sora lassan foszlatja köddé. Mintha helyettem néma fák, sötét tanúk kiáltanák a jajszót: „Nem jössz vissza többé!”