Találka

1 Megvacsoráztam, feketéztem, lassan szívtam a cigarettám. Kint a körúti estbe kék, zöld s vörös betűket írt a reklám. Az újságokat félredobtam, számítgattam, hogy még jöhetsz-e? Az üvegen át egy csavargó vágyódó szemmel nézni kezdte, a fürge pincérek kezében mint vándorol a pecsenyés tál. De félt szegény, hogy jön a rendőr, így hát csoszogva tovasétált. Gépiesen mondtam magamban el egy verssort; dzsessz-zenekar szólt. A szomszéd asztalnál kövér úr emésztett, szájában szivar volt. A kávéházi grafológus megpróbált pár pengőt szerezni, és egy sertéskereskedő jellemét kezdte elemezni. Egy hölgy kivette tükörét, hogy száján megigazítsa rúzsát. Négy nőszobor oszlopot tartott. Talán pályatévesztett múzsák? Fizettem, s indulni akartam, mivel tizenegy óra múlt már; ekkor érkeztél, s elmesélted, milyen nehezen szabadultál. Arcod piros volt a hidegtől, a szemeid izzó acéltűk, és tudtam, hogy enyém leszel az éjjel, ahogy megbeszéltük.   2 Összemart s itthagyott a vágy, mint szélben elzúgó darázsraj; a sötétben két cigaretta világított halvány parázzsal. Feküdtünk, s az jutott eszembe, hogy mászkáltak körötted holmi fajankók, s csak nézték a szádat, de sose merték megcsókolni. Tudtam, most gyöngédnek kell lenni, s az volna a dolgoknak rendje, hogy mondjak már valami szépet, ami, sajnos, nem jut eszembe. És irigyeltem azt a férfit, aki a nőktől gyorsan elmegy, mikor a szerelem után már nem kívánja a szerelmet. Féltem fölgyújtani a villanyt, mely garniszállókban fakó, bús; arra gondoltam, most megy el a legutolsó autóbusz, s lassan elvásik minden íz, amibe a száj belekóstol, s arra, hogy holnap délelőtt ötven pengőt kérek Lajostól, s hogy bárcsak egyedül lehetnék – nógatni kellene a percet –, s hogy a héten lesz rá időm, lefordítok egy Verlaine verset. Kissé fáztam, és úgy feküdtünk, a semmit nézve, szótlan, ébren, mint két fogoly az éjszaka fekete bársonybörtönében.