Kövérek a fürdőben

A nap saját tüzét nem állva ődöng, s a föld alatt fölgyújtja a szenet. Hűsre vágyunk. De mint megannyi kőtömb, oly súlyosak, oly lomhán fekszenek a vízparton a fürdőző kövérek; hanyatt hevernek, míg a rekkenő nyárban, mint nagy gyümölcsök, lassan érnek, és állukon sötétlő serte nő. Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra dzsungel, melyben eltévedt hangya jár; rápingálja hasukra, homlokukra haragosvörös rózsáit a nyár. Verejték tölti meg hájuk redőit, s alápereg, mint zsíros, sűrü könny, de köldökük körül kis tóba gyűlik, s a guta ül lila nyakszirtjükön. Bukfencet vet a délibáb, s továbbszáll. Fejükre százezer fehér acél- sugár zuhog, mint fémes fényü nádszál. Zubog a víz, s lángot vet. Itt a dél! Kilenc angyal fényes réztrombitát fúj; süket fülük mintha nem hallaná; savószínű szemük a légbe bámul, eszméletük mély űrbe hull alá. Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak, hogy fölszippantja súlyukat a nap, s ők könnyű fonalán egy szép sugárnak, mint lomha ballonok, elszállanak.