Őszi képek kisvárosból

A színtér Távoli jegenyék alatt a menekülő nyár oson. Mint egy henyélő, lanyha úr, hever az ősz a városon, ki unalmas ebéd után egy csésze feketét ivott, fél kézzel újságot lapoz; egy perc, s már bóbiskolni fog. Szivarhamuja földre hull; tátott szájjal ásít, mivel nem látják, és különben is már nem törődik senkivel.   Októberi zápor Az égben csatazaj: ólomgolyók görögnek, távolról morajlanak. Sötét a táj. Az eső lába lóg. Forgószél járja be az elhagyott utat. Félnek a fák, a sok élettapasztalattól megtörve, kopaszan húzzák be nyakukat. Nyarat játszik az október: a zord eget elárasztja sötétlila felhőivel; később lelepleződik: eső után nem adhat meleget. A sarki koldus menekül, nyakába húzza rongyait, botjával súrolja a házakat, a külváros felé szalad. A természettel készül valaki leszámolásra itt. Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült, s énekel; haja lobog, elszáradt tagjai kinyúlanak, ordít, sárga öklével fenyeget az égre fel.   Érsekkert Bejárja a hervadt füvek szaga a mezőt; a parkban vadgesztenyék csillognak a holdfényben éjszaka. A rét fölött pár felhő andalog; hosszú időn át vékonyulnak el, s elmúlanak, mint fáradt angyalok. Cigarettázom, s nézek; egyre megy, hogy az ember hintón jár, vagy gyalog. Egy száraz ág fölöttem megremeg. Menyét oson a bokrok közt, hegyes orrával szimatol, fényes szemű. Szeretném megkérdezni, mit keres. Tengés-lengés csupán az életem. Asztalomról száz akta rám röhög holnapra, bélyegzőktől szennyesen. Medvének kéne lenni, áfonyát s vadalmát falni a bozót között, és aludni a hosszú télen át. Egy sárga kerti lámpa rám ragyog, csúfol, s fogatlanul motyogja, hogy még csak huszonhat esztendős vagyok.   Rókus temető Októberben temettük el nagynéném férjét, egy sötét napon; egyszer sem hagyta el a fény a felhők börtönét. Nagy temetés volt: kanonok kísérte végső útra őt – így rendelte a káptalan –, mint káptalani számvevőt. Nem is egyszerű sírgödör nyelte el maradványait, hanem kripta, fölötte meg kápolna állt, melyet pedig ötvenhat éve rokona, egy régi püspök épitett magának, testvérének és testvére gyermekeinek. De nem is ezt akarom én voltaképpen elmondani, hanem a temetés után történt inkább csak valami. Elmondta a temetkezési vállalkozó, hogy amikor a kőlap fölfeszítve állt, s eloszlott a dohszag s a por, lenéztek a kriptába, s lenn hevert egy ócska puskacső, melynek faalkatrészeit régen megette az idő. Vagy, mint már akkor rozsdamart csövet, egy munkás hagyta itt, vagy a püspök puskája volt, melyet magával sírba vitt. Éjjel tán sírjából kikelt, s e holt fegyverrel lőtte le a halott őzek árnyait a halott főpap szelleme. Nagynéném férje is vadász volt, és most mellé költözött, s lesen feküsznek éjidőn a holdfényes dombok között. Titkok közt élünk… Kavarog fejemben száz bizarr dolog, s az indiánok különös vallására is gondolok, s gyakran látom, mint járja be kezében puskával a két halott vadász együtt a menny örök vadászterületét.   A leleplezők A lélek menekül; megmérgezik, mert mindenkiről mindent tudnak itt; a szívben mi van, a fazékban mi fő, leleplezik. Nyugodtan otthon sem ülhetsz: kívül izzó szemek lesik magányodat. Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű a kárhozat. Itt talpat nyalnak, s még egyebet is; étvágy és gyomor van hozzá elég. Szomorú, hogy maga a mardosó is martalék. Hogy X úr mennyit sikkasztott, és Y kisasszony teherbe kitől esett: mindenkiről tudnak rosszat sokat, jót keveset. S még ezer más dolog van, ami sorra kerül. Az undor mocsara fejed búbjáig betemet. Sunyítanak, guggolnak, és egymásra lesnek apró kis emberek. A lélek menekül; megmérgezik, mert mindenkiről mindent tudnak itt; és hogy a szívekben mi van, és hogy a fazékban mi fő, leleplezik.   Agglegény Bemegy a házba, hol dohánysziták hevernek az ablakdeszkán. Flanell házikabátot ölt, tüzet rak, és vacsoráját unottan költi el. A falról nézi néhány rokona; rossz, ócska képek, nagyrészt kancsalok. Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az, akiről készült, már régen halott. Nem kell a cigány s kaszinó se már; esős időn hallgatja az ereszt; legyet csap légycsapóval, szundikál; néha unalmában szakállt ereszt, s tört foncsorú tükrében figyeli, mint lepi arcát rőt borosta el. Unja a várost: legszebb éveit itten kártyázta és borozta el. Hajdan külföldön járt egyetemet, majd atyja meghalt, és ő vette át, visszatérve ide, hol született, ősei régi szőlőbirtokát. Feledte, amit egykor megtanult. Évek múltak, s egy józan reggelén egyszerre észrevette, hogy bizony semmi egyéb, vén és morc agglegény. Érezte, elmulasztott valamit; gondolkozott; kereste rá a szót. Vadászkutyáját is kérdezte, majd oldalba rúgta, hogy nem válaszolt. Most rozsdásodva tölti napjait. Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik.   Kioszk A kerti vendéglőben ül egy úr; előtte málnaszörp. Távol áll tőle, hogy mohón hörpölne vagy zabálna: bölcs. Bélyeggyűjtő esetleg, és a vastag könyv ott katalóg. Székén a pincér szundikál, ősz feje féloldalra lóg. Szezon után, egy hét alatt három vendég se jön ide. Rejtély, hogy a tulajdonos helyiségét nem csukta be. S míg borzongat az őszi szél, s míg vastag könyvével mulat, egyre jobban sajnálom én a málnaszörpivó urat. Gyomorbaj bántja tán szegényt, s minő unalmat érez itt? Dohánytól sárgák ujjai, és szalmaszála vérezik.   Őszi strand A vízből két kis zöld toronyra látok; gőzpára száll; fejem a vízre hajtom. Egyedül ülve, így gyötrődöm én az elhagyott, homályos, őszi strandon. Víz zúg a lefolyókban csendesen; egy mesterséges zuhatag dalol; melegforrások buborékjai szállnak föl szüntelen a föld alól. Olvastam, hogy egykor Petronius forró fürdőben ülve vágta fel ereit. Könnyű, kényelmes halál: a vért a víz lágy ajka szívja el. Kést kellett volna hozni, vagy borotvát; valamit, ami tartósan segít. Ködösen két kis zöld toronyra látnék, s vértóban lelnének reggelre itt.   Völgykoporsó Az élet oly unalmas és egyhangú, mint az egyszeregy. Vasárnapi ebéd után az ember nyújtózik bután, s telt hassal futballmeccsre megy. Máskor, csak hogy múljék a nap, végigjár cukrászdát, mozit; barátok jönnek, elviszik kártyázni; langyos sört iszik; torkig van, és unatkozik. Ilyenkor járok én a vár bástyáira, s nézek nyugat felé; ott, mint kővé meredt imák, templomok s minaret nyújtják az égre tornyukat. Ravatal ez, hol a hegyek a várost úgy veszik körül, mint koszorúk, pompázva zöld halotti díszül, míg a völgy koporsójában elterül. Majd lenn sétálok, a kihalt mellékutcákban. Néha egy ismerős szembe jön, megáll, együgyű mondókát darál, kezet fog, és útjára megy. Vén, sárga ház. Szent szobra áll keskeny fülkében a falon. Gyakran kerülök erre, s itt mindig megállok egy kicsit. Egy régi, esős hajnalon kábultan álltam, s néztem a szobrot, bámultam vértelen kőajkát, kissé csorbuló orrát és égre forduló homlokát, ahol értelem fénylett. Arcáról folyt a víz, mint hogyha könnye folyna le halott szeméből. Megvirradt. Kérdezgettem, hogy mit sirat, és részegen sírtam vele. Ezt mint nagy titkot őrzöm én. Jaj annak, ki ilyet kimond. Mert aki átugorja itt a csirkeész határait, neve különc lesz, és bolond. Van társaság, vacsora, bál, hol minden szó egy új adat, melyet ízekre szedve szét, hajtják a pletyka verklijét, s mindenkit számon tartanak. Ám látszatélet életük, s ők szörnyű taposómalom rabszolgái, kiket nevel, s korbácsával véresre ver vad kényuruk: az Unalom. S azt gondolom, míg nézem a kopott, egyforma házakat: „Mind kripta, hová belevész életük, s melyben csenevész szerelmeik virágzanak.” A Vígság gazdag birtokos, ki más vidékeken mulat. Kastélya elhagyottan áll; termeiben a félhomály s pókok szövik hálójukat. Hogy e vidék mocsár, amely százezer álmot temet, és mindig friss életekre tör, egyre tartósabban gyötör a keserű megismerés. Hogy én is mit dobtam belé, hogy mily sokat küzdöttem a sorssal, nem tudják meg, pedig keserves volt az út, amíg oly tompa lettem, mint a fa. A nagytemplom órája kong. Hangja gyorsan hal el a híg levegőben. Az őr tutul. A megkínzott agy elbutul, és rémképekkel álmodik. A sarkon gyermek áll; sovány kezében egy darab kenyér. Az óra azt ütötte le, az őr is azt tutulta le, hogy életem semmit sem ér.