Két vers

1 Mint a karnagy, ki hirtelen megőrült, és összevissza csapkod pálcájával – a riadt zenészek pár másodpercig még követni igyekeznek, nem tudva, mi történt, s a következő pillanatban már elhallgatnak –, úgy kapkodtam én is, és magam ijedtem meg legjobban a diszharmóniától. A megzavart hangok szétrebbentek az űrben, s úgy éreztem, hogy felforrnak testem nedvei, és sejtjeim megtagadják összetartozásuk törvényeit. Úgy tetszett pillanatokig, mintha nem volna súly, földvonzás, csontrendszer, vérkeringés, és mintha lehetne azonnal szétrobbanni apró darabokra. De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni, és most csend van. Négy fehér fal bámul körül, s minden hang szűrőkön át jut el hozzám. Az éjszaka fekete lepedő, melyen csak a megzavart képzelet játszat moziképeket. A hős is már inkább komikus, mint tragikus helyzetekben mozog, s a szív és agy, lassan megnyugodva, csöndesebb lesz. De nem hangzik fel újra a harmonikus és tömör zene, mely mint az áradás töltötte be a termeket.   2 Senki sem tudja meg, hogy két szememben kialudt a láng, hogy elfáradtam, és kicsi koporsót tettem föld alá. Senki sem tudja meg, hol van az a kert, ahol ástam a gödröt, azután betömtem, és letapostam a földet, s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel. Halott az a kert: a rácsot befutják a vadszőlő zöld színét s levelét vesztett szárai; ősziesen nedves a föld, s a tó állott víztükrén lebegnek az öngyilkos falevelek. A jó szellemek, kik a kastélyt lakták, elköltöztek, s csak a szél sír át éjjel a parkon, hol félve rezzennek meg az ágak, s borzongva megmozdulnak a földben a fák keserű gyökerei. Nyugodjanak ott. De talán lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt, s akkor jön majd egy angyal, aki kiássa az eltemetett dalokat.