Ballada az őszi erdőkről

Borzong, lehajlik a fenyő; rejtekhelyén a karcsu őz fél, kis szíve kétszeresre nő, mert nincsen rémítőbb az ősznél. A tér roppant fekete lyuk, sáros vízben úsznak a csertők, és elzokogják bánatuk minden éjjel az őszi erdők. Az űrben denevér kering, és dermeszt, bűvöl az éji óra. A fákban áll a nedvkeringés, ha fölsikolt a mandragóra, mikor szellemkezek kiássák, lila körmök, sárgán tekergő ujjak, és most a jajkiáltást visszhangozza az őszi erdő. Halvány udvara van a holdnak, sötétek a felhők alatta, és alakjuk fekete macska. Fenn boszorkányok lovagolnak. Vérszínű nyelvét mind kiölti, mögöttük hosszan illan el rőt hajuk, s vijjogásuk betölti éjféltájban az őszi erdőt. Ajánlás Lelkem üres térben lebeg; kinyújtott kezek el nem érnek; fenyegetnek vagy féltenek, de mézes hangok is dicsérnek. Egyetlen szavukat se hidd: amelyben élek, nézd e fertőt! Sírd tele értem könnyeid vadvizével az őszi erdőt.