Késői sajnálat
| Én sajnálom a régi rómait; |
| ha jött az éj, és takaró alá bújt, |
| szíve ezer rémségtől remegett, |
| bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút. |
| Kívül az istállóban ökre bőgött |
| – istent érzett a ködben –, a szobán át |
| lebegtek az elhaltak lelkei, |
| s Zeustól félté hajadon leányát. |
| Még elzárkózott ellenségesen |
| a természet; az élet vad kaland volt; |
| szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék |
| közül, ha elhagyott erdőn barangolt. |
| A régi rómait sajnálom én: |
| borzasztó, mennyit reszketett szegény. |
|
|