Elégia
| Az égre nézek: szürke tér, ahol |
| kissé fakuló díszegyenruhában |
| agg őr, a rézszínű nap silbakol. |
|
| Az alkony mintha borvirágos orrán |
| ragyogna, s új fénnyel gyulladna ki, |
| amint a vártáról lelép mogorván, |
|
| s elcammog, mert tovább strázsálni un. |
| A fák tömör árnyékukat kinyújtják, |
| mint testéből plazmát a médium. |
|
| Gyorsan sötétedik, sűrű homály van, |
| és apró asztali lámpám kigyúl, |
| mint zöldes fénybogár az éjszakában. |
|
|
| Az éj mindig csak fájdalmat hozott. |
| Hány sötét éjszakán kószáltam én |
| órákon át, mint az elátkozott |
|
| lélek, aki az örökkévalóság |
| soha el nem fogyó percét nyüvi, |
| s úgy néztem a holdat, mint léghajósát |
|
| az űrnek, kit odarögzítve tart |
| balvégzete az éter óceánján, |
| s kinek elérhetetlen lett a part. |
|
| Egy padra ültem; arcomon aláfolyt |
| pár könnycsepp, arcomról a földre hullt, |
| porral vegyült, s már nem könnycsepp, de sár volt. |
|
| És még órákon át elültem ott. |
| Az éjszaka beolvasztott magába, |
| és a terek mély csöndje felszívott. |
|
|
| Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam, |
| és künn aludtak a merev tetők, |
| és a drótokban szunnyadott az áram, |
|
| elnéztem ablakomból a halott |
| várost: úgy tetszett, hogy sírban feküsznek |
| örökre a tündöklő nappalok. |
|
| Egy vendéglőben játszott a cigány még; |
| néhány késői vendég itta ott |
| esti sörét, vagy bort, feketekávét. |
|
| A kövér nagybőgőből brummogott |
| a hang; a dallam nem jutott idáig, |
| beitták a falak, mint hangfogók. |
|
| Két részeg csuklott, egymásnak felelvén; |
| vonat fütyült, a déli állomásra, |
| hallatszott, hogy begördült egy szerelvény, |
|
| s hallatszott, ahogy lassacskán megállt. |
| A puha csöndben megkásásodott |
| az éj, s tömör közeggé összeállt. |
|
|
|
|