A vénleányok

Örök színház az utca, az ember bárhová jut. Hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat, a vénleányokat, lengő, sötét ruhájuk és egészségtelen, májszínű arcukat. Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal lányok voltak, s testük dús ékszeres-doboz; keblük telten feszült, szerelmi diadal jelvénye, s most avult fűzőben fonnyadoz. Jártukban temetési és monoton zene kíséri őket, és holtak mennek velük, kiket régen szerettek, s ráncos szélű szemük örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme, mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük… És fanyar párák lengenek felettük.