Az árnyak kertje

1932–1938

Az a kis ember ott belül

ugrál, torz fintort vág, nevet;

fejedben lakik, agyvelőd

az ágya, ablaka szemed.

Ha torkod sírás fojtogatja,

s keserűséged könnybe gyűl,

szemtelen hangján felkacag

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

tarka zászlókkal integet.

Nem látja más, csak te tudod,

mi van a homlokod megett:

cirkuszporond és arzenál,

hol minden együvé vegyül,

mert rendet sohasem csinál

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

szájas demagóg, lázadó.

Te vagy a buta nép neki,

téged uszít és téged óv.

Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,

és ha a hallgató bedűl,

kaján szamárfület mutat

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

élősdid, kis belső tetű,

húsodtól s véred italától

torkiglakott tekintetű.

Megvárja, míg a szív megáll,

a szemgolyón át elrepül,

és egy új testbe költözik

az a kis ember ott belül.

Pokol

Kincsem kiszórtam mind az ablakon,

eltékozoltam a roppant vagyont én.

Most szörnyű kínzókamrában lakom:

tüzes rostélyon sülök meg naponként.

Jó, hogy nem láthat senki meg belül,

hol ingoványos és fekete táj

riaszt, sötét iszap fortyogva hűl,

hol minden csupa bürök és nadály.

Ott denevérek laknak, és manók,

fél-állatok s keselyűtestű nők,

és boszorkányok undok üstje lóg,

amelyben békát s kígyót főznek ők.

Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt.

Így kóstolom meg földön a pokolt.

Középkor

Látom magam páncélban és sisakban,

duhaj vitézt, s a gyönyörű középkort.

Henyéltem, és ha harc jött, lóra kaptam,

kardom villant, s nyomában sűrű vér folyt.

Úr voltam és útonálló, aki

istent nem fél, és szenteket nem ismer,

templomok szentelt kincsét fosztja ki,

s nőket rabol, kiket várába visz fel.

Később öreg voltam, és csak hevertem

a tűz mellé húzódva, hol meleg volt,

és gyakran ittam forró, fűszeres bort,

s már a halál ólálkodott a kertben.

Senki, aki ma él, nem ismer engem.

Bolyongok egy előbbi életemben.

A vénleányok

Örök színház az utca, az ember bárhová jut.

Hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat,

a vénleányokat, lengő, sötét ruhájuk

és egészségtelen, májszínű arcukat.

Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal

lányok voltak, s testük dús ékszeres-doboz;

keblük telten feszült, szerelmi diadal

jelvénye, s most avult fűzőben fonnyadoz.

Jártukban temetési és monoton zene

kíséri őket, és holtak mennek velük,

kiket régen szerettek, s ráncos szélű szemük

örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme,

mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük…

És fanyar párák lengenek felettük.

A reményhez

Dús asztal mellett éhen halok én.

Sorsom poroszló, és halálra kerget.

Vonzó a bűn, förtelmes az erény.

Forróra fűtött kályhánál didergek.

Mint rossz ringyó, hiteget a remény:

játszik velem, csal, ingerel napestig,

apácaköntösben tipeg felém,

máskor csupasz, tárt combokkal lefekszik.

Nem akarom, hogy mindig azt, amit

kérek, fordítva téve, lassan öljön,

megvonva tőlem kívánt bájait,

s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön.

Nem kell se bordélyház, se kínzókamra.

Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!

Elégia

Részlet

1

Az égre nézek: szürke tér, ahol

kissé fakuló díszegyenruhában

agg őr, a rézszínű nap silbakol.

Az alkony mintha borvirágos orrán

ragyogna, s új fénnyel gyulladna ki,

amint a vártáról lelép mogorván,

s elcammog, mert tovább strázsálni un.

A fák tömör árnyékukat kinyújtják,

mint testéből plazmát a médium.

Gyorsan sötétedik, sűrű homály van,

és apró asztali lámpám kigyúl,

mint zöldes fénybogár az éjszakában.

2

Az éj mindig csak fájdalmat hozott.

Hány sötét éjszakán kószáltam én

órákon át, mint az elátkozott

lélek, aki az örökkévalóság

soha el nem fogyó percét nyüvi,

s úgy néztem a holdat, mint léghajósát

az űrnek, kit odarögzítve tart

balvégzete az éter óceánján,

s kinek elérhetetlen lett a part.

Egy padra ültem; arcomon aláfolyt

pár könnycsepp, arcomról a földre hullt,

porral vegyült, s már nem könnycsepp, de sár volt.

És még órákon át elültem ott.

Az éjszaka beolvasztott magába,

és a terek mély csöndje felszívott.

3

Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam,

és künn aludtak a merev tetők,

és a drótokban szunnyadott az áram,

elnéztem ablakomból a halott

várost: úgy tetszett, hogy sírban feküsznek

örökre a tündöklő nappalok.

Egy vendéglőben játszott a cigány még;

néhány késői vendég itta ott

esti sörét, vagy bort, feketekávét.

A kövér nagybőgőből brummogott

a hang; a dallam nem jutott idáig,

beitták a falak, mint hangfogók.

Két részeg csuklott, egymásnak felelvén;

vonat fütyült, a déli állomásra,

hallatszott, hogy begördült egy szerelvény,

s hallatszott, ahogy lassacskán megállt.

A puha csöndben megkásásodott

az éj, s tömör közeggé összeállt.

Anyagtalanság

Néha, éjszaka sima és üres

feketeségben ébredek, s a vak

semmiség hirtelen zsúfolva lesz

a képektől, pár másodperc alatt.

Az előbb azt se tudtam, ki vagyok,

csak csupasz létemet éreztem a

sötétség börtönében, mint ahogy

az ősember, az állat és a fa.

Fáztam, féltem, de most már összekapcsolt

múltammal a rejtélyes gépezet;

biztos tudat, ami fél-öntudat volt,

s minden felé ok és emlék vezet.

Életemnek ilyen alapja van csak:

ház homokon, laza téglák, közéjük

maltert a szappan habjából habartak,

s levegőt szel, ki botjával beléüt.

Köréje rakta pajzsai falanxát,

s szilárdan tartja az anyagtalanság.

Emberi tévedés

Az űrben rémek élnek. Olykor érzem,

tavaszi éjeken, holdtöltekor

nagy árnyaik inognak fent az égen,

s alakjuk a felhőkkel egybefoly.

Majd fényes délben jő egy óriás

nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt;

a napra mint hatalmas gongra üt,

jelzi a százéves ebédidőt.

Távcsöveit hiába szegzi a

csillagász ég felé, semmit se lát;

nem jó eszének mindent tudnia,

s fényévekkel mérni a menny fiát.

Féreg az ember, hitvány ázalék;

fennen vitorláz gőgje tengerén,

bár süllyedő hajóján száz a lék,

agya igában, hályog a szemén.

Kevesen jönnek rá a tévedésre.

Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.

A tearózsa

A tearózsa sápadtan hever,

sárga villanyfényt szórnak rá a körték,

mint egy szűzlány, ki este lefeküdt,

de kéjgyilkosok álmában megölték.

Szépívű szára lanyhán hajlik el,

kelyhe tövén áttetsző, halovány pír,

mint fogak helye a fehér nyakon,

ahonnan vérét szívta ki a vámpír.

A kertben valaki letépte reggel;

fáj nézni, s az asztalról nem veszem le,

mert nem mozdulhat addig semmi el, míg

lefolyik a sötét helyszíni szemle.

A tettes künn az éjben bujdosik,

s itt meztelenre vetkőztetve fekszik

az áldozat, és úgy vizsgálom én,

mint hivatásos és komor detektív,

s találok környékén, ha kutatok,

egypár lábnyomot s ujjlenyomatot.

Korlátolt szabadság

A réten egy nagy gömböt üldözött

– levegőből fújták fel, hogy bosszantsák –,

és bukdácsolt a fűcsomók között;

később követség jött, hívták a hangyák.

Tanácsot kértek tőle, kaptak is,

majd egy madártól szárnyát vette kölcsön;

röpte merész volt és mozgása friss,

hogy egy percet hiába el ne töltsön.

Odafent úgy fogadták, mint királyt,

aki a köznéphez ellátogat;

megbüntetett egy sast, s fészkek szerint

számba vétette a tojásokat.

Az embereket nem szerette, és a

szőlőhegyen, hol sok ezer karó van,

mindenkit karóba húzatni rendelt,

s puszta kézzel halat fogott a tóban.

A szabadságból így vett kóstolót…

De jöttek érte már az ápolók.

Késői sajnálat

Én sajnálom a régi rómait;

ha jött az éj, és takaró alá bújt,

szíve ezer rémségtől remegett,

bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút.

Kívül az istállóban ökre bőgött

– istent érzett a ködben –, a szobán át

lebegtek az elhaltak lelkei,

s Zeustól félté hajadon leányát.

Még elzárkózott ellenségesen

a természet; az élet vad kaland volt;

szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék

közül, ha elhagyott erdőn barangolt.

A régi rómait sajnálom én:

borzasztó, mennyit reszketett szegény.

Rejtett játékok

A morfium kacérkodik velem,

amíg a pultnál kis kanállal adják,

azt súgja, hogy vegyem egyszerre be

a rendelvény egy hétre írt adagját.

Tudom, hogy egy ördög beszél a porból,

papírálarcban ő kerülget engem;

hideglelős vággyal melengetem

baloldalon, belső kabátzsebemben.

Fehéren csillog otthon villanylámpám

fényében; szívem gyorsabban dobog.

Vadászik rám, talán eléri azt, hogy

egy pillanatra megbolondulok,

s holtan lelnek. Hogy gyilkosom ki volt,

a pár üres papír nem sejteti;

vagy ellenségem italába szórom,

és életével áldozok neki.

Rég figyelem rejtett játékait,

s ha alszom, mindig meghalok kicsit.

Riasztó látvány

Folyópart, korzó, délben olvadó lég;

a bágyadt sarki rendőr tétován áll.

Hőség csorog a tájról, mely vadabb

és egzotikusabb most Afrikánál.

Sétálnak a kinyalt, vidéki dendik,

a satnya fákon pár kopott veréb ül,

s lenézi őket: exkrementumát

kalapjukra pottyantja, névjegyéül.

Sárgás fénnyel megvillan a toronygomb;

senyved a fű, a hőségtől kiégve.

Temetés jön sötét drapériákkal,

és hullaszag vegyül a nyári légbe.

Bár sose láttam volna ezt a várost,

mely túl riasztó látvány a szememnek,

s hol idegen sorsok és emberek

valószerűtlenségét érezem meg.

Mint lassú gyilkost, nézem a vidéket,

amely bágyasztó mákonyával étet.

Fosztogató évek

Megrázzák ősz szakállukat az évek,

s távoznak; épp csak megpihentek itt,

mint vándor aggastyánok, kik motyójuk

izmos vállaikon tovább viszik.

Alakjuk lassan tűnik el a ködben,

s míg ormótlan csizmájuk lépeget,

észre se vesszük, hogy batyuba kötve

viszik magukkal az emlékeket.

Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,

nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;

fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,

ahogyan a múlt bennünk haloványul.

Valakit csókoltunk egy nyári éjen,

és emlékünkből ajka íze eltűnt,

s elfeledtük ruháját, haja színét

annak, akit könnyek között temettünk.

Kincsünket mely bank széfje védi meg?

Számára titkos gödröt merre ássunk?

Pusztulóban ásít a távozó

rablók után dúlt, kiürült lakásunk.

Most ment el egy; nyomában hív a semmi.

Ideje volna tán utána menni.

Ami ránk vár

Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz.

Majd megtudod, ha szemed hidegen lát,

az idő roncsot mint formál belőled,

s rózsáskertedből kénköves gyehennát.

Mert törvény van, s uralkodik fölötted;

beteljesül, amire sorsod ítél,

hogy ember-voltod végigéljed, ám

mélyebb lényegéhez ne közelítsél.

Leszel üde ifjúból reszkető agg,

fölösleges lény, kit mindenki megvet,

ki ezer gyöngeséggel undorít,

és ujjain számlálja napjait meg.

Lassú égésed örökké emészt;

beolvaszt a természet szörnyű gyomra;

üzemét hűvös agy működteti,

mely végül az ítéletet kimondja,

hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt,

hogy anyag voltál, s légy megint anyag.

Az árnyak kertje

E kert az árnyak kertje itt.

Aki a kertkapun belép,

múltjáról elfeledkezik,

s vértelen árnyként át meg át

bolyongja szüntelen sötét

útjai labirintusát.

Nem kert e kert, nem lét e lét,

nem ösvény az ösvény, ahol

vaktában lép a láb, ha lép.

Mert régi énjét elveti,

ki itt teng, s újszerű erők

szabnak törvényeket neki.

Jaj, minden kútforrás hamis

e szörnyű kertről! Tévedett

Vergilius és Dante is.

Fagyos szelek lebegtetik

a teljes semmiség felé

tartók pusztuló lelkeit,

s még hírmondó se szabadul

szegény lárvák közül, kiket

az árnyak kertje ejt rabul.

Egy nyáréj emléke

Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt;

hogy elsötétedett, s a gyönge pasztellkékből lila tintaszínűre vált a nyári égbolt

a lángoló nap után.

A fülledt tájon forró szél futott át,

és villámok robbantak mint a bombák,

sóváran nyalta nyelvük az eget,

és ménták, vad füvek, lósóskák, jázminok bús, leszegett

fejjel konyultak el, s a porban fulladó

légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután.

A forgószél tölcséres tornyokat csinált,

és lomha felsőteste fenn a fák fejével egyvonalban ingott,

de lába lenn elvékonyult, mint angolkóros gyermeké, s amint ott

elszáguldott, gyors piruett-forgással lábujjhegyre állt.

S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett

minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor;

minden tetőt megostromolt, amíg az éj roppant boltjából lezuhant, s pusztult nyomában a silány por,

s fölrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt, s fölvillanyozta mind a kerteket.

Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét

koronájukat, és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket!

S mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket,

s ágyúszót hall, és úgy üdvözli azt, mint a künn tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét.

Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment;

a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját,

de a fölfrissült élet hangosabb volt, s elnyomta gyorsan terjedő, saját

zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők, s kigyúlt a hold is odafent.

Millió vízcsepp csillogott mint csöppnyi diadém;

a folyó megnövekedett, és úgy vonult el méltóságosan, komor kőpartjai között;

kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött,

s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején.

Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, himbálóztak a faág

hegyén a tűzvörös lampionok, és a párok színes tömege táncolt,

feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét, bajt s veszélyt,

fénygömbökkel telítettnek látta túl mámoros szemem a részeg éjszakát,

s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt.

Lányok táncoltak ott, keblük feszült, kérkedtek fiatal testük csodáival;

fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fönn száguldó fellegekkel.

A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el,

pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital.

S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit,

s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem, ágbogas cserjék közt utat törve én.

A zene nem hallatszott már oda, s eltűnt a lámpafény.

Holdvilágos tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít.

Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett, tejszínű fátyolát mutatta, és a csillagoknak fénye nőtt,

erősödött. Elvesztem, a roppant félgömbre bámulva odafent,

mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent,

s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt.

És énekeltek is: „Huhú, kis emberek, kik játszogattok odalenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,

jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.

Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:

pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”

Már ellebegtek, undorító énekük csak ennyi volt,

de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély,

ezüsttel varrott gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj,

és síri lámpa lett a tükörfényű hold.

S hogy visszamentem, éreztem, így kellene kiáltanom:

„Kis emberek, kik játszogattok idelenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,

jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.

Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:

pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”

Nem szóltam akkor semmit, és azóta hallgatok,

de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét,

s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég,

mely soha nem homályosul, és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok.

Szanatórium 1933

1

Hegyek közt száguldott a gyorsvonat,

szél szórta szét a szikrák záporát.

Tér és idő formálta sorsomat,

sápadt holdarc bámult a fákon át.

Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt,

amelyre sárga és sűrű köd ül,

s mint színpadot, ahol kísértetek

lesnek a fekete függöny mögül.

És egyszerű anyag lett életem,

massza, melyet az órák marka gyúrt,

belőle szobrodat formálva ki;

munkájuk közben megszépült a múlt,

s értékesnek mutatta perceit,

míg minden pillanat messzebbre vitt.

2

Nagy bárkán ringatott a rózsaszín láz.

A völgyre néztem, s láttam, odalent

az élet mikrokozmosz, bolhaszínház,

amely számomra semmit sem jelent.

S fönn az égen is játék folyt, de más:

zord bömbölés, duhaj színek, pazar

villámlás, lángok, harsány támadás,

ordító erdők, szürke zűrzavar.

Oly közösek voltunk e szent haragban,

s erőnk együtt fogyott, a láng kihűlt,

a vihar elmúlt, és magam maradtam,

mikor a szürke égbolt kiderült.

S feküdtem ott, társatlan árny a sok közt,

nem látva mást, csak néhány tompa színt,

s csak a napot loholni a hegyek közt,

mint egy pohos, rézarcú mandarint.

Egy éj a tanyán

Világos éj. Ma telihold tekint a

tanyára. Megdermedve áll a kert.

A kékes fény mindent varázsba vert.

Ájulva lóg a hosszú árnyu hinta.

A hold az úr most, selyemtakarót fon

a gyepnek és a rokkant kőpadoknak.

Kék, zöld s piros pofával vigyorognak

az üveggömbök a virágkarókon.

Lapul a csönd, alvók mellére fekve;

kínlódva mind kiáltani szeretne.

Bilincs a holdfény, és a puszta börtön.

A melegház csupa fagyos üvegfal.

Az erdőn álmában egy lepke meghal,

és kísértet zokog a búzaföldön.

Emlék

Álmos vagyok, gubbasztok egymagam,

kedvem mint ázott zászló vászna lóg.

Sötétben őrizem emlékedet,

mint arcképet a becsukott fiók.

Unatkozom, nincs semmi, ami bánt,

és mint tanyán subát a számadó,

fülig húzom magamra a magányt.

Akaratom mint megvert eb nyüszít;

valaha virgonc volt, most tenni fél.

És inkább megbocsát, mint elitél,

míg önmagáról vesz példát a szív.

Most hallgatás ül a tűnő, zajos

napok helyén. Irtózva tespedek,

mint karszékében puffadt májbajos.

És látom, amint esőben megyek

egy kis, vidéki állomás felé.

Mint mozikép, gyorsan fordul a táj,

s összedugják orrukat a hegyek.

Tudom, hogy engem gúnyolnak, hiszen

úgy ballagok, mint egy kopott borügynök,

s a bánatot mint csomagot viszem.

Változás

Kitartón rombol az idő,

s torzítja, ami megmaradt;

már képed is megváltozott

az évek mázsái alatt;

a múltnak görbetükre ma

groteszkül villantja elém,

s gúnyolja benne egykori

arcod a furcsa, ferde lény.

S hallom, míg rút, rekedt zsivaj

tolul felém a légen át,

összhangzat nélkül játszani

az emlékek zenekarát.

Fültépően üvölt a kürt,

hegedűk gikszere riaszt.

Pezsgősüvegben trágyalé;

a bánat kotyvasztotta azt.

Kutatok, nézem, hol maradt

a régiből csak egy atom;

járom az ismerős utat,

a lágy szelet szagolgatom.

Más mozdulattal int a táj:

tartózkodó, mint hölgy, akit

társaságom nem érdekel,

s kalandba nem bocsátkozik.

Előttem egy szép, karcsu fa,

ága jó volna botnak, és

csak állok, mint ki megmeredt,

s kezemben is így áll a kés,

tanácstalanul, mint sebész

a fölnyitott hasú beteg

előtt, kinek kórképe új,

s tünetei idegenek.

Valaki észrevétlenül

működött, fosztva, rontva itt;

lelopták megtorlatlanul

az ég s a bokrok színeit.

Futnék a rendőrségre, hogy

ami menthető, mentsem én,

s az ismeretlen tettesek

kártevését jelenteném.

Így forr s apad az áradás,

egyre mélyebbre szállva le,

s már nemsokára a mohón

habzsoló földbe fúl bele.

Keringek még hullámain,

mint örvényben forgó levél,

vakon várva a változást,

amely megvált és kicserél.

Régen megrémített a sors,

de most úgy imbolyog felém,

mint félkótya, szakadt ruhás,

falubolond parasztlegény.

Kalapján, melyet ittasan

tompult fejével hátravet,

viaszrózsa és vadvirág,

de kórók is, és gyomfüvek.

Ballada az őszi erdőkről

Borzong, lehajlik a fenyő;

rejtekhelyén a karcsu őz fél,

kis szíve kétszeresre nő,

mert nincsen rémítőbb az ősznél.

A tér roppant fekete lyuk,

sáros vízben úsznak a csertők,

és elzokogják bánatuk

minden éjjel az őszi erdők.

Az űrben denevér kering, és

dermeszt, bűvöl az éji óra.

A fákban áll a nedvkeringés,

ha fölsikolt a mandragóra,

mikor szellemkezek kiássák,

lila körmök, sárgán tekergő

ujjak, és most a jajkiáltást

visszhangozza az őszi erdő.

Halvány udvara van a holdnak,

sötétek a felhők alatta,

és alakjuk fekete macska.

Fenn boszorkányok lovagolnak.

Vérszínű nyelvét mind kiölti,

mögöttük hosszan illan el rőt

hajuk, s vijjogásuk betölti

éjféltájban az őszi erdőt.

Ajánlás

Lelkem üres térben lebeg;

kinyújtott kezek el nem érnek;

fenyegetnek vagy féltenek,

de mézes hangok is dicsérnek.

Egyetlen szavukat se hidd:

amelyben élek, nézd e fertőt!

Sírd tele értem könnyeid

vadvizével az őszi erdőt.

Viaszangyalok

Ónos kedvvel, sápadt-fakóan

és fáradtan babrálgatok

a beteg anyagban, és a kezem

szegény, kicsi, halva született

viaszangyalok

tetemeit formálja ki.

És közben csöndesen dúdolgatok.

Ó, szürke, együgyű dalok,

s ti kicsi viaszangyalok,

kiket a sors ölembe dobott,

ti vagytok már az egyetlen valami

az életemben!

Így pusztulok lassan… Mióta?

És meddig? Mi marad belőlem?

Ó, kedvem halott virágai,

szegény kicsi viaszangyalok,

imádkozzatok értem!

Két vers

1

Mint a karnagy, ki hirtelen

megőrült, és összevissza

csapkod pálcájával – a riadt

zenészek pár másodpercig

még követni igyekeznek,

nem tudva, mi történt,

s a következő pillanatban

már elhallgatnak –,

úgy kapkodtam én is,

és magam ijedtem meg legjobban

a diszharmóniától.

A megzavart hangok

szétrebbentek az űrben,

s úgy éreztem,

hogy felforrnak testem nedvei,

és sejtjeim megtagadják

összetartozásuk törvényeit.

Úgy tetszett pillanatokig,

mintha nem volna súly,

földvonzás, csontrendszer, vérkeringés,

és mintha lehetne azonnal

szétrobbanni apró darabokra.

De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni,

és most csend van.

Négy fehér fal bámul körül,

s minden hang

szűrőkön át jut el hozzám.

Az éjszaka fekete lepedő,

melyen csak a megzavart képzelet

játszat moziképeket.

A hős is

már inkább komikus, mint tragikus

helyzetekben mozog,

s a szív és agy, lassan megnyugodva,

csöndesebb lesz.

De nem hangzik fel újra a harmonikus

és tömör zene,

mely mint az áradás

töltötte be a termeket.

2

Senki sem tudja meg,

hogy két szememben kialudt a láng,

hogy elfáradtam, és

kicsi koporsót tettem föld alá.

Senki sem tudja meg,

hol van az a kert,

ahol ástam a gödröt,

azután betömtem, és letapostam a földet,

s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.

Halott az a kert:

a rácsot befutják a vadszőlő

zöld színét s levelét vesztett szárai;

ősziesen nedves a föld,

s a tó állott víztükrén

lebegnek az öngyilkos falevelek.

A jó szellemek,

kik a kastélyt lakták,

elköltöztek, s csak a szél sír át

éjjel a parkon,

hol félve rezzennek meg az ágak,

s borzongva megmozdulnak

a földben a fák

keserű gyökerei.

Nyugodjanak ott. De talán

lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,

s akkor jön majd egy angyal,

aki kiássa

az eltemetett dalokat.

Óda Charles Baudelaire szelleméhez

1

A végtelen kopár rónáin vándorolva,

míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik.

A szél a kutakat homokkal telehordta,

s gyengülő lábai gépiesen viszik

a láthatár üres, kéklő félgömb-falának,

majd földre térdepel, és gyors kezekkel ás,

de fürge ujjai forrásra nem találnak,

s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás,

majd úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben

a lenti rét gyepén a fekvő katonát,

s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen

a haláltusa, és ő pazar lakomát

csaphasson a tetem terített asztaláról,

hol csőre húsba váj, és gyomrot bontogat,

s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol,

s a nap szárítja szét a sárga csontokat.

Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet

között élősködő, tengődő, satnya fajt,

az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet

alagutakon át a vágóhídra hajt,

és szunnyadt a remény, mint lomha vérü szajha,

ki végképp elhízott, s üzletre nem talál,

s nem szólott égi hang felém, mely megmutatja,

hogy van más élet is, és van különb halál.

Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce,

amely erdőket irt, majd engem is kidönt,

mikor váratlanul, mint mágikus szelence,

kinyílt egy barna bőrkötésű, tömzsi könyv,

melyből varázsos és dús illatskála áradt,

s lélek lengett elő, és őrként járta át,

előttem szállva és szavakkal nyitva zárat,

a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát.

Egy lélek, ki saját áramkörébe kapcsolt,

s eltűnt a szédítő táj, a sivár vidék.

Ébredtem, és a nap nem az előbbi nap volt.

Láttam, fejem fölé hogyan teríti kék,

üvegszínű egét a nyolcvan év előtti

Párizs, s hogyan nyüzsög köröttem az avult

ruhájú nép, amely lármájával betölti

a levegőt, s az eldübörgő lóvasút

elől hogyan szökik félre az utcagyermek.

Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat.

A kocsmaasztalon kopott kártyák hevertek,

s láttam egy öreget, hogy borba mártogat

négyszögletű lepényt, fogatlan ajkkal majszol,

s gyertyáját fújja az örvénylő levegő.

Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból,

s mellékutcákon át testetlen, lebegő

léptekkel vezetett a kéz, s együtt figyeltünk

sovány macskákat, és egy nyomorék anyót

követtünk hosszasan és gondosan, míg eltűnt

a vonal, amelyet botjával porba rótt.

2

Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek,

micsoda óceánt borít föléd a holt

idő áramlata, míg bennem megteremnek

e verssorok, s nekik a belőled kivont

fluidum életet és keserű erőt ad.

A holt szív füveket ekként termékenyít;

hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad,

s a karcsú szárakon zöld mérge fölvirít.

Hol reszket utolsó mosolyod már a térben?

Szelíd tekinteted az űrben merre jár?

Mint vizsgálóbíró, soraidat kikérdem.

Szállnék, s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár.

Mikor a párizsi kórház szűk ablakán át

utolszor nézted el az alkonyi eget,

hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák,

s rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett,

hol jár a pillanat, hányadik végtelenben?

A rettentő csillagdzsungelben merre fut?

S hol bujdosol magad a roppant bálteremben,

hol mint ezüst uszály húzódik a tejút?

Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő

hanyagul vonszol az álarcosok között,

s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő

a sokaság, a dús jelmezbe öltözött

jegyek: a vízöntő, a kos, a rák, a mérleg,

oroszlán s bika, mely hajlott szarvára tűz

pár bolygót könnyedén, s útjából félretérnek

az olló, ikrek és a fénylő testü szűz.

Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének

üres játékai, melyeknek a hanyag

és megcsalt szem örül, s csak játszanak a fények,

ám örök fekete az elhagyott anyag,

s téged is eltakar a léttelen sötétség;

fölötted áll a csend, a roppant kriptabolt,

melynek a légüres tér elfojtotta mécsét,

s agytekervényeid üres játéka volt

minden műved. Lelked fölszívta rég a semmi,

s úgy tűnt el, mint tüzes kohóba hullt virág.

Balga kísérlet ez, vakon utána menni.

Új Aeneas előtt nem nyílik alvilág.

A szavak keserűn kacagnak, és a zsarnok

kétség mint tompító, lassú méreg hat át,

de közben hajtom a törékeny imamalmot,

s elszántan mormolom az együgyű imát:

„Ringassa lelkedet egy különös mennyország,

hol az örök fényű és trópusi nyarat

a lelkek, mint arany ruhát, pompázva hordják,

s hol az árnyékadó datolyafák alatt

függőágyad a dús csípőjű malabár nők

hintáztatják. Daluk, mit lágy szél messze hord,

pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt,

s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort.

Áradjon szét nehéz és egzotikus illat,

mely, mint a prémeké vagy mint a pézsmaszag,

egy kissé undorít, de mégis szívedig hat,

ha évek óta zárt szekrényből fölszakad.

Ne érezd már soha a fájó, nyugtalan kínt.

Ne gyötörjön a zord és spleenes alkony ott.

Néger rabok vigyék hordszéked, a palankint,

s szabad tenger fölött ragyogjon balkonod.

S az est nagy baglyai égő-vörös szemekkel

bókoljanak feléd, mint bölcs barátaid.

Példát mutassanak számodra, és te lesd el

kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait,

hogy démonaid is nyomodat elveszítsék:

az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg,

s a lassú mardosó, ki ellen nincs segítség,

fogával életed fáját ne rágja meg.

Sorsod ne adja, hogy csak rongyszedők borát idd;

aranytálakkal és serleggel megrakott

asztalnál üljenek körötted cimboráid:

Rubens, Delacroix s a többi fároszok.

S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid.

Terítékünk legyen nekünk is a csodás

vendégségben, ha majd a földről menni szólít,

és hosszú útra hív a végső utazás.”

Őszi képek kisvárosból

A színtér

Távoli jegenyék alatt

a menekülő nyár oson.

Mint egy henyélő, lanyha úr,

hever az ősz a városon,

ki unalmas ebéd után

egy csésze feketét ivott,

fél kézzel újságot lapoz;

egy perc, s már bóbiskolni fog.

Szivarhamuja földre hull;

tátott szájjal ásít, mivel

nem látják, és különben is

már nem törődik senkivel.

Októberi zápor

Az égben csatazaj: ólomgolyók

görögnek, távolról morajlanak.

Sötét a táj. Az eső lába lóg.

Forgószél járja be az elhagyott utat.

Félnek a fák, a sok élettapasztalattól

megtörve, kopaszan húzzák be nyakukat.

Nyarat játszik az október: a zord eget

elárasztja sötétlila felhőivel;

később lelepleződik: eső után nem adhat meleget.

A sarki koldus menekül, nyakába húzza rongyait,

botjával súrolja a házakat, a külváros felé szalad.

A természettel készül valaki leszámolásra itt.

Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült,

s énekel; haja lobog, elszáradt tagjai kinyúlanak,

ordít, sárga öklével fenyeget az égre fel.

Érsekkert

Bejárja a hervadt füvek szaga

a mezőt; a parkban vadgesztenyék

csillognak a holdfényben éjszaka.

A rét fölött pár felhő andalog;

hosszú időn át vékonyulnak el,

s elmúlanak, mint fáradt angyalok.

Cigarettázom, s nézek; egyre megy,

hogy az ember hintón jár, vagy gyalog.

Egy száraz ág fölöttem megremeg.

Menyét oson a bokrok közt, hegyes

orrával szimatol, fényes szemű.

Szeretném megkérdezni, mit keres.

Tengés-lengés csupán az életem.

Asztalomról száz akta rám röhög

holnapra, bélyegzőktől szennyesen.

Medvének kéne lenni, áfonyát

s vadalmát falni a bozót között,

és aludni a hosszú télen át.

Egy sárga kerti lámpa rám ragyog,

csúfol, s fogatlanul motyogja, hogy

még csak huszonhat esztendős vagyok.

Rókus temető

Októberben temettük el

nagynéném férjét, egy sötét

napon; egyszer sem hagyta el

a fény a felhők börtönét.

Nagy temetés volt: kanonok

kísérte végső útra őt –

így rendelte a káptalan –,

mint káptalani számvevőt.

Nem is egyszerű sírgödör

nyelte el maradványait,

hanem kripta, fölötte meg

kápolna állt, melyet pedig

ötvenhat éve rokona,

egy régi püspök épitett

magának, testvérének és

testvére gyermekeinek.

De nem is ezt akarom én

voltaképpen elmondani,

hanem a temetés után

történt inkább csak valami.

Elmondta a temetkezési

vállalkozó, hogy amikor

a kőlap fölfeszítve állt,

s eloszlott a dohszag s a por,

lenéztek a kriptába, s lenn

hevert egy ócska puskacső,

melynek faalkatrészeit

régen megette az idő.

Vagy, mint már akkor rozsdamart

csövet, egy munkás hagyta itt,

vagy a püspök puskája volt,

melyet magával sírba vitt.

Éjjel tán sírjából kikelt,

s e holt fegyverrel lőtte le

a halott őzek árnyait

a halott főpap szelleme.

Nagynéném férje is vadász

volt, és most mellé költözött,

s lesen feküsznek éjidőn

a holdfényes dombok között.

Titkok közt élünk… Kavarog

fejemben száz bizarr dolog,

s az indiánok különös

vallására is gondolok,

s gyakran látom, mint járja be

kezében puskával a két

halott vadász együtt a menny

örök vadászterületét.

A leleplezők

A lélek menekül; megmérgezik,

mert mindenkiről mindent tudnak itt;

a szívben mi van, a fazékban mi fő,

leleplezik.

Nyugodtan otthon sem ülhetsz: kívül

izzó szemek lesik magányodat.

Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű

a kárhozat.

Itt talpat nyalnak, s még egyebet is;

étvágy és gyomor van hozzá elég.

Szomorú, hogy maga a mardosó

is martalék.

Hogy X úr mennyit sikkasztott, és Y

kisasszony teherbe kitől esett:

mindenkiről tudnak rosszat sokat,

jót keveset.

S még ezer más dolog van, ami sorra kerül.

Az undor mocsara fejed búbjáig betemet.

Sunyítanak, guggolnak, és egymásra lesnek apró

kis emberek.

A lélek menekül; megmérgezik,

mert mindenkiről mindent tudnak itt;

és hogy a szívekben mi van,

és hogy a fazékban mi fő,

leleplezik.

Agglegény

Bemegy a házba, hol dohánysziták

hevernek az ablakdeszkán. Flanell

házikabátot ölt, tüzet rak, és

vacsoráját unottan költi el.

A falról nézi néhány rokona;

rossz, ócska képek, nagyrészt kancsalok.

Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az,

akiről készült, már régen halott.

Nem kell a cigány s kaszinó se már;

esős időn hallgatja az ereszt;

legyet csap légycsapóval, szundikál;

néha unalmában szakállt ereszt,

s tört foncsorú tükrében figyeli,

mint lepi arcát rőt borosta el.

Unja a várost: legszebb éveit

itten kártyázta és borozta el.

Hajdan külföldön járt egyetemet,

majd atyja meghalt, és ő vette át,

visszatérve ide, hol született,

ősei régi szőlőbirtokát.

Feledte, amit egykor megtanult.

Évek múltak, s egy józan reggelén

egyszerre észrevette, hogy bizony

semmi egyéb, vén és morc agglegény.

Érezte, elmulasztott valamit;

gondolkozott; kereste rá a szót.

Vadászkutyáját is kérdezte, majd

oldalba rúgta, hogy nem válaszolt.

Most rozsdásodva tölti napjait.

Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik.

Kioszk

A kerti vendéglőben ül

egy úr; előtte málnaszörp.

Távol áll tőle, hogy mohón

hörpölne vagy zabálna: bölcs.

Bélyeggyűjtő esetleg, és

a vastag könyv ott katalóg.

Székén a pincér szundikál,

ősz feje féloldalra lóg.

Szezon után, egy hét alatt

három vendég se jön ide.

Rejtély, hogy a tulajdonos

helyiségét nem csukta be.

S míg borzongat az őszi szél,

s míg vastag könyvével mulat,

egyre jobban sajnálom én

a málnaszörpivó urat.

Gyomorbaj bántja tán szegényt,

s minő unalmat érez itt?

Dohánytól sárgák ujjai,

és szalmaszála vérezik.

Őszi strand

A vízből két kis zöld toronyra látok;

gőzpára száll; fejem a vízre hajtom.

Egyedül ülve, így gyötrődöm én

az elhagyott, homályos, őszi strandon.

Víz zúg a lefolyókban csendesen;

egy mesterséges zuhatag dalol;

melegforrások buborékjai

szállnak föl szüntelen a föld alól.

Olvastam, hogy egykor Petronius

forró fürdőben ülve vágta fel

ereit. Könnyű, kényelmes halál:

a vért a víz lágy ajka szívja el.

Kést kellett volna hozni, vagy borotvát;

valamit, ami tartósan segít.

Ködösen két kis zöld toronyra látnék,

s vértóban lelnének reggelre itt.

Völgykoporsó

Az élet oly unalmas és

egyhangú, mint az egyszeregy.

Vasárnapi ebéd után

az ember nyújtózik bután,

s telt hassal futballmeccsre megy.

Máskor, csak hogy múljék a nap,

végigjár cukrászdát, mozit;

barátok jönnek, elviszik

kártyázni; langyos sört iszik;

torkig van, és unatkozik.

Ilyenkor járok én a vár

bástyáira, s nézek nyugat

felé; ott, mint kővé meredt

imák, templomok s minaret

nyújtják az égre tornyukat.

Ravatal ez, hol a hegyek

a várost úgy veszik körül,

mint koszorúk, pompázva zöld

halotti díszül, míg a völgy

koporsójában elterül.

Majd lenn sétálok, a kihalt

mellékutcákban. Néha egy

ismerős szembe jön, megáll,

együgyű mondókát darál,

kezet fog, és útjára megy.

Vén, sárga ház. Szent szobra áll

keskeny fülkében a falon.

Gyakran kerülök erre, s itt

mindig megállok egy kicsit.

Egy régi, esős hajnalon

kábultan álltam, s néztem a

szobrot, bámultam vértelen

kőajkát, kissé csorbuló

orrát és égre forduló

homlokát, ahol értelem

fénylett. Arcáról folyt a víz,

mint hogyha könnye folyna le

halott szeméből. Megvirradt.

Kérdezgettem, hogy mit sirat,

és részegen sírtam vele.

Ezt mint nagy titkot őrzöm én.

Jaj annak, ki ilyet kimond.

Mert aki átugorja itt

a csirkeész határait,

neve különc lesz, és bolond.

Van társaság, vacsora, bál,

hol minden szó egy új adat,

melyet ízekre szedve szét,

hajtják a pletyka verklijét,

s mindenkit számon tartanak.

Ám látszatélet életük,

s ők szörnyű taposómalom

rabszolgái, kiket nevel,

s korbácsával véresre ver

vad kényuruk: az Unalom.

S azt gondolom, míg nézem a

kopott, egyforma házakat:

„Mind kripta, hová belevész

életük, s melyben csenevész

szerelmeik virágzanak.”

A Vígság gazdag birtokos,

ki más vidékeken mulat.

Kastélya elhagyottan áll;

termeiben a félhomály

s pókok szövik hálójukat.

Hogy e vidék mocsár, amely

százezer álmot temet, és

mindig friss életekre tör,

egyre tartósabban gyötör

a keserű megismerés.

Hogy én is mit dobtam belé,

hogy mily sokat küzdöttem a

sorssal, nem tudják meg, pedig

keserves volt az út, amíg

oly tompa lettem, mint a fa.

A nagytemplom órája kong.

Hangja gyorsan hal el a híg

levegőben. Az őr tutul.

A megkínzott agy elbutul,

és rémképekkel álmodik.

A sarkon gyermek áll; sovány

kezében egy darab kenyér.

Az óra azt ütötte le,

az őr is azt tutulta le,

hogy életem semmit sem ér.