Letépett álarcok

Válogatott versek

Az árnyak kertje

1932–1938

Az a kis ember ott belül

ugrál, torz fintort vág, nevet;

fejedben lakik, agyvelőd

az ágya, ablaka szemed.

Ha torkod sírás fojtogatja,

s keserűséged könnybe gyűl,

szemtelen hangján felkacag

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

tarka zászlókkal integet.

Nem látja más, csak te tudod,

mi van a homlokod megett:

cirkuszporond és arzenál,

hol minden együvé vegyül,

mert rendet sohasem csinál

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

szájas demagóg, lázadó.

Te vagy a buta nép neki,

téged uszít és téged óv.

Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,

és ha a hallgató bedűl,

kaján szamárfület mutat

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

élősdid, kis belső tetű,

húsodtól s véred italától

torkiglakott tekintetű.

Megvárja, míg a szív megáll,

a szemgolyón át elrepül,

és egy új testbe költözik

az a kis ember ott belül.

Pokol

Kincsem kiszórtam mind az ablakon,

eltékozoltam a roppant vagyont én.

Most szörnyű kínzókamrában lakom:

tüzes rostélyon sülök meg naponként.

Jó, hogy nem láthat senki meg belül,

hol ingoványos és fekete táj

riaszt, sötét iszap fortyogva hűl,

hol minden csupa bürök és nadály.

Ott denevérek laknak, és manók,

fél-állatok s keselyűtestű nők,

és boszorkányok undok üstje lóg,

amelyben békát s kígyót főznek ők.

Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt.

Így kóstolom meg földön a pokolt.

Középkor

Látom magam páncélban és sisakban,

duhaj vitézt, s a gyönyörű középkort.

Henyéltem, és ha harc jött, lóra kaptam,

kardom villant, s nyomában sűrű vér folyt.

Úr voltam és útonálló, aki

istent nem fél, és szenteket nem ismer,

templomok szentelt kincsét fosztja ki,

s nőket rabol, kiket várába visz fel.

Később öreg voltam, és csak hevertem

a tűz mellé húzódva, hol meleg volt,

és gyakran ittam forró, fűszeres bort,

s már a halál ólálkodott a kertben.

Senki, aki ma él, nem ismer engem.

Bolyongok egy előbbi életemben.

A vénleányok

Örök színház az utca, az ember bárhová jut.

Hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat,

a vénleányokat, lengő, sötét ruhájuk

és egészségtelen, májszínű arcukat.

Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal

lányok voltak, s testük dús ékszeres-doboz;

keblük telten feszült, szerelmi diadal

jelvénye, s most avult fűzőben fonnyadoz.

Jártukban temetési és monoton zene

kíséri őket, és holtak mennek velük,

kiket régen szerettek, s ráncos szélű szemük

örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme,

mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük…

És fanyar párák lengenek felettük.

A reményhez

Dús asztal mellett éhen halok én.

Sorsom poroszló, és halálra kerget.

Vonzó a bűn, förtelmes az erény.

Forróra fűtött kályhánál didergek.

Mint rossz ringyó, hiteget a remény:

játszik velem, csal, ingerel napestig,

apácaköntösben tipeg felém,

máskor csupasz, tárt combokkal lefekszik.

Nem akarom, hogy mindig azt, amit

kérek, fordítva téve, lassan öljön,

megvonva tőlem kívánt bájait,

s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön.

Nem kell se bordélyház, se kínzókamra.

Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!

Elégia

Részlet

1

Az égre nézek: szürke tér, ahol

kissé fakuló díszegyenruhában

agg őr, a rézszínű nap silbakol.

Az alkony mintha borvirágos orrán

ragyogna, s új fénnyel gyulladna ki,

amint a vártáról lelép mogorván,

s elcammog, mert tovább strázsálni un.

A fák tömör árnyékukat kinyújtják,

mint testéből plazmát a médium.

Gyorsan sötétedik, sűrű homály van,

és apró asztali lámpám kigyúl,

mint zöldes fénybogár az éjszakában.

2

Az éj mindig csak fájdalmat hozott.

Hány sötét éjszakán kószáltam én

órákon át, mint az elátkozott

lélek, aki az örökkévalóság

soha el nem fogyó percét nyüvi,

s úgy néztem a holdat, mint léghajósát

az űrnek, kit odarögzítve tart

balvégzete az éter óceánján,

s kinek elérhetetlen lett a part.

Egy padra ültem; arcomon aláfolyt

pár könnycsepp, arcomról a földre hullt,

porral vegyült, s már nem könnycsepp, de sár volt.

És még órákon át elültem ott.

Az éjszaka beolvasztott magába,

és a terek mély csöndje felszívott.

3

Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam,

és künn aludtak a merev tetők,

és a drótokban szunnyadott az áram,

elnéztem ablakomból a halott

várost: úgy tetszett, hogy sírban feküsznek

örökre a tündöklő nappalok.

Egy vendéglőben játszott a cigány még;

néhány késői vendég itta ott

esti sörét, vagy bort, feketekávét.

A kövér nagybőgőből brummogott

a hang; a dallam nem jutott idáig,

beitták a falak, mint hangfogók.

Két részeg csuklott, egymásnak felelvén;

vonat fütyült, a déli állomásra,

hallatszott, hogy begördült egy szerelvény,

s hallatszott, ahogy lassacskán megállt.

A puha csöndben megkásásodott

az éj, s tömör közeggé összeállt.

Anyagtalanság

Néha, éjszaka sima és üres

feketeségben ébredek, s a vak

semmiség hirtelen zsúfolva lesz

a képektől, pár másodperc alatt.

Az előbb azt se tudtam, ki vagyok,

csak csupasz létemet éreztem a

sötétség börtönében, mint ahogy

az ősember, az állat és a fa.

Fáztam, féltem, de most már összekapcsolt

múltammal a rejtélyes gépezet;

biztos tudat, ami fél-öntudat volt,

s minden felé ok és emlék vezet.

Életemnek ilyen alapja van csak:

ház homokon, laza téglák, közéjük

maltert a szappan habjából habartak,

s levegőt szel, ki botjával beléüt.

Köréje rakta pajzsai falanxát,

s szilárdan tartja az anyagtalanság.

Emberi tévedés

Az űrben rémek élnek. Olykor érzem,

tavaszi éjeken, holdtöltekor

nagy árnyaik inognak fent az égen,

s alakjuk a felhőkkel egybefoly.

Majd fényes délben jő egy óriás

nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt;

a napra mint hatalmas gongra üt,

jelzi a százéves ebédidőt.

Távcsöveit hiába szegzi a

csillagász ég felé, semmit se lát;

nem jó eszének mindent tudnia,

s fényévekkel mérni a menny fiát.

Féreg az ember, hitvány ázalék;

fennen vitorláz gőgje tengerén,

bár süllyedő hajóján száz a lék,

agya igában, hályog a szemén.

Kevesen jönnek rá a tévedésre.

Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.

A tearózsa

A tearózsa sápadtan hever,

sárga villanyfényt szórnak rá a körték,

mint egy szűzlány, ki este lefeküdt,

de kéjgyilkosok álmában megölték.

Szépívű szára lanyhán hajlik el,

kelyhe tövén áttetsző, halovány pír,

mint fogak helye a fehér nyakon,

ahonnan vérét szívta ki a vámpír.

A kertben valaki letépte reggel;

fáj nézni, s az asztalról nem veszem le,

mert nem mozdulhat addig semmi el, míg

lefolyik a sötét helyszíni szemle.

A tettes künn az éjben bujdosik,

s itt meztelenre vetkőztetve fekszik

az áldozat, és úgy vizsgálom én,

mint hivatásos és komor detektív,

s találok környékén, ha kutatok,

egypár lábnyomot s ujjlenyomatot.

Korlátolt szabadság

A réten egy nagy gömböt üldözött

– levegőből fújták fel, hogy bosszantsák –,

és bukdácsolt a fűcsomók között;

később követség jött, hívták a hangyák.

Tanácsot kértek tőle, kaptak is,

majd egy madártól szárnyát vette kölcsön;

röpte merész volt és mozgása friss,

hogy egy percet hiába el ne töltsön.

Odafent úgy fogadták, mint királyt,

aki a köznéphez ellátogat;

megbüntetett egy sast, s fészkek szerint

számba vétette a tojásokat.

Az embereket nem szerette, és a

szőlőhegyen, hol sok ezer karó van,

mindenkit karóba húzatni rendelt,

s puszta kézzel halat fogott a tóban.

A szabadságból így vett kóstolót…

De jöttek érte már az ápolók.

Késői sajnálat

Én sajnálom a régi rómait;

ha jött az éj, és takaró alá bújt,

szíve ezer rémségtől remegett,

bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút.

Kívül az istállóban ökre bőgött

– istent érzett a ködben –, a szobán át

lebegtek az elhaltak lelkei,

s Zeustól félté hajadon leányát.

Még elzárkózott ellenségesen

a természet; az élet vad kaland volt;

szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék

közül, ha elhagyott erdőn barangolt.

A régi rómait sajnálom én:

borzasztó, mennyit reszketett szegény.

Rejtett játékok

A morfium kacérkodik velem,

amíg a pultnál kis kanállal adják,

azt súgja, hogy vegyem egyszerre be

a rendelvény egy hétre írt adagját.

Tudom, hogy egy ördög beszél a porból,

papírálarcban ő kerülget engem;

hideglelős vággyal melengetem

baloldalon, belső kabátzsebemben.

Fehéren csillog otthon villanylámpám

fényében; szívem gyorsabban dobog.

Vadászik rám, talán eléri azt, hogy

egy pillanatra megbolondulok,

s holtan lelnek. Hogy gyilkosom ki volt,

a pár üres papír nem sejteti;

vagy ellenségem italába szórom,

és életével áldozok neki.

Rég figyelem rejtett játékait,

s ha alszom, mindig meghalok kicsit.

Riasztó látvány

Folyópart, korzó, délben olvadó lég;

a bágyadt sarki rendőr tétován áll.

Hőség csorog a tájról, mely vadabb

és egzotikusabb most Afrikánál.

Sétálnak a kinyalt, vidéki dendik,

a satnya fákon pár kopott veréb ül,

s lenézi őket: exkrementumát

kalapjukra pottyantja, névjegyéül.

Sárgás fénnyel megvillan a toronygomb;

senyved a fű, a hőségtől kiégve.

Temetés jön sötét drapériákkal,

és hullaszag vegyül a nyári légbe.

Bár sose láttam volna ezt a várost,

mely túl riasztó látvány a szememnek,

s hol idegen sorsok és emberek

valószerűtlenségét érezem meg.

Mint lassú gyilkost, nézem a vidéket,

amely bágyasztó mákonyával étet.

Fosztogató évek

Megrázzák ősz szakállukat az évek,

s távoznak; épp csak megpihentek itt,

mint vándor aggastyánok, kik motyójuk

izmos vállaikon tovább viszik.

Alakjuk lassan tűnik el a ködben,

s míg ormótlan csizmájuk lépeget,

észre se vesszük, hogy batyuba kötve

viszik magukkal az emlékeket.

Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,

nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;

fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,

ahogyan a múlt bennünk haloványul.

Valakit csókoltunk egy nyári éjen,

és emlékünkből ajka íze eltűnt,

s elfeledtük ruháját, haja színét

annak, akit könnyek között temettünk.

Kincsünket mely bank széfje védi meg?

Számára titkos gödröt merre ássunk?

Pusztulóban ásít a távozó

rablók után dúlt, kiürült lakásunk.

Most ment el egy; nyomában hív a semmi.

Ideje volna tán utána menni.

Ami ránk vár

Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz.

Majd megtudod, ha szemed hidegen lát,

az idő roncsot mint formál belőled,

s rózsáskertedből kénköves gyehennát.

Mert törvény van, s uralkodik fölötted;

beteljesül, amire sorsod ítél,

hogy ember-voltod végigéljed, ám

mélyebb lényegéhez ne közelítsél.

Leszel üde ifjúból reszkető agg,

fölösleges lény, kit mindenki megvet,

ki ezer gyöngeséggel undorít,

és ujjain számlálja napjait meg.

Lassú égésed örökké emészt;

beolvaszt a természet szörnyű gyomra;

üzemét hűvös agy működteti,

mely végül az ítéletet kimondja,

hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt,

hogy anyag voltál, s légy megint anyag.

Az árnyak kertje

E kert az árnyak kertje itt.

Aki a kertkapun belép,

múltjáról elfeledkezik,

s vértelen árnyként át meg át

bolyongja szüntelen sötét

útjai labirintusát.

Nem kert e kert, nem lét e lét,

nem ösvény az ösvény, ahol

vaktában lép a láb, ha lép.

Mert régi énjét elveti,

ki itt teng, s újszerű erők

szabnak törvényeket neki.

Jaj, minden kútforrás hamis

e szörnyű kertről! Tévedett

Vergilius és Dante is.

Fagyos szelek lebegtetik

a teljes semmiség felé

tartók pusztuló lelkeit,

s még hírmondó se szabadul

szegény lárvák közül, kiket

az árnyak kertje ejt rabul.

Egy nyáréj emléke

Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt;

hogy elsötétedett, s a gyönge pasztellkékből lila tintaszínűre vált a nyári égbolt

a lángoló nap után.

A fülledt tájon forró szél futott át,

és villámok robbantak mint a bombák,

sóváran nyalta nyelvük az eget,

és ménták, vad füvek, lósóskák, jázminok bús, leszegett

fejjel konyultak el, s a porban fulladó

légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután.

A forgószél tölcséres tornyokat csinált,

és lomha felsőteste fenn a fák fejével egyvonalban ingott,

de lába lenn elvékonyult, mint angolkóros gyermeké, s amint ott

elszáguldott, gyors piruett-forgással lábujjhegyre állt.

S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett

minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor;

minden tetőt megostromolt, amíg az éj roppant boltjából lezuhant, s pusztult nyomában a silány por,

s fölrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt, s fölvillanyozta mind a kerteket.

Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét

koronájukat, és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket!

S mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket,

s ágyúszót hall, és úgy üdvözli azt, mint a künn tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét.

Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment;

a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját,

de a fölfrissült élet hangosabb volt, s elnyomta gyorsan terjedő, saját

zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők, s kigyúlt a hold is odafent.

Millió vízcsepp csillogott mint csöppnyi diadém;

a folyó megnövekedett, és úgy vonult el méltóságosan, komor kőpartjai között;

kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött,

s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején.

Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, himbálóztak a faág

hegyén a tűzvörös lampionok, és a párok színes tömege táncolt,

feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét, bajt s veszélyt,

fénygömbökkel telítettnek látta túl mámoros szemem a részeg éjszakát,

s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt.

Lányok táncoltak ott, keblük feszült, kérkedtek fiatal testük csodáival;

fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fönn száguldó fellegekkel.

A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el,

pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital.

S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit,

s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem, ágbogas cserjék közt utat törve én.

A zene nem hallatszott már oda, s eltűnt a lámpafény.

Holdvilágos tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít.

Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett, tejszínű fátyolát mutatta, és a csillagoknak fénye nőtt,

erősödött. Elvesztem, a roppant félgömbre bámulva odafent,

mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent,

s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt.

És énekeltek is: „Huhú, kis emberek, kik játszogattok odalenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,

jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.

Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:

pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”

Már ellebegtek, undorító énekük csak ennyi volt,

de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély,

ezüsttel varrott gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj,

és síri lámpa lett a tükörfényű hold.

S hogy visszamentem, éreztem, így kellene kiáltanom:

„Kis emberek, kik játszogattok idelenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,

jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.

Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:

pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”

Nem szóltam akkor semmit, és azóta hallgatok,

de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét,

s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég,

mely soha nem homályosul, és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok.

Szanatórium 1933

1

Hegyek közt száguldott a gyorsvonat,

szél szórta szét a szikrák záporát.

Tér és idő formálta sorsomat,

sápadt holdarc bámult a fákon át.

Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt,

amelyre sárga és sűrű köd ül,

s mint színpadot, ahol kísértetek

lesnek a fekete függöny mögül.

És egyszerű anyag lett életem,

massza, melyet az órák marka gyúrt,

belőle szobrodat formálva ki;

munkájuk közben megszépült a múlt,

s értékesnek mutatta perceit,

míg minden pillanat messzebbre vitt.

2

Nagy bárkán ringatott a rózsaszín láz.

A völgyre néztem, s láttam, odalent

az élet mikrokozmosz, bolhaszínház,

amely számomra semmit sem jelent.

S fönn az égen is játék folyt, de más:

zord bömbölés, duhaj színek, pazar

villámlás, lángok, harsány támadás,

ordító erdők, szürke zűrzavar.

Oly közösek voltunk e szent haragban,

s erőnk együtt fogyott, a láng kihűlt,

a vihar elmúlt, és magam maradtam,

mikor a szürke égbolt kiderült.

S feküdtem ott, társatlan árny a sok közt,

nem látva mást, csak néhány tompa színt,

s csak a napot loholni a hegyek közt,

mint egy pohos, rézarcú mandarint.

Egy éj a tanyán

Világos éj. Ma telihold tekint a

tanyára. Megdermedve áll a kert.

A kékes fény mindent varázsba vert.

Ájulva lóg a hosszú árnyu hinta.

A hold az úr most, selyemtakarót fon

a gyepnek és a rokkant kőpadoknak.

Kék, zöld s piros pofával vigyorognak

az üveggömbök a virágkarókon.

Lapul a csönd, alvók mellére fekve;

kínlódva mind kiáltani szeretne.

Bilincs a holdfény, és a puszta börtön.

A melegház csupa fagyos üvegfal.

Az erdőn álmában egy lepke meghal,

és kísértet zokog a búzaföldön.

Emlék

Álmos vagyok, gubbasztok egymagam,

kedvem mint ázott zászló vászna lóg.

Sötétben őrizem emlékedet,

mint arcképet a becsukott fiók.

Unatkozom, nincs semmi, ami bánt,

és mint tanyán subát a számadó,

fülig húzom magamra a magányt.

Akaratom mint megvert eb nyüszít;

valaha virgonc volt, most tenni fél.

És inkább megbocsát, mint elitél,

míg önmagáról vesz példát a szív.

Most hallgatás ül a tűnő, zajos

napok helyén. Irtózva tespedek,

mint karszékében puffadt májbajos.

És látom, amint esőben megyek

egy kis, vidéki állomás felé.

Mint mozikép, gyorsan fordul a táj,

s összedugják orrukat a hegyek.

Tudom, hogy engem gúnyolnak, hiszen

úgy ballagok, mint egy kopott borügynök,

s a bánatot mint csomagot viszem.

Változás

Kitartón rombol az idő,

s torzítja, ami megmaradt;

már képed is megváltozott

az évek mázsái alatt;

a múltnak görbetükre ma

groteszkül villantja elém,

s gúnyolja benne egykori

arcod a furcsa, ferde lény.

S hallom, míg rút, rekedt zsivaj

tolul felém a légen át,

összhangzat nélkül játszani

az emlékek zenekarát.

Fültépően üvölt a kürt,

hegedűk gikszere riaszt.

Pezsgősüvegben trágyalé;

a bánat kotyvasztotta azt.

Kutatok, nézem, hol maradt

a régiből csak egy atom;

járom az ismerős utat,

a lágy szelet szagolgatom.

Más mozdulattal int a táj:

tartózkodó, mint hölgy, akit

társaságom nem érdekel,

s kalandba nem bocsátkozik.

Előttem egy szép, karcsu fa,

ága jó volna botnak, és

csak állok, mint ki megmeredt,

s kezemben is így áll a kés,

tanácstalanul, mint sebész

a fölnyitott hasú beteg

előtt, kinek kórképe új,

s tünetei idegenek.

Valaki észrevétlenül

működött, fosztva, rontva itt;

lelopták megtorlatlanul

az ég s a bokrok színeit.

Futnék a rendőrségre, hogy

ami menthető, mentsem én,

s az ismeretlen tettesek

kártevését jelenteném.

Így forr s apad az áradás,

egyre mélyebbre szállva le,

s már nemsokára a mohón

habzsoló földbe fúl bele.

Keringek még hullámain,

mint örvényben forgó levél,

vakon várva a változást,

amely megvált és kicserél.

Régen megrémített a sors,

de most úgy imbolyog felém,

mint félkótya, szakadt ruhás,

falubolond parasztlegény.

Kalapján, melyet ittasan

tompult fejével hátravet,

viaszrózsa és vadvirág,

de kórók is, és gyomfüvek.

Ballada az őszi erdőkről

Borzong, lehajlik a fenyő;

rejtekhelyén a karcsu őz fél,

kis szíve kétszeresre nő,

mert nincsen rémítőbb az ősznél.

A tér roppant fekete lyuk,

sáros vízben úsznak a csertők,

és elzokogják bánatuk

minden éjjel az őszi erdők.

Az űrben denevér kering, és

dermeszt, bűvöl az éji óra.

A fákban áll a nedvkeringés,

ha fölsikolt a mandragóra,

mikor szellemkezek kiássák,

lila körmök, sárgán tekergő

ujjak, és most a jajkiáltást

visszhangozza az őszi erdő.

Halvány udvara van a holdnak,

sötétek a felhők alatta,

és alakjuk fekete macska.

Fenn boszorkányok lovagolnak.

Vérszínű nyelvét mind kiölti,

mögöttük hosszan illan el rőt

hajuk, s vijjogásuk betölti

éjféltájban az őszi erdőt.

Ajánlás

Lelkem üres térben lebeg;

kinyújtott kezek el nem érnek;

fenyegetnek vagy féltenek,

de mézes hangok is dicsérnek.

Egyetlen szavukat se hidd:

amelyben élek, nézd e fertőt!

Sírd tele értem könnyeid

vadvizével az őszi erdőt.

Viaszangyalok

Ónos kedvvel, sápadt-fakóan

és fáradtan babrálgatok

a beteg anyagban, és a kezem

szegény, kicsi, halva született

viaszangyalok

tetemeit formálja ki.

És közben csöndesen dúdolgatok.

Ó, szürke, együgyű dalok,

s ti kicsi viaszangyalok,

kiket a sors ölembe dobott,

ti vagytok már az egyetlen valami

az életemben!

Így pusztulok lassan… Mióta?

És meddig? Mi marad belőlem?

Ó, kedvem halott virágai,

szegény kicsi viaszangyalok,

imádkozzatok értem!

Két vers

1

Mint a karnagy, ki hirtelen

megőrült, és összevissza

csapkod pálcájával – a riadt

zenészek pár másodpercig

még követni igyekeznek,

nem tudva, mi történt,

s a következő pillanatban

már elhallgatnak –,

úgy kapkodtam én is,

és magam ijedtem meg legjobban

a diszharmóniától.

A megzavart hangok

szétrebbentek az űrben,

s úgy éreztem,

hogy felforrnak testem nedvei,

és sejtjeim megtagadják

összetartozásuk törvényeit.

Úgy tetszett pillanatokig,

mintha nem volna súly,

földvonzás, csontrendszer, vérkeringés,

és mintha lehetne azonnal

szétrobbanni apró darabokra.

De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni,

és most csend van.

Négy fehér fal bámul körül,

s minden hang

szűrőkön át jut el hozzám.

Az éjszaka fekete lepedő,

melyen csak a megzavart képzelet

játszat moziképeket.

A hős is

már inkább komikus, mint tragikus

helyzetekben mozog,

s a szív és agy, lassan megnyugodva,

csöndesebb lesz.

De nem hangzik fel újra a harmonikus

és tömör zene,

mely mint az áradás

töltötte be a termeket.

2

Senki sem tudja meg,

hogy két szememben kialudt a láng,

hogy elfáradtam, és

kicsi koporsót tettem föld alá.

Senki sem tudja meg,

hol van az a kert,

ahol ástam a gödröt,

azután betömtem, és letapostam a földet,

s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.

Halott az a kert:

a rácsot befutják a vadszőlő

zöld színét s levelét vesztett szárai;

ősziesen nedves a föld,

s a tó állott víztükrén

lebegnek az öngyilkos falevelek.

A jó szellemek,

kik a kastélyt lakták,

elköltöztek, s csak a szél sír át

éjjel a parkon,

hol félve rezzennek meg az ágak,

s borzongva megmozdulnak

a földben a fák

keserű gyökerei.

Nyugodjanak ott. De talán

lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,

s akkor jön majd egy angyal,

aki kiássa

az eltemetett dalokat.

Óda Charles Baudelaire szelleméhez

1

A végtelen kopár rónáin vándorolva,

míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik.

A szél a kutakat homokkal telehordta,

s gyengülő lábai gépiesen viszik

a láthatár üres, kéklő félgömb-falának,

majd földre térdepel, és gyors kezekkel ás,

de fürge ujjai forrásra nem találnak,

s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás,

majd úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben

a lenti rét gyepén a fekvő katonát,

s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen

a haláltusa, és ő pazar lakomát

csaphasson a tetem terített asztaláról,

hol csőre húsba váj, és gyomrot bontogat,

s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol,

s a nap szárítja szét a sárga csontokat.

Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet

között élősködő, tengődő, satnya fajt,

az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet

alagutakon át a vágóhídra hajt,

és szunnyadt a remény, mint lomha vérü szajha,

ki végképp elhízott, s üzletre nem talál,

s nem szólott égi hang felém, mely megmutatja,

hogy van más élet is, és van különb halál.

Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce,

amely erdőket irt, majd engem is kidönt,

mikor váratlanul, mint mágikus szelence,

kinyílt egy barna bőrkötésű, tömzsi könyv,

melyből varázsos és dús illatskála áradt,

s lélek lengett elő, és őrként járta át,

előttem szállva és szavakkal nyitva zárat,

a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát.

Egy lélek, ki saját áramkörébe kapcsolt,

s eltűnt a szédítő táj, a sivár vidék.

Ébredtem, és a nap nem az előbbi nap volt.

Láttam, fejem fölé hogyan teríti kék,

üvegszínű egét a nyolcvan év előtti

Párizs, s hogyan nyüzsög köröttem az avult

ruhájú nép, amely lármájával betölti

a levegőt, s az eldübörgő lóvasút

elől hogyan szökik félre az utcagyermek.

Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat.

A kocsmaasztalon kopott kártyák hevertek,

s láttam egy öreget, hogy borba mártogat

négyszögletű lepényt, fogatlan ajkkal majszol,

s gyertyáját fújja az örvénylő levegő.

Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból,

s mellékutcákon át testetlen, lebegő

léptekkel vezetett a kéz, s együtt figyeltünk

sovány macskákat, és egy nyomorék anyót

követtünk hosszasan és gondosan, míg eltűnt

a vonal, amelyet botjával porba rótt.

2

Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek,

micsoda óceánt borít föléd a holt

idő áramlata, míg bennem megteremnek

e verssorok, s nekik a belőled kivont

fluidum életet és keserű erőt ad.

A holt szív füveket ekként termékenyít;

hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad,

s a karcsú szárakon zöld mérge fölvirít.

Hol reszket utolsó mosolyod már a térben?

Szelíd tekinteted az űrben merre jár?

Mint vizsgálóbíró, soraidat kikérdem.

Szállnék, s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár.

Mikor a párizsi kórház szűk ablakán át

utolszor nézted el az alkonyi eget,

hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák,

s rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett,

hol jár a pillanat, hányadik végtelenben?

A rettentő csillagdzsungelben merre fut?

S hol bujdosol magad a roppant bálteremben,

hol mint ezüst uszály húzódik a tejút?

Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő

hanyagul vonszol az álarcosok között,

s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő

a sokaság, a dús jelmezbe öltözött

jegyek: a vízöntő, a kos, a rák, a mérleg,

oroszlán s bika, mely hajlott szarvára tűz

pár bolygót könnyedén, s útjából félretérnek

az olló, ikrek és a fénylő testü szűz.

Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének

üres játékai, melyeknek a hanyag

és megcsalt szem örül, s csak játszanak a fények,

ám örök fekete az elhagyott anyag,

s téged is eltakar a léttelen sötétség;

fölötted áll a csend, a roppant kriptabolt,

melynek a légüres tér elfojtotta mécsét,

s agytekervényeid üres játéka volt

minden műved. Lelked fölszívta rég a semmi,

s úgy tűnt el, mint tüzes kohóba hullt virág.

Balga kísérlet ez, vakon utána menni.

Új Aeneas előtt nem nyílik alvilág.

A szavak keserűn kacagnak, és a zsarnok

kétség mint tompító, lassú méreg hat át,

de közben hajtom a törékeny imamalmot,

s elszántan mormolom az együgyű imát:

„Ringassa lelkedet egy különös mennyország,

hol az örök fényű és trópusi nyarat

a lelkek, mint arany ruhát, pompázva hordják,

s hol az árnyékadó datolyafák alatt

függőágyad a dús csípőjű malabár nők

hintáztatják. Daluk, mit lágy szél messze hord,

pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt,

s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort.

Áradjon szét nehéz és egzotikus illat,

mely, mint a prémeké vagy mint a pézsmaszag,

egy kissé undorít, de mégis szívedig hat,

ha évek óta zárt szekrényből fölszakad.

Ne érezd már soha a fájó, nyugtalan kínt.

Ne gyötörjön a zord és spleenes alkony ott.

Néger rabok vigyék hordszéked, a palankint,

s szabad tenger fölött ragyogjon balkonod.

S az est nagy baglyai égő-vörös szemekkel

bókoljanak feléd, mint bölcs barátaid.

Példát mutassanak számodra, és te lesd el

kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait,

hogy démonaid is nyomodat elveszítsék:

az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg,

s a lassú mardosó, ki ellen nincs segítség,

fogával életed fáját ne rágja meg.

Sorsod ne adja, hogy csak rongyszedők borát idd;

aranytálakkal és serleggel megrakott

asztalnál üljenek körötted cimboráid:

Rubens, Delacroix s a többi fároszok.

S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid.

Terítékünk legyen nekünk is a csodás

vendégségben, ha majd a földről menni szólít,

és hosszú útra hív a végső utazás.”

Őszi képek kisvárosból

A színtér

Távoli jegenyék alatt

a menekülő nyár oson.

Mint egy henyélő, lanyha úr,

hever az ősz a városon,

ki unalmas ebéd után

egy csésze feketét ivott,

fél kézzel újságot lapoz;

egy perc, s már bóbiskolni fog.

Szivarhamuja földre hull;

tátott szájjal ásít, mivel

nem látják, és különben is

már nem törődik senkivel.

Októberi zápor

Az égben csatazaj: ólomgolyók

görögnek, távolról morajlanak.

Sötét a táj. Az eső lába lóg.

Forgószél járja be az elhagyott utat.

Félnek a fák, a sok élettapasztalattól

megtörve, kopaszan húzzák be nyakukat.

Nyarat játszik az október: a zord eget

elárasztja sötétlila felhőivel;

később lelepleződik: eső után nem adhat meleget.

A sarki koldus menekül, nyakába húzza rongyait,

botjával súrolja a házakat, a külváros felé szalad.

A természettel készül valaki leszámolásra itt.

Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült,

s énekel; haja lobog, elszáradt tagjai kinyúlanak,

ordít, sárga öklével fenyeget az égre fel.

Érsekkert

Bejárja a hervadt füvek szaga

a mezőt; a parkban vadgesztenyék

csillognak a holdfényben éjszaka.

A rét fölött pár felhő andalog;

hosszú időn át vékonyulnak el,

s elmúlanak, mint fáradt angyalok.

Cigarettázom, s nézek; egyre megy,

hogy az ember hintón jár, vagy gyalog.

Egy száraz ág fölöttem megremeg.

Menyét oson a bokrok közt, hegyes

orrával szimatol, fényes szemű.

Szeretném megkérdezni, mit keres.

Tengés-lengés csupán az életem.

Asztalomról száz akta rám röhög

holnapra, bélyegzőktől szennyesen.

Medvének kéne lenni, áfonyát

s vadalmát falni a bozót között,

és aludni a hosszú télen át.

Egy sárga kerti lámpa rám ragyog,

csúfol, s fogatlanul motyogja, hogy

még csak huszonhat esztendős vagyok.

Rókus temető

Októberben temettük el

nagynéném férjét, egy sötét

napon; egyszer sem hagyta el

a fény a felhők börtönét.

Nagy temetés volt: kanonok

kísérte végső útra őt –

így rendelte a káptalan –,

mint káptalani számvevőt.

Nem is egyszerű sírgödör

nyelte el maradványait,

hanem kripta, fölötte meg

kápolna állt, melyet pedig

ötvenhat éve rokona,

egy régi püspök épitett

magának, testvérének és

testvére gyermekeinek.

De nem is ezt akarom én

voltaképpen elmondani,

hanem a temetés után

történt inkább csak valami.

Elmondta a temetkezési

vállalkozó, hogy amikor

a kőlap fölfeszítve állt,

s eloszlott a dohszag s a por,

lenéztek a kriptába, s lenn

hevert egy ócska puskacső,

melynek faalkatrészeit

régen megette az idő.

Vagy, mint már akkor rozsdamart

csövet, egy munkás hagyta itt,

vagy a püspök puskája volt,

melyet magával sírba vitt.

Éjjel tán sírjából kikelt,

s e holt fegyverrel lőtte le

a halott őzek árnyait

a halott főpap szelleme.

Nagynéném férje is vadász

volt, és most mellé költözött,

s lesen feküsznek éjidőn

a holdfényes dombok között.

Titkok közt élünk… Kavarog

fejemben száz bizarr dolog,

s az indiánok különös

vallására is gondolok,

s gyakran látom, mint járja be

kezében puskával a két

halott vadász együtt a menny

örök vadászterületét.

A leleplezők

A lélek menekül; megmérgezik,

mert mindenkiről mindent tudnak itt;

a szívben mi van, a fazékban mi fő,

leleplezik.

Nyugodtan otthon sem ülhetsz: kívül

izzó szemek lesik magányodat.

Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű

a kárhozat.

Itt talpat nyalnak, s még egyebet is;

étvágy és gyomor van hozzá elég.

Szomorú, hogy maga a mardosó

is martalék.

Hogy X úr mennyit sikkasztott, és Y

kisasszony teherbe kitől esett:

mindenkiről tudnak rosszat sokat,

jót keveset.

S még ezer más dolog van, ami sorra kerül.

Az undor mocsara fejed búbjáig betemet.

Sunyítanak, guggolnak, és egymásra lesnek apró

kis emberek.

A lélek menekül; megmérgezik,

mert mindenkiről mindent tudnak itt;

és hogy a szívekben mi van,

és hogy a fazékban mi fő,

leleplezik.

Agglegény

Bemegy a házba, hol dohánysziták

hevernek az ablakdeszkán. Flanell

házikabátot ölt, tüzet rak, és

vacsoráját unottan költi el.

A falról nézi néhány rokona;

rossz, ócska képek, nagyrészt kancsalok.

Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az,

akiről készült, már régen halott.

Nem kell a cigány s kaszinó se már;

esős időn hallgatja az ereszt;

legyet csap légycsapóval, szundikál;

néha unalmában szakállt ereszt,

s tört foncsorú tükrében figyeli,

mint lepi arcát rőt borosta el.

Unja a várost: legszebb éveit

itten kártyázta és borozta el.

Hajdan külföldön járt egyetemet,

majd atyja meghalt, és ő vette át,

visszatérve ide, hol született,

ősei régi szőlőbirtokát.

Feledte, amit egykor megtanult.

Évek múltak, s egy józan reggelén

egyszerre észrevette, hogy bizony

semmi egyéb, vén és morc agglegény.

Érezte, elmulasztott valamit;

gondolkozott; kereste rá a szót.

Vadászkutyáját is kérdezte, majd

oldalba rúgta, hogy nem válaszolt.

Most rozsdásodva tölti napjait.

Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik.

Kioszk

A kerti vendéglőben ül

egy úr; előtte málnaszörp.

Távol áll tőle, hogy mohón

hörpölne vagy zabálna: bölcs.

Bélyeggyűjtő esetleg, és

a vastag könyv ott katalóg.

Székén a pincér szundikál,

ősz feje féloldalra lóg.

Szezon után, egy hét alatt

három vendég se jön ide.

Rejtély, hogy a tulajdonos

helyiségét nem csukta be.

S míg borzongat az őszi szél,

s míg vastag könyvével mulat,

egyre jobban sajnálom én

a málnaszörpivó urat.

Gyomorbaj bántja tán szegényt,

s minő unalmat érez itt?

Dohánytól sárgák ujjai,

és szalmaszála vérezik.

Őszi strand

A vízből két kis zöld toronyra látok;

gőzpára száll; fejem a vízre hajtom.

Egyedül ülve, így gyötrődöm én

az elhagyott, homályos, őszi strandon.

Víz zúg a lefolyókban csendesen;

egy mesterséges zuhatag dalol;

melegforrások buborékjai

szállnak föl szüntelen a föld alól.

Olvastam, hogy egykor Petronius

forró fürdőben ülve vágta fel

ereit. Könnyű, kényelmes halál:

a vért a víz lágy ajka szívja el.

Kést kellett volna hozni, vagy borotvát;

valamit, ami tartósan segít.

Ködösen két kis zöld toronyra látnék,

s vértóban lelnének reggelre itt.

Völgykoporsó

Az élet oly unalmas és

egyhangú, mint az egyszeregy.

Vasárnapi ebéd után

az ember nyújtózik bután,

s telt hassal futballmeccsre megy.

Máskor, csak hogy múljék a nap,

végigjár cukrászdát, mozit;

barátok jönnek, elviszik

kártyázni; langyos sört iszik;

torkig van, és unatkozik.

Ilyenkor járok én a vár

bástyáira, s nézek nyugat

felé; ott, mint kővé meredt

imák, templomok s minaret

nyújtják az égre tornyukat.

Ravatal ez, hol a hegyek

a várost úgy veszik körül,

mint koszorúk, pompázva zöld

halotti díszül, míg a völgy

koporsójában elterül.

Majd lenn sétálok, a kihalt

mellékutcákban. Néha egy

ismerős szembe jön, megáll,

együgyű mondókát darál,

kezet fog, és útjára megy.

Vén, sárga ház. Szent szobra áll

keskeny fülkében a falon.

Gyakran kerülök erre, s itt

mindig megállok egy kicsit.

Egy régi, esős hajnalon

kábultan álltam, s néztem a

szobrot, bámultam vértelen

kőajkát, kissé csorbuló

orrát és égre forduló

homlokát, ahol értelem

fénylett. Arcáról folyt a víz,

mint hogyha könnye folyna le

halott szeméből. Megvirradt.

Kérdezgettem, hogy mit sirat,

és részegen sírtam vele.

Ezt mint nagy titkot őrzöm én.

Jaj annak, ki ilyet kimond.

Mert aki átugorja itt

a csirkeész határait,

neve különc lesz, és bolond.

Van társaság, vacsora, bál,

hol minden szó egy új adat,

melyet ízekre szedve szét,

hajtják a pletyka verklijét,

s mindenkit számon tartanak.

Ám látszatélet életük,

s ők szörnyű taposómalom

rabszolgái, kiket nevel,

s korbácsával véresre ver

vad kényuruk: az Unalom.

S azt gondolom, míg nézem a

kopott, egyforma házakat:

„Mind kripta, hová belevész

életük, s melyben csenevész

szerelmeik virágzanak.”

A Vígság gazdag birtokos,

ki más vidékeken mulat.

Kastélya elhagyottan áll;

termeiben a félhomály

s pókok szövik hálójukat.

Hogy e vidék mocsár, amely

százezer álmot temet, és

mindig friss életekre tör,

egyre tartósabban gyötör

a keserű megismerés.

Hogy én is mit dobtam belé,

hogy mily sokat küzdöttem a

sorssal, nem tudják meg, pedig

keserves volt az út, amíg

oly tompa lettem, mint a fa.

A nagytemplom órája kong.

Hangja gyorsan hal el a híg

levegőben. Az őr tutul.

A megkínzott agy elbutul,

és rémképekkel álmodik.

A sarkon gyermek áll; sovány

kezében egy darab kenyér.

Az óra azt ütötte le,

az őr is azt tutulta le,

hogy életem semmit sem ér.

Lázas csillagon

1939–1956

Férfikor

Boldog költő voltam hajdanta én.

Magától, könnyedén

lejtett a sor, csendült végén a rím,

s futottak verseim,

mint nyájas dombvidéken a patak,

mely fényes halakat

csillogtat, s hátán a szelíd fodor

falevelet sodor.

Betegség, szenvedély lábbal tiport,

hozták a férfikort.

A szárnyaló dallam bizony gyalog,

félénken oldalog.

S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány

zörgő csontú, sovány.

A haja sárga fű, mely a kihalt

ház küszöbén kihajt.

Emlékeim közt régi verssorok,

mint elrejtett borok;

ha kóstolom, nem éri ajkamat

a jól ismert zamat.

Gonosz mocsárláz környez és ragály.

Elönt a borzadály!

Éjjel kigyúlni látom szerteszét

a vad törzsek tüzét.

Festett arcok, kunyhók előtt totem

s megcsonkított tetem,

lándzsák; tányérajkakról hangzanak

az indulatszavak.

Előttem áll az őserdő, bizarr,

gyilkos lakóival.

Vannak békés országok és üde

tájak! Mi hajt ide,

hol expedíciómat szervezem?

Túlél-e majd nevem?

Vagy mélyre száll, mint csőben a higany

a fagy óráiban?

Miféle torz ábrándot kergetek

e szörnyű rengeteg

mélyén? Hányan pusztultak el, akik

előttem jártak itt?

Nyílvessző zúg, súrolja vállamat.

Rajokban szállanak

a dögre gyűlő zöldarany legyek,

mégis továbbmegyek.

Karom lendül, a sűrűségbe tág

utat baltája vág,

hol az erőtlent és a habozót

felfalja a bozót.

Éjszaka

Felijed s menekülne az alvó,

keze kapkod: ó, hol a villany?

Rém jött a Semmi kanyargó

ösvényén, most tovaillan.

Kívánja a csendet, a fényt, hogy agyát

újból tisztára söpörjék;

arcát legyezi, csitítja magát.

Bambán hunyorognak a körték.

Hideg fut a hátán, neszre figyel,

reccsenve ijeszti a bútor;

nem tudja, hogy így hány perc telik el,

fázós körmére huhúkol;

beteg szíve gyorsan préseli szét

az erekbe elsiető vért,

acélkoszorú szorítja fejét,

ablakhoz fut levegőért.

A város a végtelen éjbe vesz el.

Lámpák pislognak a hídnál,

és fenn a sötétkék ég sok ezer

jégfényű csillaga vibrál.

E fényben a fák múlt századi nők,

leng fátyluk alatt laza kontyuk;

szél fújja, mely éjjel a házak előtt

szárnyas szellemfogaton fut.

Zümmög a homály, és mormol a kert.

Egyedül áll őrt a virrasztó

a többi fölött, akiket letepert

álmuk, mint barmot a lasszó.

Bűn és buja vágy fürkész, tapogat

titokban a béna mocsáron;

az undok, nyálkás állatokat

felszínre bocsátja az álom.

Háztömbök-e ott a sötét vonalak?

Mit rejthet az éj birodalma?

Hány csapda lapul takarója alatt:

börtön, kórház, gumicella,

hol lángol a szem, a száj vicsorog,

túlcsordul a kínok edénye,

s az ablakon át eszelős sikolyok

szilánkjai hullnak a mélybe!

A hold különös, vöröses ködön át

süt, mint a gyilkosok álma;

fázik, s komoran burkolja magát

vulkánjai rőt hamujába;

alatta sötét szénrajz a vidék,

dúlt vázlat, ahol szomorú, nagy

tájrészletek egymás szürke szinét

nem tükrözik, árnyba borulnak.

Nagy, tintavizű folyó ez az éj,

utasát feledéssel itatja;

elzsongul a test, s nem érzi, ha mély

örvényeken át fut a sajka.

Megcsillan a víz, rémülten inal

el a hab, mit a hold bevilágít.

S ő látja az alvók ágyaival

vágtatni az ár paripáit.

Megfordul, visszafeküdne, s ahogy

ablakát csukni akarja,

hintázik a föld, lélegzete fogy,

feje szédül, zsibbad a karja.

Először a görcs a szivére rohan,

keze még odakap lehanyatlón,

azután torkáig ér a roham,

s holtan zuhan arcra a padlón.

A hajnal üvegfáján meginog

árnyéka a holt leveleknek;

távol zene szól, s hosszú futamok

ütemére a földre peregnek.

Alvó házakba bekúszna a fény,

próbálkozik újra meg újra

a tetőkön, mint dobozok fedelén

motoz a kutató vakok ujja.

Kék füst gomolyog s lebeg át a szobán.

A tetemre világit az új nap;

hálóingéből sárga, sovány

lábszárai messze kinyúlnak.

A csöndben az óra ketyegni se mer;

széthullik az éj dideregve,

foszlányaiból felszáll sok ezer

szomorú, halaványlila lepke.

Kövérek a fürdőben

A nap saját tüzét nem állva ődöng,

s a föld alatt fölgyújtja a szenet.

Hűsre vágyunk. De mint megannyi kőtömb,

oly súlyosak, oly lomhán fekszenek

a vízparton a fürdőző kövérek;

hanyatt hevernek, míg a rekkenő

nyárban, mint nagy gyümölcsök, lassan érnek,

és állukon sötétlő serte nő.

Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra

dzsungel, melyben eltévedt hangya jár;

rápingálja hasukra, homlokukra

haragosvörös rózsáit a nyár.

Verejték tölti meg hájuk redőit,

s alápereg, mint zsíros, sűrü könny,

de köldökük körül kis tóba gyűlik,

s a guta ül lila nyakszirtjükön.

Bukfencet vet a délibáb, s továbbszáll.

Fejükre százezer fehér acél-

sugár zuhog, mint fémes fényü nádszál.

Zubog a víz, s lángot vet. Itt a dél!

Kilenc angyal fényes réztrombitát fúj;

süket fülük mintha nem hallaná;

savószínű szemük a légbe bámul,

eszméletük mély űrbe hull alá.

Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak,

hogy fölszippantja súlyukat a nap,

s ők könnyű fonalán egy szép sugárnak,

mint lomha ballonok, elszállanak.

Emblema poetica

Ez címerem: a nagy, kék óceánnak

vizében úszik egy piros sziget,

kopár szegélyén törpe bokrok állnak,

egy zugban árva, elfonnyadt szivek.

Méregzöld sárkány öleli körül

a pajzsot, éppen jóllakott, s pihen,

állkapcsával ezüst pólyákra dűl,

melyekbe nincs pólyálva semmi sem.

Oldalt két harcos angyal karja nyúlt

a pajzs felé, a nagy villámcsapásig,

akkor levált az egyik, s mélybe hullt.

Holt társa után bámul most a másik.

Véres kezében tört sisakja lóg,

s a rajta tátongó gonosz lyukak

mélyéből apró, csintalan manók

nyelvöltve csúfolják gazdájukat.

Egy költőhöz

Nem kiáltasz hiú panaszt

az égre. Ó, nem áltatod

ily olcsó konccal bánatod,

e vérebet! Mi tudjuk azt,

hogy úgysem hallják odafent

a porba fúló szenvedély

keserveit. Erről beszél

finom soraid közt a csend.

Minket a nap tűzárja bánt.

Illőbb, ha sárga gyertyaláng

lobog, míg ablakunk alatt,

mint lomha víz, hömpölyg a bú,

s viszi a hullamosolyú,

meredt szemű királyokat.

Ajánlás

„Az árnyak kertje” egyik példányához

Téged nem érdekel a vers,

untat a költő s költeménye,

félrefordulsz, és nem figyelsz

távol zenére, kósza fényre.

Még messze van, és rejti arcát,

de ha ködsátrából kijő,

s mint férgek a szép, fiatal fát,

falja szépséged az Idő,

dalom, e kis tündércseléd,

ezüstös tükröt tart eléd,

könnyű lesz lépte, mint az őznek.

Lámpád fellobog, majd kiég,

s a csendben egy idegen ég

kék csillagai kergetőznek.

Pillanatkép egy haldoklóról

Olyan volt ő az utolsó hetekben,

mint akit oldalán angyal kisér

hervadt koszorúval, s mindenki fél

tudtára adni ezt. (Közölhetetlen

és kínos is, hogy csak a többiek

látják a jelenést.) Bordái rácsa,

rései közt a napfényt átbocsátva,

kirajzolódott, s mi ablaküveg

mögött láthattuk a szétdúlt szoba

berendezését. Nem tudta, mi lelte

a tárgyakat, melyek ide-oda

imbolyogtak, siklottak körülötte,

míg testéből hajszálnyi repedések

hálózatán szivárgott el az élet.

Nyárutó

A fák között forró szél fut keresztül,

lila felhők úsznak, borong az ég.

Sajgó testtel, mint nő, ha gyermeket szül,

vad görcsökben vonaglik a vidék.

Aléltan hullik hátra betegágyán

a nyár, s vörös köpenyben haldokol,

és oldalán, mint vértanúk a máglyán,

lángolva ég két elszáradt bokor.

Körülveszik ágyát az udvaroncok,

akik konyhájában lesték a koncot:

vadmacska, róka, nyúl, sok léha vendég.

A mókus ugrál, markában dió van,

s egy finom őzbak áll tartózkodóan,

mint barnakámzsás szerzetesnövendék.

Október

Lehajtja rőt-arany fejét az erdő.

A levegő friss újbor-íze csíp.

A párás dombhajlat felől kesergő

melódiát fütyül az őszi síp.

Szőlőt hoznak kosárban, prést csavarnak.

Sárgul a hegy – itt-ott kopár darab –

és mélyvörös foltjával a fagyalnak

elcammog a szálló felhők alatt.

Bár lennék őszi felhő, melynek alját

a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják,

vagy szilvafőző üst fölött a gőz!

Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög,

s ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök.

Te légy koporsóm, diadalmas ősz!

Találka

1

Megvacsoráztam, feketéztem,

lassan szívtam a cigarettám.

Kint a körúti estbe kék, zöld

s vörös betűket írt a reklám.

Az újságokat félredobtam,

számítgattam, hogy még jöhetsz-e?

Az üvegen át egy csavargó

vágyódó szemmel nézni kezdte,

a fürge pincérek kezében

mint vándorol a pecsenyés tál.

De félt szegény, hogy jön a rendőr,

így hát csoszogva tovasétált.

Gépiesen mondtam magamban

el egy verssort; dzsessz-zenekar szólt.

A szomszéd asztalnál kövér úr

emésztett, szájában szivar volt.

A kávéházi grafológus

megpróbált pár pengőt szerezni,

és egy sertéskereskedő

jellemét kezdte elemezni.

Egy hölgy kivette tükörét, hogy

száján megigazítsa rúzsát.

Négy nőszobor oszlopot tartott.

Talán pályatévesztett múzsák?

Fizettem, s indulni akartam,

mivel tizenegy óra múlt már;

ekkor érkeztél, s elmesélted,

milyen nehezen szabadultál.

Arcod piros volt a hidegtől,

a szemeid izzó acéltűk,

és tudtam, hogy enyém leszel

az éjjel, ahogy megbeszéltük.

2

Összemart s itthagyott a vágy,

mint szélben elzúgó darázsraj;

a sötétben két cigaretta

világított halvány parázzsal.

Feküdtünk, s az jutott eszembe,

hogy mászkáltak körötted holmi

fajankók, s csak nézték a szádat,

de sose merték megcsókolni.

Tudtam, most gyöngédnek kell lenni,

s az volna a dolgoknak rendje,

hogy mondjak már valami szépet,

ami, sajnos, nem jut eszembe.

És irigyeltem azt a férfit,

aki a nőktől gyorsan elmegy,

mikor a szerelem után

már nem kívánja a szerelmet.

Féltem fölgyújtani a villanyt,

mely garniszállókban fakó, bús;

arra gondoltam, most megy el

a legutolsó autóbusz,

s lassan elvásik minden íz,

amibe a száj belekóstol,

s arra, hogy holnap délelőtt

ötven pengőt kérek Lajostól,

s hogy bárcsak egyedül lehetnék –

nógatni kellene a percet –,

s hogy a héten lesz rá időm,

lefordítok egy Verlaine verset.

Kissé fáztam, és úgy feküdtünk,

a semmit nézve, szótlan, ébren,

mint két fogoly az éjszaka

fekete bársonybörtönében.

Epilógus

Huszonhét évig szállt felettem

a nap, s forgott a föld alattam.

Tulajdonképpen férfi lettem,

és mégis kisfiú maradtam,

ki vendégségben, vacsoránál,

kis szobában külön kap asztalt,

bár érettebb életkoránál,

s az vonzza, amit nem tapasztalt.

Lehetnék egyszer én a vendég,

kezem, szám nem maradna veszteg:

mindent egyszerre követelnék,

miből az élet kirekesztett!

Jelmezbe bújok, hátha használ,

ha szűrben járok, mint parasztok,

vagy – májbajos vidéki kasznár –

dohánybarna szakállt ragasztok.

Hurkot készít, és rám vadászni

piros csizmában jár az ördög,

s mint disznóvá bűvölt királyfi

gonosz tündérhez, így könyörgök:

„Kérlek, szép börtönőr, eressz el!

Az évek jönnek, s elköszönnek.

Borzasztó rágondolni: egyszer

meghalok, és sosem tudom meg,

kínai nő hogyan becézget,

s háremekben hogy megy a játék?

Nem ettem soha fecskefészket,

se medvetalpból kocsonyát még.

És azt is hallani szeretném,

hogy mit beszélek, mikor alszom.

Kártyában sose volt szerencsém,

s csak tükörben láttam az arcom.

A tüntetők közt, lelkesülten

nagy eszmékért, nem kiabáltam.

Még repülőgépen sem ültem,

és még Paraguayban se jártam.

Hisz úgyis mindent eldobálok;

értéktelen lesz, ócska holmi

az, amit oly szörnyen kivánok,

hogy nem is tudom felsorolni.

Lelket áldoznék érte, s vért is;

számon nem szólna ily kopott dal.

Nagy költő lehetnék! Miért is

áltatsz kétszínű mosolyoddal?!”

Két pávián megáll az asztal

mellett; soványak, mint a macskák,

és választékos mozdulattal

ülőgumójukat mutatják.

E jelbeszéd értelme ennyi:

„Sietünk, mert még sok a dolgunk.

Ne legyen eszed, csak amennyit

mi a hátsófelünkben hordunk.

Mások tőkéje nő a bankban,

pénzük mások teszik rulettre.

E verssel babrálgatsz magadban,

s a szép nők mással fekszenek le.

Fejed lopótökre cseréld át,

levetsz majd minden sutaságot.

Boldogság kell? Kövesd a példát,

a szabadító butaságot!

Könnyű leszel, felhőkre ülhetsz,

kamasz szelek kapnak derékon,

s üdvözült törpékkel repülhetsz

egy színes szappanbuborékon.”

Reménytelenül

Emlékedtől ha szabadulni bírnék,

mily boldog lennék, mily elégedett.

Nem kell a pénz, nem érdekel a hírnév,

csak gyógyítsa be végre sebemet

csoda, sebészkés! Hol lehet a műtő,

a megváltás? Ó, bánjatok velem

irgalmasan, ti nők! Forró s lehűtő

lángok marnak, nyaldosnak szüntelen.

Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom,

mert arcod átvilágít minden arcon,

tilt a csóktól, nem enged el az ágyig,

s mint madárral, csak félig elevennel,

sötét kezek labdáznak a szivemmel,

mely elrepülni, menekülni vágyik.

Harag

1

Szívedben máglyát raksz, magasra lángol,

s hogy ki ne hunyjon a tűz, egyre szítod.

Úgy gyűlölsz, hogy gyümölcs helyett a fákról

bombákat tépsz le, és felém hajítod.

Mintha az égből furcsa, egyenetlen

hangok pattogó zápora omolna,

idegszaggatóan kísért füledben

agyrémeid kromatikus unalma.

Süvölt késélesen, kétségbeejtőn,

mint színpadi rágalmak áriája,

amíg vörös ködben leérsz a lejtőn.

Befogott füllel is mindegyre hallod.

Csüggedten ülsz, fejed térdedre hajtod,

haragod szűk völgykatlanába zárva.

2

Úgy tűz a nap, hogy forró fénye fájjon,

tüskés ág nyúl ki, hogy sebet szakasszon,

és száz évig bolyongasz majd e tájon,

mint egy elátkozott királykisasszony.

Nem látod arcod; félsz, hogy már öreg.

Tóba néznél, eltűnik a tükörkép,

s nem találnak rád szavaim, hű törpék,

hogy kis fehér házba vezessenek.

Födetlen fővel állsz az ég alatt,

kemény szelek zilálják szét hajad.

Viharfelhők jönnek, lilák, gomolygók,

mint vén, szakállas kéjencek, s reád

mutatnak a kerítő napraforgók,

e sárgarokolyás, részeg banyák.

Nagy téli éj

Nagy téli éj. A csillagok remegnek,

amíg körmömre fújva ballagok.

A Sarkot választom lakóhelyemnek,

vagy egy bolygót, egy messzi csillagot;

oly tájat, hol fülembe sose téved

nyáresti zaj s a lombok lágy nesze;

magányosan gubbasztom át az évet,

lekötve tart a pólus mágnese.

Egy eszkimókunyhó talán tanyát ád,

s majd fókazsírral töltöm meg a lámpát,

és bámulom a gyenge, sárga fényt,

mint sarkutas, kiben fagyott a lélek,

s halakkal és jegesmedvékkel élek,

tiltó parancsod száműzöttjeként.

Kórház

A hosszú, sárga kórház foglya voltam.

Tolókocsik görögtek, szólt a csengő.

Elhagyatva kínlódtam, s nyomoromban

még sírtam is. Az ember oly esendő!

Hogy vártalak, s milyen hiába vártam,

arcképedet képzelve a kopár

falakra, s úgy vacogtatott a lázam,

hogy fogaimhoz koccant a pohár.

Milyen tündéri zaj, micsoda vonzó

zene volt akkor minden telefonszó,

s mindig idegen hang futott a dróton.

Emlékedet reményem-vesztve hordom,

mint egy lányét, ki távol él a holdon,

s akit nem láthatok meg semmi módon.

Bordaműtét

Gonosz fogókkal hét bordám kitörték,

hallottam megreccsenni csontomat.

Holtsárga fényt szitáltak szét a körték,

a műtőasztal szállt, mint a vonat.

A morfium elringatott, hideg

mámorba, jégfalú mélységbe estem,

és olykor egy-egy átvágott ideg,

mint villanyáram, rázkódtatta testem.

Ha akkor láttad volna azt a tálat,

melybe vérem folyt! Micsoda utálat:

csupa húscafat, genny és csontdarabka.

Ha láttad volna azt, mit én se láttam,

válltól lapockán túl feltárva hátam,

megszántál volna tán egy pillanatra.

Utolsó napom

Ha eljön az a nap, mikor a betegágyban

feküdni sem tudok, felültetnek, s miként

egykor barátaim, kiket meghalni láttam,

palackból szürcsölöm az édes oxigént,

el bírom-e vajon panasz nélkül viselni

a szenvedést? Miből meríthetek erőt

felülmaradni e legutolsó türelmi

játékban a sötét bizonytalan előtt?

Mint aki hídon áll, és vízbe ejti csokrát,

s ijedten nézi, hogy ragadja el az ár,

míg végképp eltűnik, akkor úgy gondolok rád,

vagy mint a tengerész, ki elveszti az éjben

szerelmét, s nélküle csak össze-vissza jár

az ópiumpipás keleti ünnepélyen.

A gyógyulás hegyén

Nézd őket, nézd, ahogy sorban feküsznek,

halálraszánt s gyógyulni akaró!

Tél van. Párája száll leheletüknek,

állukig ér a szürke takaró.

Láztól emésztve, csontvázzá aszottan

még küzd a test, hőmérőt tart a száj,

pedig jövőre nem feküsznek ottan,

mások csodálják, mily fehér a táj.

Engem az emlék mindig bűntudatra

indít, beomló arcukat mutatja,

s úgy érzem, őket nem szabad felednünk,

s a könyörület szent izsópja hint meg.

Szeressük és szánjuk testvéreinket,

kik ott maradtak s meghalnak helyettünk!

Július

A perzselő és buja nyár

kemencéjében a kopár

fennsík kigyúl, lentebb a málna-

bokrok nyújtják gyümölcsüket,

s a szunnyadó erdők felett

úszik a tölgyek barna álma.

Lombok között bujkál a fény,

zöld láng lobog a fák hegyén.

Szerszámládájukat kinyitják

a kis, hegyes fülű manók,

kezükben gyújtó és kanóc,

hogy felrobbanthassák a sziklát.

Kilencszáznegyvenegy nyarán

együtt jártunk itt, kicsi lány.

Elnézem a patak szökellő

vizét: sok hófehér kavics.

Úgy illant el mosolyod is,

mint a patakvíz, mint a szellő.

Látom fejünk fölött az ég

s az elúszó felhők szinét.

Lassan haladsz a fák alatt, s én,

ahol a lomb már kevesebb,

árnyékos helyet keresek,

mert ellenséged volt a napfény.

Télen meg órákig hanyatt

feküdtél, nagy ponyvák alatt;

védett a pokróc és a lábzsák.

Üvegharangba zárt a csend.

Sötétedett, és odafent

kigyulladtak az égi ábrák.

Mint a tudós, mint a vegyész,

kinek a tört rész is egész,

mikroszkóppal járnám a tájat.

Micsoda drága gyűjtemény

volna, ha összegyűjteném

azt, ami ittmaradt utánad!

Üres doboz, papír, szalag,

szőke hajszál, mind új adat!

Eltűnődnék minden darabkán,

melyet megkímélt az idő,

s mint mozaik szemcséiből,

arcképed újra összeraknám.

Hanyatt dőlök. Zizeg a fű.

A szenvedés mily egyszerű!

Véletlenül szemelt ki engem

kísérletéhez anyagul,

s mellékesen és hanyagul

forgatja meg tőrét szivemben.

Láthatlak-e még? Alakod

a romboló kedvű napok

sora lassan foszlatja köddé.

Mintha helyettem néma fák,

sötét tanúk kiáltanák

a jajszót: „Nem jössz vissza többé!”

Szanatóriumi elégia

1

Az éjjel, hogy szivem zakatolt szakadatlan,

s dobolt, aludni nem hagyott,

és ablakom mögött ragyogtak dús csapatban

a tiszta téli csillagok,

forró párnáimon forogtam jobbra-balra,

s ekkor történt velem, hogy ráeszméltem arra,

mily borzasztó, hogy itt vagyok.

Körül az utakat a hófúvás belepte.

Hóban szunnyadtak a faluk.

Az éj, mint óriás szárnyú, fekete lepke,

rászállt a tájra, s elaludt.

Bár hagyna engem is a fájó nyugtalanság,

mint fürge hírvivő, ki átvevé parancsát,

s indul, reggelre messze fut.

Vagy futhatnék magam, s lehetnék messze innen,

csatolhatnék lábamra sít,

és meg se kérdeném, teherként kell-e vinnem

e táj sötét emlékeit,

hol minden gondolat vergődés, visszahullás

és cél nélküli harc. Nem várja szabadúlás

azt, akiből kihalt a hit.

Mintha csak egyedül élnék az épületben,

sehol sincs egy parányi nesz.

Várom, hogy a szelíd álomtündér belebben,

sötétkék léghajóra vesz.

A csend, mint fekete bálvány, néz a sarokból,

de reggel köhögés kél háromszáz torokból.

A lassú lázak háza ez.

Milyen lehangolók a fáradt ébredések!

A hó esik, vagy épp elállt.

Lassan felöltöm a szokásos öltözéket:

mackóruhát, nyakamba sált.

Ha hőmérsékletem nem száll magasra, holnap

felöltözöm, három pokrócba csomagolnak,

és úgy gyakorlom a halált.

Az álom elkerült. Mennyire irigyeltem,

ki öntudatlanul pihen:

az alvók ágyukon, az almafák a kertben,

a gőzhajók sötét vizen.

De párnáimra én fejem hiába hajtom,

mert mint kemény ököl egy súlyos tölgyfaajtón,

dörömböl nyugtalan szivem.

Hallgattam a szivem. Valami nyomta mellem,

nehéz, alattomos veszély.

Harag öntött el az ostoba végzet ellen,

sűrű, fekete szenvedély.

Vasfalnak ronthat így az őrült, s visszapattan.

És vérem folyt, amint az ajkamat haraptam.

Így múlott lassacskán az éj.

2

Oly hosszú volt a tél, szinte kibírhatatlan;

milyen nagyon vártuk pedig

a tavaszt, mely a föld alatt szervezte lassan

játékos forradalmait,

hogy kéklő ég alatt nyilazzanak a fecskék,

s a fák, mint párttagok, kitűzzék a rügyecskék

élénk színű jelvényeit.

Néha oly vágyódón néztem a szürke égre,

mint börtöncellából a rab,

akinek egyetlen vigasza, menedéke

az a kis, négyszögű darab,

s így néztek mások is, csüggedten vagy kitartón

viselve végzetük. Meglátszott minden arcon:

fél, hogy örökre itt marad.

Ó, hányszor néztem el az ődöngő csoportot

a kúracsarnokok előtt!

Sötét tekintetek, pergamensárga arcok,

micsoda gondterhelte fők!

Akadtak párok is; sétáltak kéz a kézben,

de távolról nézve egyforma volt a két nem.

Nadrágban jártak itt a nők.

A legtöbb lány olyan fiatal volt s törékeny,

hogy összeszorult a szivem.

Félénk virágok a halál forgószelében.

Összebújtak nyolcan-tizen.

Könnyű lépéseik, ha csend van, szinte hallom!

A kettős lift felé siettek át a hallon,

kopogva, kis cipőiken.

E különös helyen sokan a szerelemben

kerestek feledést, vigaszt.

Mit elvesztettek, egy kék vagy fekete szemben

próbálták megtalálni azt.

Szívük sütkérezett a bágyadt téli napban,

s az irgalmas sugár leolvasztotta lassan

a reá kérgesült viaszt.

Az aggodalmasak, elég nagy volt a számuk,

a kórt, mely birkózott velük,

figyelték; pontosan tudták a gaffky-számuk,

vagy westergren-felvételük,

és röntgenképüket maguknál hordva, foszlott

légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop

irányította életük.

Fél éve éltem itt, s a hely ezer szokása

így lett lassan tulajdonom.

Mintha egész nyakig volnék a földbe ásva,

nem kért tudás mázsája nyom.

S mint kóbor remete valami sziklazugban,

úgy éltem a hegyen, melyről magam se tudtam,

hogy börtönöm vagy otthonom?

3

Hol elfordul az út, jobbról egy sziklakatlan,

baloldalt bokrok és fenyők,

hogy eltűnt már a hó, gyakran meglátogattam

a hegyvidéki temetőt.

Kakukk szólt, nyúl futott, a természet zsibongott,

de csöndben álltak a fejfák; alul a dombok

hátán haragoszöld fű nőtt.

Halott nevek. Sokan még húsz évig sem éltek.

Mit vétettek vajon, s kinek?

Kaptak-e örömöt az élettől szegények?

Halálukat ki érti meg?

Egy rosszkedvű öreg motoszkált olykor itten;

kimérten dolgozott, sírgödröt ásva Isten

mostoha gyermekeinek.

Pár percet tölt el itt az élő, mint a vendég,

s sötétlő arccal megy tovább.

Félelmes tanterem e hely, hol a növendék

elveszti fénylő mosolyát.

Akiknek nincs tavasz, akiknek nincs vasárnap,

sötétben alszanak, már semmire se várnak

lenn a türelmes koponyák.

Fölöttük csendben nő a fű, közötte dudva

és sárga kutyatej virít.

Ó, ha a számtalan csontszáj beszélni tudna,

mily hangzavar támadna itt!

De emberéletet Isten csak egyszer adhat,

s nem fogja kedvükért megtörni az anyagnak

örök létű törvényeit.

Hogy a sebész kivett hét bordarészt belőlem,

a természetben mit jelent,

s éppúgy, ha a halál majd elrabolja tőlem

az örökkévaló jelent?

A félelem felém hiába is lopódzna,

nem fogom görbülő gerinccel, szolga módra

kérlelni a könyörtelent.

Járok-kelek a lét zavart forgatagában,

és nyugtot nem lelek sehol.

Egy rosszkedvű napon utolsót lép a lábam.

Eltemetnek. Ki tudja, hol?

Ha majd egy sírgödör a testem befogadja,

ott sem leszek egész: csontvázam hét darabja

messze kallódik valahol.

Az életet ha túl kegyetlennek találom,

eldobni azt enyém a jog,

és megrendelhetem naptár szerint halálom;

ha tetszik, mindent itthagyok.

Tapintom mellkasom falát, a szív ahol ver,

de mégsem dörren el kezemben a revolver.

Mily gyáva lázadó vagyok!

Csak állok s bámulom az égen gyors iramban

tovarepülő fecskerajt.

Elillant éveim számlálgatom magamban.

A menekülés vágya hajt.

Hadd mondják a buták és boldogok: „Be jó itt!”

feledve, hogy a sors apró egérfogóit

nem tudják kikerülni majd.

A lét reménytelen. Sötét a szív magánya,

bár mélyén olvadt érc hevül,

de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya,

nem mutatja, mit rejt belül.

Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem.

A tárna összedől, és kincsei a mélyben

maradnak menthetetlenül.

Hány szürke alkonyat lepett meg észrevétlen,

testvéreim, tinálatok!

Sok évig jámborul és együgyűen éltem,

akár a boldog állatok.

A fürge gondolat, ha itt járt, már szaladt is.

Rémképek voltatok. Kinőtt a föld alatt is

a körmötök, szakállatok.

De úgy esett, hogy egy hozzátok közel álló

közösség fogadott tagul.

Létem két út között csupán rövid megálló.

Mi sem sújthat váratlanul.

Lassan elhagynak az eszmék; hiába hittem.

A szép szavak silány gyűjteményével itten

csődöt mond Settembrini úr.

Láttam, ki vérömlés után mozdulni sem mer.

Láttam mellkast, melyben szelep

módján gumicső volt. Láttam, mint lesz az ember

élő baktériumtelep.

Láttam, mit ellenünk szeszélyből, unalomból

egy ellenséges ész a földön túl kigondol.

Új változat már meg se lep.

A semmi dölyfe tölt. Mért vigasztalna minket

bűvészet, betanult fogás?

Figyeljük, befelé fordítva szemeinket,

a férget, mely bensőnkben ás.

Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt.

Nevünk sem él tovább: vérünktől az utókort

megvédi a törvényhozás.

De a sötét erők, szüntelen szertejárván,

a halál magvait vetik;

az ártalmas csírák, az éhség és a járvány

szolgálnak eszközül nekik.

A láthatatlanul kicsik hadteste hódít

e földön, és talán kiirtja majd lakóit

a legutolsó emberig.

A csillagász csövén csak éjt láthat, gomolygó

ködfoltokat; kevés a fény.

A mindenség hideg, a föld parányi bolygó,

az ember megtűrt jövevény,

ki a mulandóság keserű kenyerén él,

s a napkorong tüzes kályhája melegénél

tengeti napjait szegény.

És vándorolnak a csillagképek felettünk,

megfejthetetlen rend szerint.

Lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk,

amelyben életnedv kering.

Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe.

Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe

kerülnek egykor csontjaink.

Egy modern zsarnokhoz

A messzi harcmoraj,

a szén, vas és olaj,

az újság és a könyv

hatalmad hirdetik.

A föld mély gyomra döng,

ha mint hógörgeteg,

fent eldübörögnek

a súlyos harckocsik.

Éjfélkor városok

fölött az ég lobog;

gyorsan futó, falánk

tűz terjed s szörnyü hő,

sárkánytaréj a láng,

rekedt vészkürt vonít,

megolvadt érc folyik,

átforrósul a kő.

Amíg száj szólni bír,

szélvészként száll a hír,

sötét lovon, az éj

hátán vágtat, s vadul

üvölt, mert a veszély

rabló ölyvként lebeg

a háztetők felett,

s lecsap váratlanul.

Ki fél, imába kap,

más gázmaszkot ragad,

sötét pincéken át

botolva lépeget.

Az asszonyok jaját

elnyelte már a csend,

s hallják berregni fent

az éji gépeket.

Népednek új utat

baljós horgod mutat.

Jog, emberszeretet,

mindezt fölfalta, jaj,

undok falansztered,

a szervezett pokol!

Az Ember haldokol,

és bálvány lett a Faj.

Álmodban őrzenek

hű testőrezredek.

Tőrével el nem ér

a bujdosó bitang.

Úgy rejt a sűrü éj,

mint lomha harci mű,

mint egy sötét szinű

és óriási tank.

Egy véres árnyalak

mégis meglátogat;

tőle fegyver se véd.

S megbénít az iszony,

mert érzed csontkezét,

s kibuggyanó bele

mint hóhér kötele

feszül meg torkodon.

Analízis

Vakít a fény. Elbújnék szédelegve,

mint vézna gyertyaszentelői medve,

mély barlangjában a tudattalannak,

de érzi a vihar jöttét keletről

nyughatatlan parancsolóm, a szellem,

és arra kényszerít, hogy kedvem ellen

a kor kifordult gyomrában kutassak,

undorodva a rossz szagú belektől.

Természetellenessé így alázza

a kényes ízlést hentesmunka láza.

A kéjes borzadás a hamuszürke

agysejteken pókhálóként huzódik.

Töpreng, mereng a hullaboncoló, bús,

lankadt fejű költő-krizeológus;

tapasztalását jól-rosszul leszűrve,

gyanús vegyképletek közé gubózik.

Reggeltől estelig számolna egyre,

de beleszédül az egyenletekbe.

Gubancba fonva az okozat és ok;

szétpattan a lombik; hiába bízik.

Vérző arccal, sóváran néz a gyatra

műszerből illanó nemes anyagra;

helyén csupasz salak, s a maradékot

megőröli a pontos analízis.

Hírek az éterben

Berlin szól: „Kiürítik Londont,

ép ház nincsen már benne egy sem!”

London szól: „Hetvenezer ember

volt az Arsenal-Grimsby meccsen!”

Hírek, miket a propaganda

bűzös vegykonyháin kifőznek,

rövidhullámok szárnyain

bújócskáznak és kergetőznek.

Herr Mayer pilsenit iszik.

John Bull pipára gyújt s pöfékel.

A levegőben pernye száll;

beszennyezve a tiszta éter.

Mister Brown tőzsdelapba bújt,

mert szerfölött kíváncsi arra,

az inváziós front milyen

hatással lesz az árfolyamra.

Reflektor villan, zúg a gép,

a városokra hull a bomba.

Szalmacséplés, üres beszéd

folyik bele a mikrofonba.

Borzong a hallgató, kifáradt

aggyal fülelve a neszekre;

az embertelen gép helyett

valami emberit szeretne,

emberi szót, nem híreket,

amelyek fürgén, mint az őzek,

futkosnak az ég mezején,

bújócskáznak és kergetőznek.

A nyári délhez

Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél,

tedd homlokodra gyémántkoronádat,

s vágd testemet, mint a nyárvégi nádat

a nádvágók hosszúkás kései.

Minden faág a föld felé alél,

s bíbor alkonyra vágyik, kései

órákra, míg a gőzfürdői hő

aszalja levelét; szennyes szivárvány,

olajcsík az úttesten, és a járdán

aszfaltozók kátrányos üstje fő.

Bogár fut a gyepágy perzselt füvén át,

odébb egy rozzant villamos szalad.

Piros csíkozású ponyvák alatt,

a kávéház műkertes teraszán

kakukkfüvet szagolnék, sárga szénát;

régmúlt idillt, falusi perceket

villant a képzettársítás szeszélye.

Kedves bolond mulattat herceget

ily furcsa módon, s bár a földben rothad,

így idézzük a szeretett halottat,

ki néha még úgy tetszik, mintha élne.

Ez a terasz, e fák: egy perc a béke

szigetén, mint mikor a moziban

rövidszoknyás táncosnő lejt vigan

a fénysugárban, és már itt a vége,

mivel a reklámkép elérte célját.

Zsilettpengét vagy fogpasztát ajánl

ez a lenge, tündéri szőke lány,

de megtanít, hogy minden percet élj át,

mereszd szemed, mert eltűnnek sudár

lábszárai, s bombázott körutat,

páncéltörő ágyút, tankot mutat

az illanó, az áruló sugár.

Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél,

mutasd, míg itt ülök tűnődve, gazdag

kincstáradat, az elszédült kamasznak

buja formáidat. E szív előtt

vetkőzz most meztelenre. Meggyötörték

pufók angyalkezükkel bár a nők,

de mégis bízik, és derűre vágyik.

Telt melleid mint hamvas bőrű körték

virulnak. Lassan és ringatva vidd

a csípő és a combok titkait

az alkonyig, a dús királyi ágyig,

a lángszín párnákon kibontva ében

hajsátradat, hagyd el kőbörtönében

sínylődő rabszolgád, ki a sikert

kívánja s unja is, hagyd e kivert

kutyát egy korsó sör mellett henyélve.

Esze zavart, jó, hogy ritkán beszél,

s már régi rímeit is elfeledte,

fél a tolltól, papírtól, és helyette

láthatatlan plajbásszal ír a szél

verseket a vadszőlő levelére.

Intermezzo

Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,

a kerteket, a tornyokat, a várat.

A felhőkből, a szélből és a fákból

egy esős nyári nap borúja árad.

Tegnap minden forró volt és sugáros,

de ma alélt és tetszhalott a város,

a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,

mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.

Rágyújtok a présház mellett a dombon.

Papírcsomagból ebédem kibontom.

Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,

mint szomorú vándorlegény a kompon.

Diófánk máskor lombjával beárnyal,

de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.

Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,

a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?

Itt örök hazát védett az örök hős.

Családi címerem kardos, törökfős.

Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,

s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,

hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.

Feledhetem-e azt, hogy körülöttem

az árva ország üszkös teste gennyed?

Kinek a harci kürt vad és üvöltő,

változhat-e a csendes, furcsa költő,

s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,

olvasva versem, egy más emberöltő?

A fűben zöldruhás kabóca pattog.

Egy elfutó vonat zenéje kattog.

Észrevétlen kihullasz az időből.

Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.

Ezerkilencszáznegyvennégy, szeptember

Latyakos az út, csupa kátyú.

Recseg az ócska fakerék.

Sánta ökör sovány gebével

húzza az ország szekerét.

Baka utca

Vas Istvánnak

Megborzongva október szelétől,

az üres háztelken fonnyadó

gaznövényeket nézem, s az égből

esőszínű felhők rongya lóg.

Ólomszürke mélabú lepett el.

Ó, ki tudná bűvölő ecsettel

átszínezni a kopár valót?

Sárga ház. Baloldalt áll a gázgyár,

nagy kéménye füstjét ontja ránk;

udvarunkon vézna macska mászkál;

zsémbes albérlők lármája bánt.

Elfuthatnál, s itt ragadsz a sárba.

Gyűlöld, mint én, gyűlöld ezt a sárga

házat, melyben fölvertük tanyánk!

Ha megyünk, kíváncsi szem tapad ránk.

Visszatérünk, szomjas fül figyel.

Kopasz aggastyán a házigazdánk,

ki a lábtörlőre rávizel.

Csengő szólal, reszket tőle térded:

már nyomodban vannak, jönnek érted!

Napunk tétován így múlik el.

Ablakunkból minden este látjuk,

hogy gomolygó, kámzsás alakok

megragadják trónfosztott királyuk,

a vérpadra induló napot,

s az, fehérből rézvörösre hűlve,

mint levágott fej zuhan az űrbe,

melyben nem teremnek csillagok.

A sötétbe nézünk. Néha távol

hangokat hallunk: szitkot, sikolyt.

Fülhasító lárma kél a gyárból.

Füttyszó. Durva férfihang rikolt.

Robajával egy egész vonatnak,

síneken teherkocsit tolatnak.

Ébren alszunk. Nyeljük az iszonyt.

Rendőrspicli leskel bűnötökre,

s mit kiszaglász, nem csekély dolog.

Fenyeget a törvény bamba ökle.

Álmotokban csendőrtoll lobog.

„Ékszert rejtegettek! Fajt gyaláztak!”

Rátok bélyeget sütött a látszat.

Víz le nem moshatja foltotok.

Én a kort nyitott szemmel szeretném

nézni, bátran és személytelen.

A salak közt csillog-e nemesfém,

meghatározná az értelem.

De az őrült század zavarában

barbár indulóra lép a lábam,

s szenvedélyek labdáznak velem.

S egyre őröl, működik az elme,

mint a megvadult malomkerék.

Nem segít a bor, se nő szerelme,

nem kell zsíros hússal telt fazék.

Nem csábít a kétes üdvű mennybolt:

ki a földön mindig idegen volt,

nem vigasztalhatja azt az ég.

Bár vihetne egy szigetre vágyam,

hol a béke és a csend örök,

melynek árnyadó oázisában

megnyugodhatnék az üldözött.

Régi estéink derűje hol van?

Hárman fuldoklunk e bús pokolban,

kénszagú, maró lángok között.

Utóhang

Elhallgatok, mert vallomás, de póz is

a költemény. Lecsillapult a vad láz.

Didergek, és a régi neurózis

új táplálék után kutatva szaglász.

Áramkört lel ideghálózatomban,

s mint vészjelző villanycsengő csörömpöl:

„A csőcselék üvöltsön, te azonban

ne szólj, feküdj le, halj meg a csömörtől!”

Mint terhes lány a szégyent, úgy viselném

eszményeim. De hát az eszme fontos?

Hisz meghajlik a zsarnok tény előtt.

S görcsös vajúdás közt megszüli elmém

a mindenben-kételkedést, e csontos,

idétlen, hosszúkörmű csecsemőt.

November

Az elnyűtt proletáranya,

november síró szeleket szül.

Lakás ez, vagy nyomortanya?

A papírablakon keresztül

jéghideg száj nyirkot fuvall;

az eresz szürke könnye csorran.

A vontatott és lassu dal

vacogva hagyja el a tollam.

A szív is lassan ver. Szegény

ugyan miért sietne jobban?

Mi sejlik, ha a fürge fény,

az öntudat zöld lángja lobban?

Dúlt álmok törmeléke, vagy

emlékek romja, kúsza halmaz?

Fölötte őr csupán az agy,

amely még ítél és fogalmaz.

Hogy villamos helyett gyalog

járok, megszokta rég a lábam.

Gyakran didergek, koplalok,

és nem reménykedem csodában.

Szemem elringott tétován

a múzsák libbenő szalagján,

s most a művészet oly sovány,

akár egy számtani haladvány.

Nincsenek könyvek és viták;

rajtuk ínyenckedett az elme.

Mindig unatkozom, de hát

nem is tudom, mi érdekelne.

Csatangoljak, ha jő az est,

s egymást futó kalandok érjék?

Már nem kíván gyönyört a test,

csak szőlőcukrot és fehérjét.

A másé nem kell. Süljenek

finom pecsenyék és kalácsok

másnak. Érvényesüljenek

a törtetők, a spekulánsok.

Nem érdekel, hogy mit locsog

a bamba száj, mely gúnnyal illet.

Nem lelkemnek fáj a mocsok,

csupán az érzékszerveimnek.

Nem vagyok arra sem irígy,

ki könnyen a magasba lendül.

Tengődtek nálam jobbak így,

mért járnék éppen én különbül?

Szemét közt is van drágakő,

de hogy én kegyéért loholjak,

mely oly könnyen elnyerhető,

megérdemli-e ez a korszak?

Tél jön, már terjed a sötét.

Sárga fénnyel virraszt a villany.

Szörnyű idők emléke ég,

nyújtózkodik a csontjaimban.

Perc percre hullik hallhatón,

mint csapból a csepp cseppre buggyan.

Töprengjek-e a holnapon,

avagy örökre elaludjam?

Időszerűtlen vallomás

Őszi városban, háború után

Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló.

Megejtenek a délután aranyló

reflexei. A pasztellkék eget

szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem,

védi cukrát a barnán töppedő szem,

melyet tolvaj madárhad csipeget.

Gunnyasztva rejti titkait a város,

mint sűrű, túl édes óbort homályos

pincemélyben a pókhálós palack.

Egyazon háttérből válnak ki boldog

összhangban a szőlőhegyek s a tornyok:

boros pogányság s főpapi malaszt.

Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal,

bevonva mintegy tompa fényü lakkal,

csillognak. Elmosódott kék orom

töri át távolabb a párafátyolt,

s fény ömlik el a zömök és rovátkolt

falú óbarokk palotasoron.

Szelíd vidék, de nemrég még a harctér.

Emlékét őrzi néhány csorba arcél

a szobrokon. A vakolat lehullt

a házakról. Tört ablakok. Szenes folt

a háztetőkön. Mars elég kegyes volt:

határáról gyorsan továbbvonult.

Szegényesek vagy zárva még a boltok.

Az élet itten csendes, visszafojtott,

s a szó inkább suttogás, mint beszéd.

Figyel a föld, hallgatja, hogy a fű nő,

s mélyében érzi még a messze tűnő

ágyútalpak, tankok görgő neszét.

A fecskeraj most készül messzi délre.

Jó volna ha százötven, kétszáz évre

fordulna vélem vissza a világ.

Arcom balzsamfuvalmú nyári szellet

simítja, odvas bükkfa törzse mellett

ébredek, mint szegény vándordiák,

ki útnak indul, míg fölszáll a harmat.

Régimódi zöngéje van a dalnak

ajakán, meghat és elandalít.

Vadrózsabokrok rózsaszín virággal.

Nyájas múzsákkal, félénk gráciákkal

népes búvóhely zöld berek s csalit.

S városba ér, ahol kvártélyt keresgél

éjjelre; megszáll egy vén esperesnél;

ott enni kap, néhány korty bort iszik.

S mert a testnél nagyobb étű a lélek,

lámpánál, elköltvén az estebédet,

Horatiust olvassák egy kicsit.

Lehetne tél, a szél is mint borotva.

Talpam alatt hó porlik csikorogva.

Vonít az eb, ha odakint szorul.

Cudar hideg, de lépteim az ocsmány

sötétben sem tévednek túl a kocsmán,

ahol a tálon sült malac pirul.

A vendégek, kivált a termetesse,

kiknek arcát jó bor festé rezesre,

nyakalják és dicsérik e nedűt:

nyáron hűsít, télen belül melenget!

Pipáznak, ritkán szólnak egyet-egyet,

mert a fecsegés nem természetük.

A házasember búcsúzik a torból.

Éjfél elmúlt, morogva hazafordul,

bár a mulatság még javában áll.

Cigány helyett a pulykamérgü némber

várja új nótával, melyet fején ver

a hurkatöltő vagy főzőkanál.

Fordul a kép: lakodalomban állok,

ahol a frisset aprózzák a párok,

hogy kedvük majd szétrúgja a falat.

Reng a szála, rezeg a hártyaablak,

s döngölt cserhéjport füstölög a padlat

a sárga kordoványcsizmák alatt.

Képzeletem a múltat mért idézi?

Mért tetszik oly magyarnak, ami régi?

Tűz és zamat! Rubinköves kehely

kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz;

máskor sziklák közül kibuggyanó víz,

vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej.

Tisztás gyepén pihen meg így a vándor,

ki talpán még sarat hoz a mocsárból.

De szebb a múlt valóban, vagy pedig

varázsszava az együgyű „azóta”?

Szebbnek látja a földet a pilóta

azáltal, hogy fölé emelkedik?

A vár fegyvertermében nagy halomba

rakva a koponyák: dúlt hekatomba,

de hajdan emberek, akár magam.

Halálos kardcsapás ma már fakó sáv.

Jelképpé egyszerűsödő valóság

példájából okul gyarló agyam.

Mongol szemek, zömök test, barna homlok,

legtöbben életükben is hasonlók;

s amit egyéni jegynek tarthatott

a kortárs, a lényegtelen lefoszlott,

s mezítlenül fedik föl most a csontok

titkukat, az időtlen alkatot.

Nemzedékek során céljára törvén,

hány ellenállást gyűrt le már a Törvény,

hogy ím, a káoszból kihallani

szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén,

bár akadozva szól, a fajta nyelvén

mindig ugyanazt készül mondani!

Világosul, amit régóta sejtek:

ahogy bonyolult testemben a sejtek

születnek, halnak, névtelen tömeg,

s tűhegyhez képest ezredrésznyi szörnyek

egyek velem, bár életemre törnek,

mások meg a haláltól védenek,

úgy old magába engem is a népem,

a vére lüktet versem ütemében,

és nyelvével szólhat csupán a szám.

Sodrába vett a véghetetlen áram.

Egy hang vagyok a nagy harmóniában,

mely megtagadhat, akkor is hazám!

Már nem bánhatna vélem mostohábban,

s vonzóköréből nem léphet ki lábam;

testem földjéből vétetett: övé.

Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú:

bölcsen térek meg borfoltos bajúszú,

hordóderekú őseim közé.

Bűn

Bűnről, aljasságról ki tudna többet

beszélni nálam? Én voltam a kert

gazdája, s buzgón öntöztem a földet,

melyben a mag csírázott és kikelt.

Gonosz beléndeket s bürköt vetettem.

Meddő facsonkok tárták fel csupasz,

megcsúfolt törzsüket. Elégedetten

jártam a gaztól ellepett utat.

Majd a lépések sűrűségbe vesztek.

Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár

forrása nem volt látható e nesznek.

(Kertem kerülte állat és madár.)

Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas

sziklák haragvó arca rád hajolt.

A poshadó vizű és békanyálas

tó arcod undorító tükre volt.

Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál,

azt hittem, ehhez lesz erőm nekem,

s mint Isten sárgolyót képére formál,

világomat magam teremthetem.

S mint a király, ki harcol az idővel,

és esztelen építkezésbe fog,

mulandó hírét menteni a kővel,

gőgtől vakult szemem nem látta, hogy

vad szélvihar csapott a kártyavárra,

hogy a bokrok között kígyó sziszeg,

s hogy Ámor elhagyott talapzatára

rátelepedtek az Erinniszek.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.

Utánad néztem, míg csattant a zár,

furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal

és elpusztított Édenébe zár.

Közeledtén álmatlan éjszakámnak,

amely naponta mély gyomrába nyel,

rám ront emléked, és elönt a bánat.

Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.

Sötéten zúg a kert. Eléri párás

ablakomat a kora őszi fagy;

fantasztikus virágokat cirádáz.

S ha valaki kopogtat, nem te vagy.

Szakításkor

Ez is megtörtént. Odavan

a legvégső remény.

Vádolhatok mást, mint magam,

hogy nem vagy már enyém?

Fülemben egyre ott zsibongott

kislányos éjszakai hangod.

Más hallja most, nem én.

Leküzdhető e gyötrelem?

S ha élni kényszerít

agyam, mért hívja szüntelen

foszló emlékeit,

melyek kecsesen kergetőznek,

és elszaladnak, mint az őzek,

ha vadász közelít?

Még elviselhetetlenül

gyötör, hogy más ölel,

de a seb tüze egyre hűl,

s végül heg födi el.

Bár vágyam makacsul marasztal,

minden elmúló pillanattal

kevésbé vagy közel.

Egyszer megállapítom azt,

eljött az alkalom,

hogy sutba vágjak bút, panaszt,

s nem érzem ajkamon

a lealázó, dőre szomjat,

mikor egy elromlott viszonynak

hulláját boncolom.

Töprenghetek majd józanul:

mily furcsa az, ha két

szerelmes védi oly vadul

tulajdon érdekét,

s teszik, mint megvadult motollák,

szinte üzemszerű pokollá

az egymás életét.

A férfit útjain tovább

kíséri ész, erő.

Gyámoltalanabb, ostobább,

ha megvénül, a nő.

És föltámad bennem a kétség,

hogy a barátság vagy a részvét

meg lesz-e menthető?

S ha végül szánalmam se véd,

lehetsz vén vagy beteg,

elzüllhetsz, koldulhatsz, feléd

pillantást sem vetek.

A szív bolond, az ész kegyetlen,

vadállat éhezik a testben…

Az ember szörnyeteg!

Jegyzetek a pokolban

Három éve múlt, hogy pihen a tollam,

kötelesség volt ez a hallgatás,

de kényszerít valami, hogy kimondjam,

amit helyettem nem mondhatna más.

Egy régi hang szólít, egy kéz felém int,

és ujjam jól ismert sebeket érint,

bár kétkedőn, mint egykor szent Tamás.

Csak befelé fordulhatok, magamba,

fény és homály ott ismerős nekem.

Útvesztős bolyban járhat így a hangya;

s lent lángírással vár egy nagy terem,

de több értelmű ez a furcsa mondat,

amelyet pontok s vesszők nem tagolnak,

és ellentétes minden értelem.

Beteg vagyok, de szenvedéshez edzett.

Élek, s tudom: nem lenni volna jobb.

Hajszol és gátol a beteg idegzet.

Tenni vágyom, és tétlen maradok.

Ősbűnökért engem sújt most az átok,

s gyötörnek undorító látomások,

kétségbeesve bárhová futok.

Mint ha kévéjében a napsugárnak

ezer szemcsét gomolyogtat a por,

e látomások szemcséi kiválnak

agyam szürkésfehér páráiból,

s mint anyaméhben alakul a magzat,

úgy fejlődik ki egy-egy új alakzat,

és hangok is: nyögés, sóhaj, sikoly.

Arc nélküli szempár néz rám merően,

éles sugara agyvelőmbe vág;

aranybogár dönög a levegőben,

s kelyhét tárja a húsfaló virág;

máskor meg mintha holt apám beszélne

hűdéses szájjal: „Eltemettek élve!”

Kiásták. Sorvadt arcán ott a vád.

Miért kell, hogy ily kínzó egyvelegben

keveredjék az élő és a holt?

Ki rendeli, hogy egyre itt lebegjen,

ami még van, s ami rég szétomolt?

Legszörnyűbb, hogy naponta újraalkot

egy kéjtől eltorzuló angyalarcot,

mely egykor tiszta s nékem drága volt.

Sosem mutatja meg igazi arcát

a valóság, ezernyi maszkja van,

kineveti önhitt eszünk kudarcát,

érzékeinket csalja untalan.

A végső titkokat rejtő szelencét

nem nyitja gyatra kulcsa, a jelenség,

s hogy létezem, az is bizonytalan.

De ha vagyok, s valódi ég borul rám,

s valódi föld van a talpam alatt,

és túl egy régi nemzés háborúján,

egyetlen vagyok, aki megmaradt,

míg millió elpusztult lehetőség

ünnepelte némán a csata hősét,

mint megannyi ártatlan áldozat,

miért kellett elpusztítani annyit,

hogy létrejöjjön egy parányi lény,

ember, bogár, rügyecske, mely vakon nyit,

ha gyenge kis bőrére hull a fény?

Annyi halál egy létnek túl nagy ára,

ha ilyen eredmény jön a világra:

beteg test és lélek, mint az enyém.

Odakötve a föld felületéhez,

a mindenség e porszemén nyüzsög

a milliárdnyi lény; mind szenved, érez,

és majdnem annyira rab, mint a rög;

öntudatlan örülnek a világnak,

s egyéniségüket kiélni vágynak

a kedvező véletlenek között.

Szerencse, hogy magasba sose néznek,

és ritka az, kire váratlanul

a soha föl nem fogható Egésznek

halálosan nyomasztó súlya hull.

Szerencse, hogy elméjükön homály ül,

s a táguló, szétrobbanó világűr

eszméik szűk körébe nem nyomul.

Tudatuk ment a nagy Magánvalótól,

koponyájukba csak a földi fér,

nem ismerik azt a dimenziót, hol

egymásba olvad az idő s a tér,

s bár folyton azt kísérli, hogy a görbe

tér börtönéből valahogy kitörne,

a fény is önmagába visszatér.

Engem a bűntől visszatart, ha látom

a reménytelen emberi jövőt,

de kevesen torpannak meg e gáton,

s vígan bűnöznek, mert nem hisznek ők

sem a pokolban, sem pedig az égben;

fölényesen nevetnek e meséken,

bár sokan hittek bennük azelőtt.

Meglepné őket, hogyha a halálnak

perce után ama kinevetett,

naív tüzes pokolra szállanának,

hol ördögök kavarnak üstöket.

Ha meglelnék a poklot, a valódit,

a gyilkosok, buják, az lenne jó vicc!

S a végtelenben még ez is lehet…

De én a földön éltem át a poklot,

minden gyalázat megtörtént velem:

betegség, vad kínok, a szív kifosztott

üressége, rossz múlt, sötét jelen.

Ha valamit szépnek hittem, s csodásnak,

a keserű csömör követte másnap,

de legtöbb kínt hozott a szerelem.

A boldogság engem került, csak árát

fizettem meg busásan, amikor

végignéztem az érzelem halálát,

mint ha egy kedves gyermek haldokol.

Mikor már megcsalatva és leverten

egy gyöngyházfényű test mellett hevertem,

az volt, az volt a legmélyebb pokol!

A fáradt sejt kihull a szervezetből,

veszendő ember, állat és növény,

kis és nagy zsarnokok hatalma megdől,

gyom nő a márványcsarnokok helyén.

Pusztításvágyból vagy csak unalomból

születni, nőni, élni hagy s lerombol

mindent valami kozmikus fölény.

Míg sokszínű virágait kihajtja,

csupán saját halálát érleli

gyümölccsé az egyén, s éppúgy a fajta,

hisz vágyakkal, reményekkel teli

nyüzsgésüket az örök semmi várja.

Az minden létező tragédiája,

hogy percnyi éltét túlértékeli.

Nem is tudom, mi késztet élni minket,

miért becses e rendszerekbe tört

rendszertelenség? Élni, halni mindegy!

Mindegy, hogy meddig rójuk még a kört,

s a nap forrón fellángol, vagy kiég-e!

Hisz így is, úgy is pusztulás a vége,

s útján kihaltan fut tovább a föld.

Hátán egykor fajunk folytatta harcát,

de most, akár a puszta űr, hideg;

kihamvadt kráterektől foltos arcát

kölcsönzött fény sem aranyozza meg,

ha az elliptikus pályán továbbszáll,

amíg felé tárul egy óriás száj,

s elfújja végleg, mint egy porszemet.

Szavak

Miféle cél sarkallhat engem?

Hihetek-e az értelemben,

ha minden utamat lezárja,

mint drótsövény, a MINDHIÁBA?

Tiszteljem, mit az ég parancsol?

Remegjek-e a kárhozattól,

ha éjszaka ágyam felett áll,

mint néma rém, a NEM LESZEK MÁR?

Vagy jobb, ha vélük nem törődöm?

Akad még boldogság a földön!

Csak ne fújná a szerelemre

fagyos szelét a NEM LESZEL TE!

Akinek az egész világ fáj,

segítségért sosem kiált már,

mert túltesz minden szenvedésen,

és zsarnokabb a NINCS REMÉNY SEM.

Van-e szükségem szívre, észre,

ha oly törékeny, mint a csésze,

s ezer darabra hull a porban?

Söpörje el a SEMMI VOLTAM!

Önhittség

Engem köszönt a porcelántorony

kilencezer csengője reggel óta.

Hajam álhaj, szemöldököm korom,

piros falábon járok, mint a gólya.

Kegyeskedtem versem elmondani,

s enyém lett az opálszemű királylány.

Homlokomat szent macskák talpai

illették az Áhítat Délutánján.

És este, bár a vásár még zsivajgott,

a tarkasapkás főpapok s a majmok

rézcsörgőt rázva tódultak körém.

Mézsört kínáltak s gyömbéres befőttet…

Láttam, hogy szinte leigázta őket

a lényemből kiáradó fölény.

Öngúny

Bár elméd nagy gonddal színezte ki,

nem volt soha hiteles a bizarr táj.

Gyönyörködött-e benne valaki,

ha virágról vagy holdfényről szavaltál?

Mondhattad aszúbornak a vizet,

kéjnek a kínt és rózsának a retket,

több gúnyolód akadt, mint irigyed,

s valld be, a nők sem oly nagyon szerettek.

Karod izmai nem arra valók,

hogy erejük az érckaput bezúzza,

s a levegőbe siklott az a csók,

amelyet homlokodnak szánt a Múzsa.

Nem vagy gazdag, se szép, se fiatal.

Ha lantod peng, nem hangzik fel a nagy dal.

Pástétomodban túl sok a pacal,

melyet az utókor ízekre vagdal.

Szűkmarkú kegyelem

Nem dalolhattam, mint a csalogány,

és nem röpülhettem versenyt a sassal.

Sáfárkodhatnék jobban is talán

a talentum helyett kapott garassal!

Nem, mert a szent lázat nem ismerem,

higgadt fővel hozom létre a Rendet,

s ez a korlátolt, langyvizű elem

szomjat nem olt, nem hűsít, nem melenget.

Nem lubickolok benne boldogan.

Nem kárpótol ezer hiányomért

és nem elégít ki a magtalan,

suta gyönyör, a nem kedvem-szerinti

szellemi önfertőzés, mely a kéjt

mindig saját ágyékából meríti.

A Teremtés kudarca

Csáp, olló, hártyaszárny és halfarok

egymás hegyén-hátán, rút vagy hibátlan

emberi törzsek, fők, lábak, karok

vonaglanak egy óriási kádban.

A kád zavaros vizét hirtelen

föl-fölkavarja egy otromba pózna,

és vadul lüktetnek a meztelen

szivek, a kín görcsében rángatózva.

A kotyvalék kezd lassanként kihűlni.

A Kísérletező nem tud vele

mit kezdeni, elsötétül az arca,

s a Teremtés be nem vallott kudarca

elől igyekezik görbült tere

kancsal útvesztőjébe menekülni.

Emberszabású panasz

Azt hittem: életünk nem vész a semmibe,

és hitem sokáig szilárd volt.

Azt hittem: kiszemelt minket valamire

a Szellem, ki e földre láncolt.

Hallani véltem egy emberfölötti szót,

s elhittem, míg fülembe dörgött,

hogy egy test s vér velünk a négy dimenziót

magához fűző égi köldök,

hogy nem céltalan a hit, kétség, vágy s a kín,

hisz Őhozzá vagyunk hasonlók,

és túl az értelem szűkös határain,

földerengnek a messzi ormok.

Azt hittem, csúcsukat fajunk elérheti,

s birtokunk lesz az új, csodás hon…

Józan értelmemet ma megnevetteti

ifjúkori fontoskodásom.

Egy tükör kell, egyéb fölösleges, ha tán

feledni akarnám a múltat,

s szemembe vigyorog az ősi pávián;

ma némileg kifinomultabb.

Mit néki a patak ezüstös éneke!

Mit néki a zengő madárdal!

Hisz van saját magasrendű művészete,

mely majmon túli égbe szárnyal!

Ág hegyén a maki Nizsinszkij ott libeg,

a költők nagyobbnál nagyobbak.

A cerkóf Shelley-k, a csimpánz Hölderlinek,

ó, mily csodaszépen makognak!

A nagy színpad fölött pazar díszlet az ég,

melyet bevilágít az estpír;

Hamlet királyfinak gyászos történetét

megírja egy gorilla Shakespeare.

Sarah Bernhardt diót ropogtat, s felsivít,

odébb egy hosszú farkú Talma

feszegeti a lét legmélyebb titkait,

a nagy monológot szavalva.

Gibbon Kant megleli a magábanvaló

kókuszt, s a nép ünnepli Goyát

a tárlaton, ahol mutatja ragyogó,

püspöklila ülőgumóját.

Isten elhagyta az embert? Mindegy talán,

ha verset írok, vagy ha bőgök?

„Állat vagy!” – így kiált mellkasom, koponyám,

karomon s lábamon a szőrök.

És túl a majmokon… Félelmes sorozat!

Rút rémek, melyek visszajárnak:

emlősök, madarak, őshüllők és halak,

szülöttei gőzlő mocsárnak.

Undok mocsár a lét! Szennylé a gondolat,

mely agyvelőmön átszivárog!

A nyálkás éjszaka takarója alatt

osztódások, párosodások!

Egy perverz akarat diktálta, szörnyü kéj

nemzi önmagát önmagából.

Megvillan a titok, s a kétértelmű éj

útvesztőjébe visszatáncol.

Pislákoló parázs az önhitt értelem.

A szentek s hősök glóriáján

felcsillanó aranysugár csak végtelen

pocsolyán tündöklő szivárvány.

Ugorj a mélybe! Verd sziklába a fejed!

Vagy élj tompultan, mint a barmok!

Ilyen kegyetlenül még nem kötözte meg

a népét semmiféle zsarnok.

Az áldozatra szánt jámbor állat a kés

vagy tagló ellen sose lázad.

Nekünk szemünk elé tárulkozik egész

nyíltan a ránk váró gyalázat.

Nem tud vagy nem akar rajtunk segíteni

Ő, a mindenség alkotója;

rejtelmes üzeme melléktermékei

vagyunk, erjedünk félredobva.

Bizonnyal szívtelen, s ha mégis van szive,

miattunk nem zaklatja gyász s bú,

hiszen nem emberi formájú nagy müve,

s ő maga sem emberszabású.

Vezeklés káromlásért

Akár a tetszhalott, akit a síri éjben,

ahol ébredezik, a légszomj fojtogat,

úgy eszmélek Reád, mivel hiányod érzem,

bár élsz bennem, nehéz, formátlan Gondolat.

Olvasni nem tudom titokzatos nevednek

egy betűjét sem, így hát Istennek nevezlek

jobb híján. Jól tudom, hogy káromoltalak.

Tudom, hogy létezel, mindegy, hogy mily alakban.

E tudat vonz Feléd, de vissza is taszít:

ily terhet nem bír el, aki nem halhatatlan.

Homályos szakadék a vallás szabta hit,

amelynek peremén szédelgek tántorogva.

És az Elrendelés, mely pórázod, húsomba

vágja szüntelenül félelmes karmait.

Másféle kínok is tépdesnek napról napra,

s belém sajog a más szívekbe szúrt tövis.

A Félelem sötét diadalát aratja…

De mért szorongok úgy? Árthatnak-e hamis

szavak, görögtüzek, trónból sújtó hatalmak?

Én különb zsarnokot választottam magamnak,

aki, ha eltipor, királyom akkor is.

Ő gyújtott életet bennem, s ha a szövétnek

egyszer tövéig ég, mert így rendeltetett,

és akarata mint külön személyiséget

megsemmisít, tüzes pokolra mégse vet.

Nem gondol bosszúra, bár százszor megtagadtam,

s bűneim serege oly végeláthatatlan,

mint gót templom falán burjánzó kőfejek.

A világok felett ül, de nem földi trónon,

e király; tér s idő trónjának két ive;

áramló deleje körbe forgatja folyton

a nagy Galaktikát, s az űr mélyeibe

hajtja, mind távolabb, csillagködei nyáját,

melyek parancsait halvány szemmel vigyázzák,

s ha egyet int, megáll a Mindenség szive.

Ő gyújtotta a szent koponyákban a lángot,

melyeket esztelen dühöm sárral dobált.

Nagy műveiken át az Ő tüze sugárzott,

s a barlangunk körül ólálkodó halált,

az éhes dúvadat elűzte. Ily csodáknak

lehetett tanuja a gyarló emberállat.

Őserdőnk éjjelét beragyogta e láng.

Hányszor rohantam a hideg, szeles szabadba,

és őgyelegtem ott a nagy máglyák között!

Belém kapott a láng, és most lélekszakadva

kiáltom: „Nézzetek reám! Szemem fölött

nincsen szemöldököm, a koponyám s a tarkóm

letarolva, korom s pörkök lepik az arcom,

égett rongy a ruhám, mert nagy tűzből jövök!”

Ők vállalkoztak az iszonyú küzdelemre,

ahol kard nem segít, és meg nem véd a vért,

ahol önnönmagát emészti el az elme,

ahol tengernyi vér omlik ki semmiért,

és égi szózatot hallván, a sziklaszálak

sasfészkéből közénk, a rút lapályra szálltak,

reménytelen csatát vívni az Emberért.

Áprilisi este

Hűs, nyirkos este van. Ma a didergő

kora tavaszi táj oly idegen:

a Dunapart, az ótorony, az erdő,

a sárga lámpasor a szigeten.

És mintha bánatos szemmel csodálnák

fent a változhatatlan égi ábrák

változhatatlan sorsunk idelenn.

Bóbiskoló táj, alvó víz, kihűlt ég…

Teljes sötét száll lassan az egész

folyópartra. A felhők palaszürkék,

s egy helyben állanak. A csönd nehéz.

A mozdulatlanná dermedt vidékre

tűnődve néz le a hold sárga képe,

s a sápadt emberarc rá visszanéz.

Rozmaringszál

Nem vagy lefesthető, leírható.

Hogy mondjalak ki? Nincs reád szavam.

Nálad a más nőkben található

hús-vér szépségnek szellemburka van.

Szeretlek-e? Ne kérdezd! Mit feleljek,

ó, jaj, én csetlő-botló árnyalak?

Nekem sivatagaim a szerelmek,

földjükbe fúrok keserű kutat,

hogy szomjas szám epét igyék belőle.

Hát nem bolondság, nem kacagtató-e,

hogy a remény, e nyeszlett kis virág

kinyitja szirmát, együgyűn kacsint rám,

és meghat, mint az öngyilkos bakák

sírja fölött kihajtó rozmaringszál?

Számadás

Ha meghalok, majd vallatóra fognak,

hogy s mint éltem, s végül azt kérdezik:

„Volt-e értelme sok búdnak, bajodnak?

Hajad kihullt, megrogytak térdeid;

csak tengődtél, kallódtál voltaképpen,

vagyon s utód utánad nem maradt,

még csontvázad se hoztad vissza épen,

s amire oly büszke voltál, agyad

alkotott-e valami maradandót?

Könnyen s hamar felednek a halandók…

Tudatra vágyakoztál, s földi létre

az öntudatlanság ege helyett.

Megérte?” S én szólok: „Igen, megérte,

hisz egy időben élhettem veled!”

Öt nap

1

A délután derűje leng a tájon.

Arany pókhálót szövöget a nap

az ágak közt. Komoly fakoronákon

akad fenn az imbolygó gondolat,

majd öntudatlan siklik át az elme

valami parttalan, nagy, kék elembe.

Mintha az éj után nyugodt derengés

ragyogna fel az égbolt peremén,

kibontakozik előttem a Rend és

Szépség, jóval túl életem felén.

Elérhetetlenségek messzi fénye!

Mégis elindulok híven feléje.

Harminckét évig éltem sűrü éjben

és még hét éven át félig vakon.

Ó, mily kerülő ösvényekre tértem,

rémek nyomát követtem a havon,

s ha nem körben topogtam kerge táncot,

egy inda, egy kar mindig visszarántott.

Kit vádolhatnék? Egyedül a Törvényt,

hogy ily kegyetlenül elbánt velem!

Ami történt, mindaz parancsra történt,

gonosz parancsra, mely féltékenyen

rejti a földlakók elől a mennyet,

s helyette tarka poklokat teremtett.

Ó, hány egyéni poklot felkutattam,

jóval sivárabbat, mint az enyém!

Micsoda undok bugyrokba zuhantam,

míg egyre hajszolt a konok remény,

s én lassan a rút, ostoba, kietlen

ismeretek élő tárháza lettem!

Vergődtem torz érzelmek dzsungelében,

éltem magányban érzéketlenül,

mert tompul ott a becsvágy és a szégyen,

szívre, agyra sárga köd települ,

a vér alvadni kezd, s alig szivárog…

Ó, hullaarcú téli délutánok!

Majd értem nyúlt, és újból lecsapott rám

a régi, hamvadó tüzű pokol

legforróbb bugyra, s összefent a posvány…

Hozzád támolyogtam mindannyiszor.

Melletted újra eszméletre tértem

a tiszta Szellem ritka légkörében.

Akiben forrón túlbuzog a hála,

annak szét is feszíti ajkait,

bármily tilos… Féltem, hogy most a drága,

a drága kéz is végleg eltaszít.

De nem! Engem egy örökké magasztalt

percben szelíd, testvéri csók vigasztalt.

Hogyan köszönjem meg mindezt e verssel?

Hogyan mondhatnám el, ki vagy nekem?

Én tőled többet kaptam százezerszer,

mint amennyi valódi érdemem.

Ha próbálnám, szárnyát szegné az óda,

és csak dadogva tudnék szólni róla.

2

Szellő leng, lábujjhegyre áll

egy kis virág;

boglyas fejét kidugja két

fűszálon át.

„Ne sajnálj!” – így szól. „Tépj le csak!

A helyemen,

mire a nyáron erre jársz,

másik terem.”

Míg könnyű lábbal jársz a zöld

hegyoldalon,

feléd bókol minden virág,

s körültolong.

Kezedben sárga kankalin

s ibolyaszál.

Most megpihensz. Szép vagy, s nyugodt,

akár a táj.

Egy vagy vele, oly bonyolult,

oly egyszerű.

Hajad úgy leng vállad körül,

mint szőke fű.

Ha lépsz, lábad nem sérti meg

szúrós kavics,

behúzza éles karmait

a tüske is,

virágos szőnyegként terül

eléd a part,

s én megtanultam kedvedért

a könnyű dalt.

3

Két napja mentél el. Nem is tudod,

micsoda űrt hagytál magad után.

Búsongó fák, üres kerti padok…

A lomha és kóválygó délután

szinte egyhelyben áll. Unalmas esték

után sivár és ordító üresség.

Csak két nap, de maga a végtelen

idő, mely ingaként lendül le és föl,

s kénye-kedvére hintázik velem,

akit hozzákötöztek büntetésből.

A társtalan magány is meggyötört,

mégis keményen álltam a sarat,

összeszorított foggal, mert a föld

nem ingott-lengett a talpam alatt.

Reménytelenül magamra hagyottan

egyensúlyt vesztve sosem imbolyogtam.

De most egy meglódult bolygó ragad

magával, és a semmiségbe ránt,

ha nem szól hozzám szép, komoly szavad,

és nem mutatod a helyes irányt,

s mint nevére virágoknak, füveknek,

nem tanítasz, hogy jobb s különb lehessek.

Tudom, sok ez, és kérni nincs jogom.

De vonz a szakadék… Minden forog…

Ó, fogd meg a kezem! Lezuhanok,

ha valakibe nem kapaszkodom.

4

A lombon átmorajlik

valami mély zene.

A felhők sárga kontyát

tépi a szél keze.

Nagy, kékesszürke hátát

ezer ficánkoló,

fehér hullámtaréjjal

cifrázza a folyó.

Vackába bújt az állat,

fészkén ül a madár,

dalát is abbahagyja,

amíg a szél eláll.

Kihűl a szív, reményét

elfújta rég a szél,

s ő, mint a tücsök ősszel,

haláláig zenél.

5

Ma utoljára jöttem fel a hegyre,

s indulni kell, mert mindjárt este van.

A hamvadó nap füstgyűrű-övezte

korongja lassan mind alább zuhan,

s fellobognak körötte furcsa lángok,

violaszínű és bíbor hasábok.

Alvadt-vér-színű árnyéksáv szivárog

a lomb közt, s cseppenként alápereg.

Kialusznak a gesztenyevirágok,

e nappal égő kandeláberek.

Szunnyad a táj, de bennem föl-leszállva

hullámzik az emlékek árapálya.

Reménytelen, de gyönyörű bolondság!

Földre sütött szemmel továbbmegyek,

mint kire az ítéletet kimondták.

Hajbókoló árnyakra förmedek.

A sejtjeimbe fészkelt elmulással

bolygok e lázas csillagon… s te mással.

Későn találkoztunk. Csak esti holdam

lehetsz, hideg csillámú égi jel,

míg egyedül bíbelődöm a porban

széthullt planéták cserepeivel,

s agyam talaján próbálok ezernyi

tigriscsíkos virágot fölnevelni.

Égek, s nem csillapíthatod le lázam;

szánsz, s nem lehetsz bajomban vigaszom,

és nem takargathatsz be, hogy ne fázzam,

italt nem adhatsz, hogyha szomjazom.

Kérdlek, s te nem felelsz; nem jössz, ha várlak.

Túl messze vagy! Miért nyúlnék utánad?

A barlang

Töredék

…később az árnyak összefolytak

egyetlen óriási szörnyalakká,

s az ezerlábú, százfejű csoda

gomolygását ott láttuk az egen

sok-sok éven keresztül. Lényege

volt a sötétség, azt iparkodott

hatalmával elterjeszteni köztünk.

Eltakarta a holdat, a napot,

alig ragyogott egynéhány didergő

csillag, mely a polipkarok között

itt-ott még tisztán látszó égszelet

lakója volt. A szörnyeteg a fényt

gyűlölte, s úgy irtózott tőle, mint

a nagy ragadozók a távoli,

ember-rakta máglyák lángjaitól.

Ezért, ha lent egy-egy bátortalan

lángocska megpróbálta félszegen

fölütni halovány fejét a porból,

ő bőszülten sűrű ködoszlopot

lövellt felé és elfojtotta nyomban.

Elhagytuk akkor a föld felszinét,

s a mélyben kerestünk búvóhelyet.

Emlékszem, egy sötét barlangban ültem;

tudtam, hogy emberek vesznek körül;

nyögések, visszafojtott sóhajok

hallatszottak, olykor beszéltek is,

ha a fölöttünk tomboló vihar

mennydörgése egy percre szünetelt.

De többnyire együgyű, idegen,

unalmas panaszok törték meg a

barlangi csendet, s a fojtogató

magány szívemben hajszálnyit sem enyhült.

Háttal a hideg, nyirkos sziklatömbnek

támaszkodva, úgy éreztem, hogy én is

kövülni kezdek, s beleolvadok

lassanként a sivár barlangfalakba.

Ekkor a távolabbi boltozat

alatt először szólalt meg a csendben

egy női hang. Áthallottam szavát

a halálra ijedtek nyögdelésén

s a földön szerte alvók hortyogásán.

Sosem hallottam még ily tiszta, kedves

hangot, melyben szellem, báj és okosság

így egyesül. Éreztem, hogy az arc,

mely hozzá tartozik, csak szép lehet.

Azt mondta, ő is fél, és egyedül van.

Én meg fölálltam, mint az alvajáró,

és tántorogva indultam felé,

de lábam az első lépés után

földön fekvő testekbe ütközött.

Megálltam. Tudtam, hogy nem juthatok

a közelébe, csak a szenvedő,

élő, érző, vonagló törzseken

s arcokon átgázolva, recsegő

fogsorokat s üregükből kifolyt

szemgolyókat hagyva magam után.

És visszarogytam.................

Magány

Valami vinnyog… Kint vagy idebenn?

Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem?

Egy hang nyüszít bennem órák során át,

meg-megszakítja együgyű sirámát,

majd újrakezdi… Mért zokog vajon

e táguló s szűkülő fájdalom?

Tartalma nem foglalható szavakba,

mert nem hasonlít emberi panaszra.

Nyirkos pincében zokog így a fény

nélkül tengődő, sápkóros növény.

Vadállatot gyötörhet így a honvágy,

mely ketrecébe hozza zöld vadonját.

Minden árva élőlény így vonít,

ha érzi, hogy elvesztett valamit,

s legfojtogatóbb akkor lesz magánya,

amikor a sosem-voltat kivánja.

Kép a falon. Ember nélküli tájék.

Csak fű, fa, ég, a távolban hegyek.

Az úton az előbb valaki járt még.

Ki lehetett?

Megváltásban kár volna hinned,

húzódj hát barlangodba vissza.

A valóság csak meglegyintett.

Temetkezz gyötrő álmaidba.

Ha kiizzadhatnám a kínt, a lázat,

s építhetnék belőlük csigaházat,

ha száz tüském nem befelé sebezne,

de félelmes sünpáncélként övezne,

ha én lehetnék a dió bele,

s csontnál keményebb héja védene,

mily bátorságot adna a tudat,

hogy senki sem sejti tartalmamat.

Önmagamba nézek, s elborzadok:

jaj, szinte már egész üres vagyok!

Önürességembe nyakig merülve

bámulok a kinti, fekete űrbe.

Hiába is várnám, hogy összebékül,

egymást taszító mágnes ez a két űr.

Pusztaságban haldoklom egyedül,

s belenyugodva érzem, ez a béke,

míg fáradt szemhéjamra nehezül

a lángoló égbolt fénytörmeléke.

Jönnek vigasztaló káprázatok;

jönnek, tudják, hogy utoljára látnak,

s mindazt, amit ajkam elhallgatott,

bevallom egy megértő látomásnak.

Ő szomorú mosollyal megy tovább;

talán maradna kissé, ha lehetne.

A szél képzelt városok hamuját

szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye.

Távozó fényt látok csillámlani,

majd eltakarják előlem a bomlott

szelek eszelős alkotásai,

az óriási, szürke hamuszobrok.

Meztelen szív

Csupasz szívem a tenyeredbe vetted,

és lüktetése szórakoztatott;

majd felmutattad azt a többieknek,

kissé büszke és kissé meghatott

mosollyal, hisz te műveltél csodát

a szerkezettel, melyet félredobtak;

ha akadozva is, ketyeg tovább;

életre keltettél egy tetszhalottat.

De lásd, a szív nem zenélődoboz;

talán csak egy dalt tud, de mégse gép,

melyet akárki működésbe hoz,

csak föl kell nyitnia a fedelét.

A meztelen szív inkább valami

elvadult, beteg állathoz hasonlít,

ha meglepik, hangját sem hallani,

holtnak teszi magát, s vackára omlik;

megkopasztva, nyúzottan didereg, –

ép korában sem volt valami edzett, –

hártyánál véknyabb bőre csupa seb,

s felszakad, alighogy hegedni kezdett;

minden belészúrt pillantás tövis,

és most szabad prédája bárkinek…

Mit várjak másoktól, ha még te is

kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?

Búcsúztató

Amit szerettél, azt szerettem én,

s amit te megtagadtál, megtagadtam.

Melletted lettem hű, komoly, szerény:

úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan.

Hallgattalak, s ha végre menni kellett,

jártam parázsló csillagok alatt,

vonzalmamat

hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.

Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák

a nap fényét, langyos esőt a földek,

patak vizét a hal, lombját az ág,

zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.

De képzeletben, hogy magam se vártam,

rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,

s nem láttam arcodat,

csak combjaid ragyogtak a homályban.

Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,

belétörődtem, hisz te nem kivánod.

Elmorzsolódnak így napok, hetek,

s mint annyiszor már, fojtogat hiányod.

Fejemben érzem a felszökkenő vért,

én, dzsungelben tébolygó utazó,

amíg emberfaló

indák között kapkodok levegőért.

Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?

Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,

hol mellig ér a kénszagú iszap;

sima cetháton csúszkálhat örökre.

Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet

lágy sír – idegen ágy, idegen öl –

a két karod elől,

melyek nem simogattak, nem öleltek?

Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít

valami drágát, mint betűk a fában,

mint hitetlenben fölsajog a hit…

A visszahúzódó tenger nyomában

kísértetfák alá, kígyószigetre

vonszolhatom mázsás árnyékomat.

Mert nincs magányosabb,

mint aki mellőled van számkivetve.

Ars poetica

Tűz hull az égből? Rád szakad

a csillag zúgva, sisteregve?

Költő vagy, hát ne féltsd magad,

vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!

Panaszkodol, hogy túl kevés

a levegőd, s megfojt e század?

Jó oxigén a szenvedés,

vele izzítsd forróbbra lázad.

Jajgatsz, hogy nem bírod tovább?

Gyerek szeretnél lenni, s boldog?

Miért adod az ostobát?

Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.

Csak rajta, törd belé fogad

szikláiba a gondolatnak,

és rázd a rozzant rácsokat,

mik mellkasodból megmaradtak,

míg végképp meglazul a zár,

s szárnya lendületére döbben

szíved, e gunnyasztó madár,

s csontkalitkájából kiröppen.

Hadd szállja be a végtelent,

emelkedjék mind magasabbra,

míg madártávlatból dereng

felé a földi dolgok arca.

Lássa, hogy a lét bokrai

ujjongva friss halált teremnek,

s hogy dús, penészzöld gyom lepi

mezőit a történelemnek.

Lássa – bár nem tudhatja meg,

hogy kárpótlás-e vagy előleg –

a kényszerből nyert életet

s kudarcait az agyvelőnek.

Lássa, hogy a kevély falak

sorra a semmibe omolnak;

helyükön halvány vonalak:

néhány örök képlet s viszonylat.

Költő vagy, hát ne féltsd magad

pokoltüzétől a jelennek.

Te púpként hordod zsákodat,

nem lehet azt a földre tenned.

Segítő kéz nem nyúl feléd,

s ha összerogynál, vagy kiállnál

a sorból, terhednek felét

akkor se vállalhatja más váll!

Te magad légy a költemény,

melyet hatalmával a szónak

világra hozol! Légy tömény

s elvont párlata a valónak.

Erőd pattanásig feszítsd,

így lesz tiéd, amit kerestél.

Magad kell, hogy benépesítsd

a magányt, melyre ítéltettél.

A műfordító halála

Egyre gyakrabban látom képzeletben,

milyen leszek húsz évvel öregebben:

ütött-kopott, őszes-kopasz, sovány;

egy eszpresszó a dolgozószobám,

ott körmölök a koffein

eufóriáját zabálva,

s meszesedő érfalaim

figyelmeztetnek a halálra.

Mégsem agyszélhűdés, embólia

leselkedik rám. Furcsább lesz a végem:

szilánkra kell annak hasadnia,

aki fordított teljes életében.

Ha meghalok, fakadjatok kacajra,

szíveteket a részvét meg ne csalja.

Mondjatok rám kemény ítéletet:

„Végre megkapta, amit keresett

ez a bolond, ki buzgón töltögette

saját vérét idegen szellemekbe,

s ha rendelésre új munkába kezdett,

lefarigcsált szivéből egy gerezdet.

Talán kincset kapott, de nem kimélte,

s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte.

Belül így lett mindegyre üresebb,

már nem tartotta semmi… szétesett.

S most mi? Szemétdombra való salak.”

Ne legyetek hozzám irgalmasak!

Az éjszaka cirkuszában

Amikor ráborul élőre és halottra

az éj, mely a velőt a csontokból kiszopja,

mintha fogatlan és sötét ínyű, öreg

száj szívna csecsemő-vággyal anyatejet,

eljön az én időm: mint ifjú lány, virágos

pártában hívogat a vén és vaksi város;

nappal lehangoló, szennyszürke házai

kezdenek medvetánc-ütemre lejteni;

a nagy bűvész, a csend, az orrlyukán keresztül

fekete nyulakat s bársonypatkányokat szül;

futnak a gyepen át, utánuk agarak

s mustárbödön-fejű törpék száguldanak.

Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja,

s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva.

Egy hullócsillag ott halálugrásra kész,

vakítón villan az ezüstfényű trapéz,

s behintik az eget púderral s kis cipellők

aranyporával a mennyei műlovarnők.

Fantázia

Nagy ablakszárnyak nyílnak fenn az égen,

s kinéznek rózsaszín hajasbabák,

míg lenn, az összekuszált táj szelében

rőt lombsörényüket rázzák a fák.

Látványán a riasztó idegennek,

hol minden fölkavart és másnemű,

kerekre nyílt angyalszemek pihennek:

a réteken kókadt, perzselt a fű,

mozgó foltot vet szárnya egy madárnak;

s ők odafenn az alkonyatra várnak,

mikor égbe nyúlik a szikla árnya,

a tömzsi bucka hétölesre nő,

és a homályba búvó törpenyárfa

meredezik, mint meredek fenyő;

fülük pipacspiros, foguk vacog,

mert arc nélküli árnyéklovasok

csörtetnek a láthatatlan bozótban.

Így várnak megbűvölten, egy se moccan,

míg a tagbaszakadt, elszánt himek

nekivágnak a menny lépcsőinek,

s a lebegő erkélyekig hatolnak,

hol árnyak, felhők egybegomolyodnak;

a kastély rózsás hercegnő-babáit

ablakukból durván kiráncigálják,

s a nyafka szűzek ott érzik hazáig

derekukon karjuk vasizmú pántját;

szúrón csiklandja kényes orrukat már

az alvadt vér s a verejték szaga,

vágtat feléjük a mező, a barbár

sátortábor s a ködös éjszaka;

lágy testüket gubancos medvebőrre

szegzi a vad, kőkemény szenvedély,

s tiltakozó sikolyukat legyőzve

hasít húsukba a nyers, földi kéj.

Esti árnyak éneke

Rezdül csipkés ágbogunk,

holdvilágnál táncolunk

imbolyogva, szállva mi,

lombos ágak árnyai,

szétágazó ösvényekhez hasonlók,

egybefolyó patakokhoz hasonlók,

marakodó fenevadakhoz hasonlók,

legelésző bárányokhoz hasonlók,

pálmalegyezőkhöz hasonlók,

kardokhoz, lándzsákhoz hasonlók,

gombák ernyőihez hasonlók,

emberi arcokhoz hasonlók,

ijesztő rémalakokhoz hasonlók,

álmok tündéreihez hasonlók,

menyasszonyi fátyolhoz hasonlók,

csipkés szemfedőhöz hasonlók,

mely az ágról földre lebben,

s táncra kél a fák alatt

tétovázva, mint fejedben

álom, vágy és gondolat.

Kamaszkor

Mint búvár, kit vonz a tengerfenék,

ahol egy elmerült világ dereng föl,

kamaszkorom, úgy süllyedek beléd,

ha néha megcsömörlöm már a rendtől.

Jöjj, zűrzavar! Tégy boldoggá, homály!

Hátat fordítok a szabályozottnak.

Az alkonyat nagy körhintája száll,

rajta elmosódott arcok forognak.

Hadd élvezzelek újra szabadon,

kamaszkor túlfűlt, zsúfolt nyári éje,

te buktató indákkal telt vadon,

kamaszkor kíméletlen ünnepélye!

Habzó sör, pörköltszaft- és hagymaszag…

Vörös-zöld lampion a holdja, napja

az éjnek. Egy-egy gömbölyű pocak

imbolyog s pattog el, mint lomha labda.

Akik neveltek ifjúkoromig,

s kikre most egy lebujban rátalálok,

reverendájukat fölemelik,

és kánkánt járnak a jámbor tanárok.

Meglódult az idő visszafelé,

s huszonkét évvel siklik el alattam.

Szívem dobog, futok a fák közé.

Kamasz vagyok, szerelmes és tudatlan.

Süldő-lánykák várnak a lomb alatt,

viháncolók vagy mélán szomorúak;

felváltva szívják hosszan ajkamat,

és mellbimbójukkal szívembe szúrnak.

Hazarohanok szédült-boldogan,

a kisvárosi utcán tántorogva,

s boldogságomban felkötöm magam,

pettyes nyakkendőmből hurkot bogozva.

Két sarkam pajzán indulót dobol,

míg himbálódzom az ablakkilincsen,

s azt kívánom, bár jönne egy komoly,

józan felnőtt, hogy mérsékletre intsen.

A kísérők

Szobában, utcán, mint szakasznyi testőr,

kísérnek sárga és füstszürke fők,

s én nem mondom meg nékik kíméletből,

amit tudok, hogy rég halottak ők.

Szájukkal, melyben nincs már nyelv, se fogsor,

fontoskodóan tátognak felém,

s én úgy teszek közömbös szánalomból,

mintha hallanám őket, s érteném.

Vagy én is egy vagyok e rétjevesztett

nyájból, melyet a szélfúvás terel?

Céltalan járnom élő emberekhez,

s időmet jobb, ha köztük töltöm el?

A szomjazók

Aquincum, 1953.

Élők, könyörgünk, nézzetek reánk,

hisz itt tengünk e látszólag lakatlan

termekben, hol rendben, üveg alatt van

kancsónk, sisakunk, vízi orgonánk.

Ne higgyétek, hogy az űrben lebeg

testtől megvált szellemünk… Ó, gyalázat!

Pénzek, ruhák és használati tárgyak

kötnek le minket is, mint titeket.

Örök a forma, szín marad a szín

annak, kit sorsa földi létre átkoz,

s most rég kihűlt szenvedélyeknek áldoz

az anyag együgyű oltárain.

Töltsétek csordultig a poharat,

legyetek mohók, vadak és merészek,

mert iszonyú az, mikor elenyésznek

az érzékszervek, s a vágy megmarad.

Ilyen lomtárba kerül a világ,

ha törmelékké omlik, mint a házunk.

Nem láthattok, de jaj, mi sem hiányzunk,

kiásás közben széthullt múmiák!

Állatkör

Ti jámbor barmok fenn a fényes égben,

csillagszemű, szelíd vadállatok,

bőgjétek el, mikor tárul ki nékem

langymeleg, otthonos karámotok,

hol ismerős lesz ínyemnek az abrak,

és tiszta jászlak várnak mindenütt,

nem sáros vályú, mely fölött a napnak

vörösréz istállólámpása függ.

Hadd kússzam fel iszonyú szarvhegyedre,

Egyszarvú! Zebra, végy föl csupa-sáv

hátadra! Dörmögj a fülembe, Medve!

Hajtsd le hozzám hosszú nyakad, Zsiráf!

Rám ne ijessz, lapulj a fűbe, Hidra!

Cet, el ne csússzam síkos hátadon!

Sárkány, húzódj a barlangodba vissza!

Tüzes Bika, te se tiporj agyon!

Kutyák, fussatok farkcsóválva hozzám,

s nyaljátok meg szelíden arcomat!

Hadd kapaszkodjam mancsodba, Oroszlán!

Kotlós, melengess szárnyaid alatt!

Merengjek, Hattyú, bánatos dalodnál!

S te, Hal, légy közbenjáróm odafenn,

hogy ő, kinek egykor jelképe voltál

a földön, hozzám irgalmas legyen!

Három őszi vers

1

Kábító eső hullong, szürke lőre.

Faaggastyánok zacskós, barna bőre

ráncosodik. A nap gyorsan tünő.

Vacog a szőrehullatott idő.

Egypár öngyilkos makk-kopáncs a fák

ágairól földre veti magát,

s helyeslőn bólogat tömött kötésű

buzogányfejével az őszi vérfű.

A felhők, mint óriáspók-sereglet,

hosszú, nyúlós szálakat eregetnek,

és hálójukban, mint kocsonya-lágy

függőágyban, hintázik a világ.

Nyálkájuk áthatol kabáton, ingen,

nyirkuk lomhán kering vérereimben,

s hajszálvékony csövecskék vezetik

föl az erjesztő nedvet agyamig.

Lábam gyökeret vert. Nem lepne meg,

ha látnám, hogy sarjadni kezdenek

ujjaim, s görcsös derekam körül

moha fonódik bársonyzöld övül.

Lót-fut le-föl, s eltéved az egyén

az ismeretek törmelékhegyén,

de a boldog fa, az ősibb tenyészet,

minden rostjában érzi az Egészet.

Ha fa volnék, élhetnék szabadon,

nem kötne vágy, kényszer, társadalom,

s kristálytisztává szűrt, friss nedveket

habzsolnék véres állathús helyett.

Lenéznék bölcs, növényi türelemmel

az emberre, egykor magam is ember,

s gallyaim szánakozva simogatnák

a ballagó kirándulók kalapját.

2

Közelg az ősz. Könyörtelen szelek

hordják szét a város felett

a harsonák szavát.

Fejvesztett sokaság

rohan, egymást taposó emberek.

Lent a mezőn hátrál a vert sereg.

A sárga ködön át

halálra ítélt katonák,

az utóvéd lámpásai derengenek.

Eléri őket sorra

a hódító had, és nyomban lekaszabolja.

Oly vérszagú az ősz, oly

fojtón gomolyog a lőpor

füstje! Létrán tolongva

másznak fel a bástyafokra

sisakos, alabárdos

árnyak. Pánikban a város!

Én földre rogyva didergek

egy ház sötét fala mellett.

A reggelt meg nem érem,

sebemből csorog a vérem.

Lantornás ablakokban

gyertyák rőt lángja lobban.

A süvöltő szeleknek

harsány csatakürtjei zengnek.

3

Az égi parton áll az Ősz,

ködhálót vet ki ránk;

benne cikázó pikkelyek,

egy-két rőt fényszilánk.

Megfekszi mellem ez a köd,

s eltömi torkomat.

Az évek óta összegyűlt

szorongás fojtogat.

Lennék bár százszor oly okos,

fürgébb, mint a higany,

úgyis eltűnnék nyomtalan

az éj csapdáiban.

Megállnék, s érzem, futni kell.

Futnék, de nem merek.

Figyelnek szemhéj nélküli,

kerek polipszemek.

Elérnek, s mélybe rántanak

szívós polipkarok…

A köd hálójában szivem

vonagló halfarok.

A létezés rémségei

Gyászos végű kaland

Távoli zúgás. A halott

égbolt kárpitja lebben.

Nagy madarak vagy angyalok

szállnak ékes seregben?

Diadalmas felfedezőknek

flottája lel aranymezőket?

Ím, újra s újra megfogan

az ős-tenger vagy ős-ég,

termékenyíti boldogan

a nemző Lehetőség,

s varázsütésre büszke tábor

rajzik ki szürke kocsonyából.

Az egyre sűrűbb légen át

zihálva erre törnek,

szabad prédájuk a világ,

átformálják a földet!

Csak higgyék röptüket szabadnak;

mint légypapíron, ittragadnak.

Sírnak, vergődnek, s egy sem él,

mire leszáll az alkony.

Ki nem elégült szenvedély

ül a vércsíkos ajkon,

halálveríték-mosta, vékony

ősz haj leng sárga koponyákon.

Ó, lelkek ős bölcsője, űr,

szeledben mennyi pálya

sodródik menthetetlenül

a Gömbnek áramába,

ahol egy kannibáli étvágy

csalja csapdába martalékát!

Szférák zenéje

Meg-megrezdülök, mint hangvilla-ág,

ha olykor álmélkodva fedezem fel,

hogy mossa sziklabörtönöm falát

az egyetemes, örök zenetenger,

s derűje a boldog harmóniának,

ha foszlányokban is, cellámig árad.

Fejem fölött zenéje hömpölyög

az égre írt hangjegykolosszusoknak;

óriás tűzgömbök, csillagködök

ütemre mért, zárt összhangban forognak,

s akkordjaik oly világról beszélnek,

melytől elszakadtam, s melyet nem értek.

E szebb világból hangzó zengzetek

hulláma ringatott valaha engem,

ki az örök tudás lángja helyett

a tudat halvány mécséért esengtem,

s végül kikönyörögtem a kegyelmet,

mely kínzó rögeszmém és mindenem lett.

Boldog hangok, tudom, a nagy hazát

örökre elvesztettem, hol ti laktok.

A földbe gyökereztem, mint a fák,

s itt halok meg, hol bűzös emberaklok

közül kígyózva csap magasba néha

a szenvedés, mint sistergő rakéta.

A sorsa ellen lázadó parányt

így nyomja el a Végtelen szeszélye.

Egyéniségem terhe visszaránt,

ha hívogat a mindenség zenéje,

melyből pár alamizsna-porszemecskét

hullat a gúnyos Könyörületesség.

A dicsőség törmelékei

Az alkonyégen szétömlik a fény,

nyárvégi naplementék tűzvarázsa,

üres vigasz, komédiás remény…

A mennyei kemence parazsába

láthatatlan bűvész keze csepegtet

narancssárga, smaragdzöld s lila pettyet.

Ormótlan, szürke felhőbérc alatt

érces csörömpöléssel elvonulnak

az égi, szemkápráztató hadak,

s amíg a nap saját vérébe fullad,

szétágazó fényküllőktől övezve

ragyog az öncélú jelképek ezre.

A Zűrzavar a Rendet mímeli,

sötét mélyéből áraszt ily pazar fényt;

a Semmit lengeti e légköri

szemfényvesztés átszellemült anyagként,

de rajta mégis öncsalón mereng el,

s beléálmodja vágyait az ember.

Elámulunk az égi csarnokoknak

színpompáján, szemünk mohón nyeli

e látványt, bár talpunk alatt ropognak

öndicsőségünk törmelékei,

vagy zajt se csapnak: némán, elfeledten

feküsznek a mélyebb földrétegekben.

Mert többen vannak föld alatt a holtak,

mint fent az élők milliárdjai;

köveit az elsüllyedt városoknak

a napfényre ásó fordítja ki,

s velük a Múlt sárga lárvája jön föl,

kísértetté torzítva az időtől.

Mint tengerből, vetődnek egyre fel

molytól szitává rágott könyvlapok,

istenasszonyok márványteste, fej

s kar nélkül, rozsdás fegyverek, kopott

aranypénzek… Hogy ránk miféle sors vár,

példázza ez a történelmi lomtár.

Bármerre is megyünk, ott kong alattunk

az egyetemes, roppant sírüreg;

szentek s hősök koponyáiba botlunk

utunkon, amely lefelé vezet,

s közben fejünk fölött feltündökölnek

káprázatai a derűs Közönynek.

Ó, hány hasonló szürke csillagot

hömpölygethet végtelene a térnek,

hol égre néznek nyomorult rabok,

születnek és kihunynak a remények,

s követi csalfa vonzások parancsát

az űrben keringő boldogtalanság!

A kárhozottak himnusza

Mohók vagyunk, mindent magunkba falnánk,

s összecsattan csalódottan fogunk;

kínjainkkal űzzük a lét unalmát,

s ha görcsösen meg-megkapaszkodunk

az élet egy törékeny ágbogán,

visszaránt legfőbb rémünk, a magány.

Irigyeljük a szobrokat, e tétlen

ácsorgókat: tompán merengenek,

míg fuldokolnak kígyóölelésben,

hisz kőből vannak! Érzéketlenek,

bármily vadul-vonaglón mímelik

az élőlények szenvedéseit.

Porrá hullva álmodnánk boldogan már

az anyag örök álmát, s nem szabad.

Fölöttünk silbakol az égi zsandár,

kire e sárgolyót bízták, a nap;

elomló tájakkal szeretkezik,

és nemzi a pocsolyák férgeit.

Miatta van szünetlen erjedésben

az élet, rothadón s termékenyen,

szeszélyéből született meg a két nem,

kétféle torzlény, s mert elégtelen

külön-külön mindegyik önmagának,

az ős egyformaságba visszavágynak.

Agyrémeink tenyésznek, mint a gombák,

átszellemültek s vaskosan buják;

hímjeink dühödten megostromolják

a földi lét szűk, sötét kapuját,

s a szerelem megriadt angyala

vad vércsevijjogással száll tova.

Álom, való… a tiszta ész, a téboly…

anyag és szellem kísértetei…

A forró katlan mocska bugyborékol…

S mindezt elölről kell majd kezdeni

másoknak, máshol! Vagy már ott jajongnak

a térben az idegen kárhozottak?

Te, akinek nincsen sem emberarcod,

sem emberi formájú szellemed,

ha már erőd csak kárhozókat alkot,

oltsd ki az űrben szétszórt mécseket,

s térj vissza a sötétbe, hol nem ég

másféle láng, egyedül a tiéd!

Óda a reménytelenséghez

Albert Einstein emlékének

Elememből idegen partra vetve,

fuldokolva, rémülten tátogok;

a horog nyeldeklőmet fölsebezte,

s nyoma gyógyíthatatlanul sajog,

míg alig érzékelve, bárha látva

bámulok egy értelmetlen világra,

s csak azt tudom, hogy semmit sem tudok.

Bár él a Lényeg millió alakban,

kezdetleges elmém nem érti meg,

számomra titka áthatolhatatlan,

mint kerge légynek az ablaküveg;

egy létező Valóságból üzennek

a tapintásnak, fülnek és a szemnek,

s nem fejthetem meg üzenetüket.

Kik ők? Mik ők? – kérdem mohón, panasszal.

Hiszem, hogy tudni s látni van jogom,

és mégsem vitt előre egy arasszal

négy évtizednyi csecsemőkorom;

érintésüket megborzongva érzem

képben, szoborban, verssorban, zenében,

de eltűnnek, mikor gondolkozom.

Dadognom kell. Azt, ami mondhatatlan,

lehet-e hús-vér szájjal mondanom?

Pedig ha meglelném, amit kutattam,

szó a szóhoz úgy forrna ajkamon,

mint mikor két test egymást tépi, falja,

s a kettős gyönyörben egy pillanatra

fölenged a magányos fájdalom.

Rideg szeszély volt, ami létre hívott?

Hurcolom a tompa, állati bút,

a lét kínját. Fogcsikorgatva vívok

a kozmikus közönnyel háborút,

mert szellemem gyarló burokba zárta.

De jaj, egyetlen birtokom e zárka,

s elveszteni még sokkal szomorúbb!

Ha van is fényesebb, másféle lámpa,

mint értelmem, úgysem vezet vakot.

Szomjam csak a mindentudást kívánja,

s magamba botlom mindenütt: napok

s csillagködök nem tükröznek, csak engem,

és az ember-nem-járta partfövenyben

a saját lábnyomomra bukkanok.

Bár élhetnék tökéletes közönyben,

s égethetném salakká agyamat,

hogy ne vádoljam és ne is köszönjem

egy hatalmas, megvetett Akarat

reám erőszakolt, terhes kegyelmét.

Tárd ki sarkig, nemes Reménytelenség,

semmibe nyíló ablakaidat!

Oszlopszent

Zsibbadás terjed szét a csontjaimban,

s arcomra, mint forró tejre a bőr,

kéreg telepszik. Fulladásig ittam

az unalom kongó csöbreiből.

Megszámlálom a kavicsot a parton,

a fürtfelhőkben minden kis redőt,

s izgága mormolással egyre hajtom

a mind lassabban kóválygó időt.

Összevegyül fejemben, ami fontos,

és ami nem. Türelmesen forog

a föld velem, míg vén fám zöldbozontos

karján beteg majomként guggolok.

Járókelők, mint oszlopszentre hinduk,

szent borzalommal nézzetek reám!

A mellemen ezer csőrvájta gomblyuk,

karó, mint lábam, nincsen oly sovány.

Álljatok meg, kis ételmaradékot,

ebnek valót, csupromba vessetek.

Kacagjatok ki, hisz van rá elég ok:

bolondosabban már nem festhetek.

Csontváz-kezem nem szór arra, ki így tesz,

madárganéjt. Ellenség, jóbarát,

nekem nem árthatsz, rajtam nem segíthetsz.

Csóváld fejed, vonj vállat, s menj tovább.

Lángok árnyékában

1957–1969

Múlt

Egy városhoz

Nem maradhattam ott örök rabodnak,

de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd.

Kockaköveid bennem súlyosodnak,

bennem görbülnek nagy boltíveid.

Pupillám belsejére odafestve

szivárványló kép több ezernyi van:

barokk szentek bohókás, kurta teste

a falfülkék kis őrbódéiban,

a minaret nyurgán és magauntan,

földes szobák, vörös dunyhacihák,

a hétöles csontváz a múzeumban

s a rég kihűlt török cseréppipák.

A vicinális-vágány és a várrom,

mint víz alól, mindegyre fölmerül,

oly egyszeri s tünékeny, mint az álom,

de éles elviselhetetlenül,

s a térzene, a harsogón banális,

bakák s cselédek, hölgyek és urak,

és a merev, mézsárga napsugár is,

mint egy légben maradt táncmozdulat.

Gyermekkor

Süllyedő, már-már víz alatti tájék,

zöld lobogású alkonyi falombok,

hol rigófüttyel labdázó fuvallat

borzolja kék tollait a homálynak,

legelésző bárányát a mezőnek

bárányfelhőként tükrözi az égbolt,

a tóba hajigált sárgás kövecskék

mulandó gyűrűt vetve mondanak halk

búcsút vízen kívüli életüknek,

púpos kis házak roskadnak a nyárban,

s a mozdulatlan árnyú pitvarokban,

mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek.

Ó, gyermekkor, te múlt s jelenvalóság,

gyökeredet hol tapogathatom ki?

A jelen a jövőbe mártja arcát,

a múlt szoba, de elveszett a kulcsa.

A gyermek érti a füvek beszédét,

az állatok siralmát, s faggatásra

a madarak nyelvén tud csak felelni.

A sókristályba zsúfolt végtelenség

törvényeit otromba műszerekkel

hiába fürkészném: ott más a légkör,

az angyalok s a rémek másneműek,

a jó s a rossz egymás karjába bújó

ikerpár, alvó s lélegzésre nyíló

szájukon még anyatej csöppje fénylik,

ott súlytalan a sziklatömb, s a pelyhek

mázsát nyomhatnak, a kacaj s a sírás

határa elmosódott, öntudatlan

az ébrenlét, és oly megfejthetetlen

az álom, mint a fecskék s gyíkok álma.

A folyó itt folyik még, de a hullám

nem ugyanaz már. E hajózhatatlan

víz titkait soha ki nem beszéli

az idegennek a bejárható part.

Nem mondja meg, melyik az a vidék, hol

iszapba fúl a boldog önfeledtség,

mely ős-ártatlan habját átitatja,

sem, hogy hol ér a kikötők övébe,

melyek először zúdítják a szennyet,

az állat- s embervért a szűz mederbe.

A kielégítetlen múltba-vágyó

be kell hogy érje unott önmagával,

s az elmúlás szörnyét kell hogy becsapja,

örökkön szaporítva mit sem érő

tarka álöltözeteit, vagy inkább,

áhítozva a nagy leszámolásra,

le kell hogy vesse maszkjait, ruháit,

miként végső fátylát a szív ledobja,

ha ráriad a szégyen reggelére.

Alkony

Georg Trakl emlékének

Vérét hullatja már az esti csillag,

egy elhajított labdarózsa robban,

s a barlangokban meggyűlik az illat,

mint óriás gyógyfüves-dobozokban.

Fenyők sötétzöld lángja csap az égre,

s megint le a párás vadonba tódul,

ciripelő mezőkre visszanézve

sír a kanásztülök búcsúztatóul.

Homály szövi szálait a bokorban,

s kisüt egy sistergő szempár parázsa.

Az ég alján, hol színleg nyugalom van,

nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.

Az élet egyre haldoklásgyanúsabb…

Hol istenét imádja minden állat,

a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak,

s köröttük holtak kék árnyai kúsznak.

Évszakok temetője

Mozdulatlan csillagi tájakon

tavasz, nyár, ősz, tél százéves kacatja

keveredik el, s a hallgatagon

derűs enyészetnek magát megadja.

Páfrányok nyúlnak ki felhők mögül,

mélytengerben szunnyad el a szivárvány,

s kánikulák verítéke kövül

cseppkőbarlangok kupolahomályán.

A szerepüket lejátszott terek,

korok és klímák, kallódva a boldog

valótlanságban, földerengenek.

Rothadásukban megvigasztalódott

gyümölcsök érnek, sarki-fény-szerű

sugárzásban a zöldár tovaharsan,

s a tavaszangyal rügyező nyelű

dárdájával kotor a jégavarban.

A halottak folyói

Ott hömpölyögnek, kanyarognak,

ahol sohasem jártunk, te meg én,

rőzsetűzfényű estéktől lilák,

vagy kékesfeketék és görcsösek,

mint erek egy vénember kézfején,

fölöttük tarfejű madár rikolt,

s úszik rajtuk seregnyi holt,

tátott szájjal bámulva fölfelé,

s mindegyik oly bambán kedveszegett,

mintha nem látott volna még eget.

Már-már ocsúdnak, szemüket kinyitva,

s képek születnek emlékezetükben,

egy város, egy házsor, egy nő szeme,

s úgy hatol a víz füljárataikba,

mint formátlan, de ismerős zene,

s mikor már kép a képpel összeállna,

s a zenéből kihallanék a dallam,

rájuk a folyók zsarnoka, a szél csap,

hogy az emlékszövevényt szétzilálja,

s szétfoszlik a ritkás, semmicske fátyol,

mert a holtak emléke annyit ér csak,

mint hóemberek álmai a nyárról.

Boldog vándorok

Mily révületben úszik

a boldogok naszádja,

túl ama kikötőn, hol

emlékek horgonyoznak,

túl szivárványain

idegen csillagoknak!

Mily könyörületes szél

simul vonásaikhoz,

hogy mosolyogni lássa

a déli félhomályból

éjféli ragyogásba

költöző arcokat!

Lányarc

A piros alma mosolyok

elefántcsont lépcsőn gurulnak.

Házikó az orr,

páros ajtaján

ki- s bejár a lég,

mint vendégsereg.

Halántékmezőn

halványkék erek

csörgedeznek el.

Gyöngykagyló a fül.

A homlok fehér

templompadozat.

Varkocsok, szűz, fekete papnők

járják éjféli táncukat.

Pusztuló arc

Lazulnak engedetlen izmai,

tojásdadsága petyhüdtebb, seformább.

Önnönmagát pusztítja ki

a korhadó, a szétzüllő mennyország.

Bizonytalanba szálló angyalok

viszik el szárnyukon a pírt s a hamvat.

Lakatlan égtáj, kiszipolyozott,

forró szelektől szántott, puszta gyarmat:

helytartója a Keserűség.

Ez volt az a vidék,

hol nem tudtam betelni a derűs ég

mosolyával, ahol ezernyi kék

tavacska csillogott, ahol a szellem

s érzékiség egymást ölelve alvó

testvérek voltak, hol a kegyelemben

benne zengett a kérés, mint harangszó

a homályban, benn élt az indulatban

a szelídség, ösztönben a szemérem,

s a mondott szóban a kimondhatatlan?

Meddő gőg a lefittyedt szájszegélyen…

Mint kém a titkot, úgy viszem tovább

a sárga fogsor csontvázmosolyát,

míg a képmutatás meg az iker

gyanakvás nyelvet öltöget

az arcból, melynek már kerülni kell

az irgalmatlan tükröket.

Az aszkéta pillanata

Aszú fügebor cellaéjjele,

hol vérszínű nyugtalanság világol,

s mert éjről-éjre birkózik vele,

mindent tud immár a paráznaságról.

Mérget lehel ki, úgy hozzászokott

a kígyó mérgéhez, mely egyre marja,

s most végre a hüllőt, az undokot

elfogta, s tagjai köré csavarja.

Átlépi az önmaga húzta kört,

és kéjesen förtelmes testet ölt

minden káprázata, mit visszafojtott.

Két orrlyukából sistereg a fény,

s kivirítanak kéz- és lábfején

a stigmák, arcán csillaglepra-foltok.

Kettősség

Ha a szellem testköréből kiléphet

egy kis időre, zakatolva jár

az agyvelő tovább is, mint kitépett

pókláb, amely pók nélkül is kaszál.

Felhőt követ a szellem s csapodár fényt,

az agy csak a felhúzott szerkezet

gépösztönét, míg óriásbogárként

fal az óra percegve perceket.

Futószalagon

Terhei vagytok, terheket vivő

emberek, a világnak, s elragadja

e megrakott rakományt az idő

magatok gyártotta futószalagja.

El fogjátok mindig szalasztani

a percet, melyben szökhetnétek. Ó, ti

dohos fájdalmak átalagjai,

kiirthatatlan képek hordozói!

Ismeretlen hatalmak

Ha dől a fal, a már vállal nem tartható,

megmentenek

a legbenső világ homályában lakó

kis őrszemek.

Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész

alakjaik,

s öblítik szüntelen vérpályám gyülevész

salakjait.

Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő,

nem oly merész,

s megáll az idegen arcokból rám törő

hullámverés.

Lelket belém, mikor föladnám a csatát,

türelmük önt.

Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák,

ha tűz dühöng.

Együgyű könyörgés

Csak egy hajszálat adjatok,

abban is megkapaszkodom,

s le nem zuhanhatok!

Tanítsatok egy percen át,

s megfejtem én a nap arany

tallérjának köriratát!

Ó, adjatok ez egyszeri

arc helyett kígyóbőrt nekem,

amit le tudok vedleni!

Adjatok olyan szavakat,

mik fületeknek kedvesek,

hogy megmenthessem magamat,

ti, üres egek szökevény

hatalmai, s tűrjétek el,

hogy megtartsam, mi nem enyém!

Várakozás

Öregedőben a szív egyre várja,

hogy valami kimondhatatlan,

szem és homlok mögötti virradatban

kezdődjék ég és föld színváltozása,

s éjek, napok titkukról valljanak.

Lassan száll fel a fakó boltozatra

az elmosódott, lomha nap,

s lenn a lapályra sárga fényt vet.

Bozótosukban kushadnak az évek,

s falánk vadállatarcuk eltakarják.

A fölrepedt föld gyűrődéseit

a sugarak mint hogyha kivasalnák.

Az idő nagy békességben telik.

A gyapjas felhők kék mezőn delelnek.

A legyezőalakban terjedő fény

észrevétlen hatol be a homályba,

ahol őslények árnyékai élnek,

és történelem előtti szerelmek,

míg ő a sűrűben tapogatódzva

rálel saját rég otthagyott nyomára,

amely el nem enyészett mindazóta.

Ösvényre lép, hol rég haladt át,

váratlan minden, mégis egyszerű,

ugyanolyan a lomb s a fű,

ahol különös maszkokat lát,

félig elfelejtett halottak

laposra préselődött arcait.

Az erre járók őrajtuk taposnak.

Megáll szorongva, összerezzen,

mint aki sejti már a csapdát.

Ferde sugarak nyílvesszője éri,

feszélyező emlékek fojtogatják.

Tudja, bekerítették. Visszatérni

nem lehet már. Jobb, ha magát megadja,

s eltűri, ami elkerülhetetlen.

A távozó

Mögötte hosszan kígyózott az út,

érdes cirádáit fülébe véste

a láthatatlan tücskök cirpelése,

légoszlop nyomta, fullasztó teher,

s erdő nyelte el, mikor alkonyult.

Ő ment tovább, nem lankadó iramban,

s látta lombok között a holdvilágot

vörösleni, mint hegylakók tüzét.

Faodúkban kongott a tompa tamtam,

magasból hulló tüskés fénynyalábok

súrolták arcát, súrolták kezét,

s zöld selyemből szőtt égi létrák,

léggyökerek keresztezték a léptét.

Így jutott a bizonytalan terepre,

melyet fehér foltnak mutat a térkép.

Itt-ott hideg rovarfény foszforeszkált,

és egyenletes zümmögés követte,

míg a bozótban támolygott vakon,

ahol emlékei szétrongyolódva

akadtak fenn mohó faágakon.

Tudta, hogy így lesz, tudta, hogy mi éri.

Tudta, hogy nincs mód visszatérnie.

Reggel füvetlen tengerpartra ért ki.

Mint nap az égen, lüktetett szive.

Ő bandukolt a forró ragyogásban,

amely minden homályt magába nyelt,

s nem hagyott hűset. Mégis lehevert.

A partra dőlt, hol mindörökre nyár van.

Fáradt volt. Aludni akart.

Aludt. Árnyéka testéből kilépett,

mint aki jobban tudja, mit tegyen.

Ment az árnyék, kémlelte a vidéket,

letérdepelt, megmosta arcát.

A test földön feküdt, élettelen

tartásban, úgy, ahogy magára hagyta.

Föltekintett az árnyék, föl a napba.

A nap mereven nézett vissza rá,

mert egy percig habozva állt még.

Nem látta senki, hogy az árnyék

magától hajolt a tagló alá.

Megnyugvás

Növényi sejtek öntudatlan mámora,

állatok álma, az el nem gondolt gondolat

békéje tölt el. Látni nem vágyó szemem

homályt iszik, barlangfal ábráin legel,

mozgást ha lát, kialudt lángok árnyait,

s magába fordul, mint aki mindent megbocsát.

Mit látna, hogyha látni akarna? Völgyeit

és kúpjait kopár arcoknak, a szemgödör

kéken ragyogó vagy nyálkás, poshadó tavát,

körültűzdelve a pillák pálcikáival,

tar koponyák fennsíkját, szőke s barna haj

őserdejét, talányos horpadásokat,

terméketlen hegeket s a fül cseppkő-alakzatát.

S ha mindezektől elfordulna is, magát

látná mindenben, ami fut, üvölt, sziszeg,

prédára vadász, vagy föld alatt növeszt gumót,

veckelődve, nyüzsögve küzd az életért,

s hozzátapad még kínban haldokolva is,

bár nem tudhatja, volt-e célja küzdeni.

Nyugodt vagyok, mert lassan újra az leszek,

mi voltam egykor: bár piciny részecske csak,

de végtelen fény része, oszthatatlanul

egy a szájjal, mely szalmaszálon fújja ki

színes világbuborékait, tűzgömbjeit,

s míg engedi felszínüket burjánzani,

kedvére van milliónyi tarka semmiség.

Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet,

csontszerkezetre húzott gyatra burkomat.

Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált,

és bűneim kígyóbőrét levedlem én.

Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan,

a gondolat mihaszna pitypangpelyheit,

az értelmetlen ösztönök darázsraját,

és visszanyert hazámba nélkülük megyek,

hol ismeretlen a boldogság s a szenvedés…

Megbántott halottakhoz

Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen,

puszta névvé, majd éjjé foszlotok,

szánjátok meg függőleges gerincem,

vízszintesen is büszke oszlopok!

Mit arcotokba vághattam, a szégyen

visszaháramlott a fejemre rég,

szívem puhára főtt saját levében,

hogy megutálja a saját levét.

Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam

hűtlenségből, mely titeket gyötört,

szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan,

magához ránt, majd eltaszít a föld.

Hatalmat ad fölöttem némaságtok,

hatalmat, milyen emberé soha.

Arcok töredezett foncsora tátog,

és vicsorog a tükör fogsora.

Mert hathatósabban vádol, ki vádol,

de szó nélkül. Leselkedik reám

az embriós üveg spirituszából

az emlék tején hízó halmagány.

Arcáról a kencét, hogy végre lássam

igaz mivoltát, lemossa a múlt.

Menekülök a parton álruhásan,

de pőre árnyékom már vízbe fúlt.

Töredék

Valami történt, amit most sem értek:

egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez.

Egy várost, hol a tornyok égig értek,

közömbös mozdulattal összedöntesz,

s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet.

A küszöbökről szétroncsolt kutyák

halálig hű tekintete követ,

de vádolnak az üszkös csonkú fák,

üres talapzatok, málló kövek…

Mint istennő, ki hasztalant teremtett,

továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet.

Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek,

de félelem nélkül haladsz előre

te, a hideg égövnek kedvelője,

hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz.

Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz,

nincs közöd a plántákhoz és füvekhez,

az állatokhoz és az emberekhez!

Hozzám se..................

Vád

A lombok közt fekete csónak

imbolyog át. Fülelve vársz.

Nem félsz, amikor mozgolódnak,

kiket nappal sötétbe zársz?

Nem félsz, hogy rád ismernek ők,

a csülökkel, manccsal, karommal,

halfarokkal, nyálkás uszonnyal

lassan, döcögve evezők?

Mikor átvonulnak fölötted,

nem félsz-e, hogy egyszer kikötnek

az éjfél tömör cölöpén?

Nem félsz-e, hogy gyűrűbe fognak,

mint vérző, eleven sövény,

s nem ismervén szót, rád vakognak?

Nem félsz-e, hogy szügyükön izzik

magad sütötte bélyegük,

hogy levegődet elirigylik,

és ketrecbűzük mellbe üt?

Őket örökre el nem zárhatod:

hiába minden rácsok és falak,

ha majd, mint tarka címerállatok,

rád rontanak.

Kerüllek már

Kerüllek már. Nem látlak hetek óta.

Nincsen mit mondanom, vagy mondanod.

Egyetlen fényképed asztalfiókba

eltemetett halott.

Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt,

föl nem adható s meg nem nyerhető.

Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit

nem nyel be temető.

Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek.

Gyöngeségemért magamat szidom.

Sohase tudd meg, mily fények lebegnek

képzelt arcaidon!

Kétségbeesés

A gyertyák visszaszívják lángjukat.

A vázából kihajlik az ottfeledett

csokor sárga árnya. Kaparászás

hallatszik a falban, nemsokára kibukkan

egy kar- vagy lábszárcsont a tapétán.

A le nem járt óra tehetetlenül megáll.

Madarak menekülnek szélviharban.

Kék vijjogás karcol jeges tetőket.

Ledobja batyuját az országúton a vándor,

lába nem viszi, lefekszik meghalni a hóba.

Az űrben bolygó földteke bordaközeiből

meghallgatásra nem lelő panasz vonít.

Felül ágyában az aludni nem tudó.

Magánya csordogál szürke arca árkaiban.

Belényilall az új megaláztatás.

Már nem fiatal, érzi szervei súlyát.

Tüdőben, szívben gyűjti hadát a romlás.

Arcot keres tekintete, de nem talál.

Menekülő szív

A bottal ütlegelt szív

vakon ugrik előre,

s utat törni igyekszik

a tompa sziklakőbe,

mit szánalomra lágyít

reménytelen szökése.

Nyű fúrja be magát így

egy lábujj éjjelébe.

A megalázott

1

Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek

érinthetetlen, mégis hangszerem.

Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.

Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.

Kúszált agyamban szentté vált, rögeszmés

ragaszkodásom tárgya, itala

fényszomjamnak, az elrontott teremtés

kivétele, büszke diadala.

Mi voltál nékem? A váratlanul

talált kincs, mely koldus ölébe hull,

szelíd balzsam a lét minden sebére.

Közeledő, vigasztalást hozó,

majd elforduló, tűnő lobogó,

hajótörött szív füstbe ment reménye.

2

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak

titokban testvérüknek tartanak,

hogy egyszer majd mint lélegző halottat

zárnak körül a koporsófalak,

s uzsoraárát a boldog napoknak

behajtja egy ki nem hívott harag.

Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,

de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam!

A keserűség forrásként kibuggyan

belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.

Ma már tudom, hogy el nem követett

bűnökre soha sincs feloldozás.

3

Mióta élek, ő is bennem él,

s én csillapítom, egyre fékezem.

A démoni, formátlan szenvedély

birokra kel, viaskodik velem.

Hét évet átalszik, tunyán henyél,

s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.

Csóvát lobogtatok, attól se fél,

ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:

nem képzelt bánatot, mely tetszeleg

magában, nem kacér agyrémeket,

de a megrendelt halált, a valódit;

arcot öltő gomolyt, mely fölmerül

a semmiből, s én tehetetlenül

nézem, amint lassan kirajzolódik.

4

Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,

ifjúságomba visszavittelek,

s álomban ismert, ébren ismeretlen

barokk tornyok közt kószáltam veled.

„Talán csoda történik” – képzelegtem.

„Felejtünk kínokat, förtelmeket.”

Nem sikerül soha a lehetetlen.

Bolond tervezgető a képzelet.

Foszló szivárványgomolyagon át,

az együtt látott csorba koponyák

sárga kezüket tiltva emelik föl.

A mélybe kézen fogva zuhanunk,

de a föld hátán nincsen egy utunk.

Nem válthatlak meg kísérteteidtől.

5

Cserépre tört maradék büszkeségem:

szólok, s nem én vagyok az, aki szól;

fénylő kavicsért túrok a szemétben,

tengődöm más elmék koncaiból.

Önmagamat fogyasztom és fölélem;

a majomi, személytelen vigyor

átüt a túlápolt egyéniségen,

s a köszörű-idő porrá csiszol.

Hajam kihull, és fogaim kitörnek,

a kérés átokszóként visszaförmed;

mi másnak szárnyat adna, földre ránt.

Kapaszkodom siralmas tévhitekbe,

s a rosszat szülő jó szándék sziszegve

arcomba visszasújtó bumeráng.

6

Szomorú, ha a szív megalkuvást

keres; szeretni szomorú felényi

szeretetért, vagy annyiért se, mást.

Szomorú lesz még húsz évet leélni.

És szomorú a lassú rombolást

önmagunkban beletörődve nézni,

a sejtjeinkbe szívódott tudást

viselni, s testet, elmét nem cserélni.

Szomorú bízni az esetlegesben,

s hogy örök önvád közben is nyesetlen

bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra.

Szomorú bámészkodni ténferegve,

mások fölött felragyogó egekre,

mások felé forduló mosolyokra.

7

Csak egy arccal szegényedik világod.

Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap.

Csak egy rabszolga sír, egy megalázott.

Csak egy vadállat nyí korbács alatt.

Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod.

Csak egy árnysáv pásztázza a falat.

Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod.

Csak egy perced, mely önváddal marat.

Csak egy madár verdes redőnyödön.

Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny.

Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte.

Csak egy emlék kószál majd hontalan.

Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan.

Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.

Hamualma

Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát,

hogy égető homokvihar legyen.

Emléked holttengeri hamualmák

ízét idézi fel most ínyemen.

Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen,

ha barlang vagy, benned tigris tanyáz,

ha templom vagy, nem mondanak misét benn,

ha ház vagy, hát lakatlan az a ház,

rozsda hízik a kulcstalan vasajtón,

vakablaktól vakulnak a falak.

Nem ítéltelek el, csak a tulajdon

irgalmatlan szívedre hagytalak.

Múlt

Nem indulok feléd többé zarándokútra.

A felhőt, mit körül holdfényszalag szegett,

felhúzták éjjel a kalózok árbocukra,

s tavi ősz lázbeteg freskói kéklenek.

Tétován meg-megáll a szél, ha földereng is.

Nem a lég árama, de az idő sodor

tájat, várost, szobát, miket oly messze elvisz,

s arcot, mely félig arc, félig már ködgomoly.

Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve

úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen,

elúszik céltalan, elúszik mindörökre,

és nem üzen neked, és nem üzen nekem.

Az elveszettek

Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben

csillagkoszorúit az éj.

Radnóti Miklós

Kiket a partfokról tengerbe dobtak,

fogják a víz alatt

egymás kezét az imbolygó halottak,

hogy szét ne ússzanak.

Míg béna arccal befelé figyelnek,

nézik őket achát-

szemű spirálok, pikkelyes tekercsek,

halfarkú rózsafák.

Álmuk ellop egy-egy arcot a partról,

de oly viaszfakón,

hogy meg se hallják, ha jelzőharang szól

az elsüllyedt hajón.

Bár félelmükben egy-nyájba verődnek,

a vízi istenek

nem fogadják be halnyájukba őket,

s mikor fejük felett

a hűs árnyú jégtáblák áthaladnak,

meg-megborzonganak.

Nincs melege a te zöld sugaradnak,

tenger alatti nap.

A vár

Híján a védők kénnek, puskapornak,

a víz se futja pár napnál tovább.

Tán levegő sem hatol be maholnap

az egyre fojtóbb ostromzáron át.

Csoda, hogy eddig tartották a várat,

mely egy haldokló tartomány szíve;

kúszó hullámlökésekben beárad

a poshadt ároklé pincéibe.

A védőszent a zászlón, fiatal s agg

vitéze a szitává lőtt falaknak

az éjszakai nagy rohamra vár,

s küzd, míg a végső bástya is le nem dől,

és vér szárnyal fel az ütőerekből,

lángvilágú éjben sötét madár.

A kapu

A földdel egyenlő városfalaknak

kapuja még áll, – körül holt romok.

Sivatagi szél meddő ajka hagy csak

egy napórán szenvedélyes nyomot.

A múlás malma már üresen őröl,

a romlás nem csaphat több dáridót,

s mit sem tudhatnak az építkezőről

a messziről jött expedíciók.

Járhatatlan magánya süppedékeny

homokjában elakad a kerék,

s a számum porszemcsés leheletében

emlékét szimatolják a tevék.

Amit koncul kapott itt az enyészet,

félig volt csak város, félig hazug

kulisszaálom. De még századévek

múltán is megbámulják a kaput.

Lángok árnyékában

Amit az ember a földön tehet

Tüzet szítani, hogy kezünkbe marjon

a visszaharapó láng.

Szomjazni, hogy az első korty után

magába szívja vizét a pohár.

Tovarohanni eszelős

sikoltásoktól tarka folyosón,

megtartva ép eszünket.

Hurkot vető fények közt elterülni,

s várni, hogy a fegyver lesújtson,

vagy haladékot adjon valami

arcunkat félreértő könyörület.

Kihívó szókkal ingerelni

a más irányba forduló közönyt.

Tengődve a megszokható veszély

színtelen közegében,

titkos ablakra lelni,

s az ötszáz évvel ezutáni város

elmosódott képét megsejteni.

Betömött füllel is figyelni

elfojtott, ismeretlen hangokat,

s fölpeckelt szájjal is felelni rájuk.

Tanulmányfej

Kassák Lajos emlékének

A boltozatos, napsütötte koponya

magába gyűjtötte a fényt,

mely most ott foszforeszkál

a szürkületben,

a mozdulatlan szemgolyók felületén.

Szabálytalan görbületek,

redők…

Két rézsútos vonal

az orrcimpáktól a szájszögletig,

akár az óra arcán

a mutatók érzékeny csápjai.

Az arc befelé hallgatózik,

ahol időtlen zeneszó

hullámai áradnak és apadnak,

s már-már kicsapnak a homlok mögül,

hol láthatatlanul vérző nyomot hagyott

a kalap keshedt töviskoronája.

Nyári kert

Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött,

elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat,

szája vért fröcsköl szét a bokrokon,

tüzének tűrhetetlen tébolyától

vöröslenek tehetetlenül a kőfalak,

és kemencévé fűlnek a szobák.

Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen.

A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul.

Mintha a kora délután a pusztulásba tartana.

Sötét kőtörmelék alá

bágyadtan siklik a gyík.

Tetőcserepekben megbújt vigyor

kísér mindent, ami még eleven.

Puskaporos hordón ijedt szobor

áll a kert közepén,

a robbanás előtti pillanatban.

Csalogányok

Az éjszakai park

alvó lombjaiból

halljuk az énekest,

a holdfény-mosta dalt,

a bársony csattogást.

Le nem kottázható

magasságokba tart,

s elhallgat hirtelen.

Felhangzik válaszul

egy fürge fütty: ezüst

tőr, mely koromsötét

drapériákba szúr.

Zarándokút

Fölfelé megyek vánszorogva

belső hegyomlásom görgetegén,

méregzöld fenyvesek között,

ezüstté őszült alkonyatban.

A sűrűben félénk füst nem bolyong,

nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák,

madár nem rikolt figyelmeztetőn,

csak sárgult fű zörög,

csak zihálásom fújtatója

éleszti lépteim tüzét.

Tekintetem elvész a szürke égben.

Egy forduló után,

amelyet még sötét bozót takar,

megpillantom talán a jelenést,

a csontszikár, páncélos alakot,

a seszínű sohase-voltat,

aki táblát mutat felém,

hol legféltettebb titkaim olvashatók,

aki ismeretlen nyelven kiált

álomban hallott, régi átkokat,

s szavára hamuvá kell omlanom.

Levegőért kapkodva

Mintha tágas termeken keresztül

levegőért kapkodva futnánk,

hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk

naív csataképeinek

iszap-csendbe süllyedő zaját.

Zsákutca

A biztonság unalmas

nyúltornyából néha előmerészkedsz,

s késpengeélű éjszakában

botorkálsz, hogy megtapogasd

a zsákutca végében a falat.

Önismeret

Agyrémek – foszforos szárnyú legyek

koponyám gyufásdobozában.

Munkamódszerül

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,

mint akit csak saját

távolléte bátoríthat beszédre,

s oly aprólékos-pontosan,

ahogyan a halál fiatal arcok

évtizedek múlva megjelenő

ráncainak tervrajzán dolgozik.

2

Úgy nézd a jelenségeket,

mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly

látja a fákat, bokrokat,

egy pillanattal a sortűz előtt.

Olyan világban éltem

Olyan világban éltem,

hol bárgyú kések szeleteltek

búzacipó-mosolyú arcokat –

hol főzelékszagú homályban

fortyogva pangtak el az eszmék –

hol a sárból gyúrt ember

sárból gyúrta isteneit.

Elfelejtett szavak

Fakuló partra vetve,

az eszmélet szegélyén

alélt hajótöröttek

hevernek a homokban

só-marta szemgödörrel,

gubancos, szürke hajjal,

püffedt lábuk kinyújtva.

Nyers szél csapkodja őket,

fölállnak, tántorognak,

bágyadtan visszarogynak

a kagylótörmelékes,

kényelmetlen fövenyre.

Erőtlen fejtörésben,

tétova akarásban,

aluszékony szivekben,

tört fényű mosolyokban,

ellobbant fáklyafényben,

földmélyi motozásban,

töppedt falevelekben,

föl nem épült falakban,

a csillagok porában

kallódnak mindörökké.

Álmatlan éj

Éj, forró, lüktető éj!

Te naponta táruló anyaméh!

Újra meg újra

visszafogadja menedéked

napfényben perzselődött,

őszülő magzataidat.

Enyhíted sebeik tüzét

templomboltozatod alatt,

akol kéklőn ketyegő csillagok

mérik hozzávetőleg az időt,

s lassan mozgó fekete ingák

szabályozzák vonagló éveinket.

Verítékálarc takarta arcok

úsznak benned mozdulatlanul,

szótlanul, bár minden pórusukból

lucskos fájdalom szivárog.

Hömpölygeted jelképeidet:

mák virágából font koszorút,

lanthúros teknősbéka-páncélt,

halott fehér madarakat,

szelek hangján szóló csengettyűt.

Messziről halványzöld part dereng.

Kagylózúgásodban hallatod

a be nem váltott ígéretet,

gyertyalánggal festesz falra vért,

haldokló száján kibuggyanót,

csontvázunkat formálod ki őszi

tar gallyakból, túl az ablakon.

Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz

engem, ki ébren hányódom a baljós

lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző,

kecsegtető káprázatokkal is,

másképp nappal elhanyatlanék,

ha túl is éllek, örökkévaló,

téged naponta, s új erőre kapva

ébredek, mikor hatalmadat

megtöri az első halvány sugár.

Az ősz

Szégyenkező leányként áll a nyári tájék

a gyertyafénybe játszó ég alatt;

ledobja testéről a tarka rongyokat,

s hideglelős ölelkezésre készül.

Kínpadra vont madár

sikoltását utánozza a szél,

majd lenyomja az aggastyántanyák

füstjét a fuldokló mezőkre.

Az erdő sűrűjében láthatatlan

csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót.

Kockakövekből épült tömzsi bástyák

és négyszögű, vasrácsos ablakok.

Mint hogyha a toronyszobából

egy főkötős hajdani aggszűz

sárga arca kandikálna ki

a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök,

petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön,

topogva elvonultak.

Kigyomlált fejtető a messzi fennsík.

Mogorva arc a távoli sziklatömb.

Szemöldöke a kúszva el nem érhető

tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány.

Vörös szakálltüskéin régi szégyen

vet lángot alkonyatkor.

S elkezdenek a hallgatag növények

fonnyadt indáikkal tapogatódzni,

mint szánalomra méltó koldusok

vakságuk börtönében,

s bizonytalanba száll szomorú panaszuk:

Minket szegényeket

cudar szél tépeget

cudar szél fosztogat

zöld bőrfoszlányokat

zöld arcok rostjait

zöld szárak roncsait

röpítve ellohol

nem csillog sárga por

a méhek potrohán

hull párta és kocsány

meddőn hull el magunk

jaj olyanok vagyunk

mint a szökött halott

kit vonz egy fényszelet

ki félreoldalog

élők közt ténfereg

élők közt ácsorog

majd visszatántorog

a négy veremfalig

hol nyugton alhatik

többé nem háborog

megadja csontjait.

És mintha csak halálukat siratná,

elered az eső.

Lüktető, személytelen zokogás

rázza a fákat, bokrokat.

Erdők sóhajtozását hallani.

Nyálkás növényi vértől latyakos

zöld leple a mezőnek.

Folyókák sodrában virágmaszat

s üres bogárpáncél hajózik.

És éjszaka

mintha a láthatatlan csillagok

hullatnák könnyüket a földre.

Égből a földre

földről a földbe

lombról fatörzsre

törzsről fatőre

tőről gyökérig

gyökér tövéig

a föld szivéig

magasból mélyre

kéményszegélyre

tetőcserépre

homokszigetre

a kerti gyepre

virágkaróra

szürke folyóba

mocsári tóba

üres malomra

a sírhalomra

fekete földbe

a szemgödörbe

a szájüregbe

aláperegve

alácsorogva

semmit se fogyva

alászakadva

el nem apadva

hízva a földben

keringve körben

földről a légbe

légből az égbe

összevegyülve

felhőbe gyűlve

égből ömölve

megint a földre.

Ilyenkor pókhálósodik meg

arcunkon a mosolygás.

Ilyenkor tapintjuk ki az erek

félhomályában bolyongó halált,

s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben

a meghúzódó férgeket.

Ilyenkor merülnek alá a szörnyek,

s alusszák tél előtti álmukat

szerelmeink barlangtavában.

Ilyenkor jár a lélek

az álom és a tetszhalál határán,

és lát sosem-volt képeket

szivárvány ívén hintázó halat,

kemencetűzben alvó csecsemőt,

faodúban országos dáridót,

hol hímoroszlán szőke lányt ölel,

s hóemberek gőzölgő puncsot isznak.

Mit lát, ha lát?

Lépcsők sokát

díszes lakot

fénycsarnokot

márványlapot

trónon napot

ércharsonák

zengő sorát

lángkoronát.

Mit lát, ha lát?

Ködös tanyát

kehes banyát

szemben csipát

szájban pipát

dunyhacihát

krumplit babot

borulatot

dúló ragályt

hulló homályt

emberhalált

idült fekélyt

fekete vért

gyötrelmes éjt.

És már semmit se lát, csupán az őszi

sötétséget maga körül.

Mint a fának, szél rázza lombját,

gyökerei a sáros földbe nyúlnak.

Hallja a nem szájból jövő panaszt,

érzi a nem szemből hullt könnyeket.

Az álom és a tetszhalál határán

didereg, s már-már öröknek hiszi

az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold

sírban talált, penészes pénzdarab,

s derengés láttán szürke hóesésről

képzelődik, pedig virradni kezd.

Önéletrajz helyett

Fogyó világosság köröskörül.

Az olvasatlan könyvsorokból

alkonyati szemrehányás szivárog.

Az öngúny tűszúrásait

elkendőzik az arcon

a tükörre rászáradt légyköpések.

Megáll-e az idő,

hogy a kicsorbult körző

krikszkrakszait jóvátehesse?

Haszontalan kibúvó:

parókát tenni kőszobrok fejére,

vagy holtak szájába bort tölteni,

mint annyian cselekszik.

Ügyet se vet mások tálkáira,

súlyaira, aki megmérte önmagát,

aki jól látja már,

hogy omló falú kastélyhoz hasonlít,

hol a háznép kihalt,

de a zászlót bevonni elfeledték.

Születésnapomra

Mésztől szűkül a szív, az ér, az agy,

de egyre tágul az önismeret,

amíg holttá meredt

rákok, csigák között magamra hagy

a tél elől hátráló tengerár.

Az öregedő arc rongyfüggönye

eltakarja a fiatalt.

Ha nincs miért, a lélek küzdjön-e,

ha nincs, csak az árnyékok lakta part,

csak a növényt nem tápláló föveny.

Időfoszlányokat szór szét a szél,

s forr az időtlen üst,

hol egyre fő a friss velő s a vér,

míg kiherélnek szigorú ezüst

arccal a nem nélküli angyalok.

Tegyek úgy, mint az öngyilkosjelölt,

mint a gyáva szemfényvesztő, aki

soha legyet sem ölt,

s amíg pohárban tablettákat old,

tudja, hogy úgysem issza ki?

De profundis

Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele,

vérem piros folyója nem zúg át a földeken.

Képmásomat sziklába nem faragják

ormótlan nagy kezükkel

kőbaltás óriások.

A szerelem karácsonyfája,

ahol a vágy színes gyertyái égtek,

valami messzi gyermekkorba csúszott,

s a könny, mit értem ejtenek,

nem friss halottra, múmiára hull.

Hová lettek a fiatal nők,

kik szívem rózsaszín lazacszeleteit

tartósították illatos olajban,

és spulnira csavart

érzelmeimet tűdobozba zárták?

Hová lettek a lányok,

akik örökké félhomályos egemen

csillagpályájukat ragyogva rótták?

Mikor magányos arcomat

a fényreklámok zöld levében áztatom,

mikor idomtalan fejű

búvár gyanánt bukdácsolok

a múlt mélytengerében, érzem,

hogy árnyékom alattomban leválik

két sarkamról, s ellenkező irányban

eltűnik. Érzem,

nem vár többé az alkalom

nyihogva, fölkantározottan.

Már egyre tűrhetetlenebbek

a klozettkefe-bajuszok

a répabunkó orr tövében,

a képernyőn úszó lepényhal-arcok

és elvitorlázó fülek.

Egyre jobban riasztanak

a koponyán belüli omladékok.

Egyre többször állok meg, és tünődöm

hamuba írt betűk fölött.

Ha nincsen fültanú,

egyre gyakrabban hallatom

a megcsonkított cédrus jajszavát.

Lángok árnyékában

Tüzek törnek elő, mint sárkányfogak

a világegyetem tíz pontján.

Nhat Hanh

Ki lángok árnyékában él,

nem készül annak szemfedél,

arca viaszfehér.

Hazája már

buborékot vető homály –

égboltján alvadt vérsugár.

Estelén, éjjelén

tüzes kemencefény

a széthullt csillagok helyén.

Feje fölött

úszó lángbörtönök

parázsló mocska hömpölyög.

Apadnak teste kútjai,

elszenesednek csontjai.

Sújtják a dél néma villámai.

Látja halottak rendjeit,

vágják, verik

könyörtelen vércseppjeik.

Ha menekül,

hirtelen rávetül

a véres fény ítéletül.

Hiába fél,

kegyelmet is hiába kér,

ki lángok árnyékában él.

Hérosztratosz

A félmagon fogant vénarcú csecsszopó,

a majdnem elcsinált kilencedik fiú,

szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya,

a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz,

a mazna kásapusztító, a nyálfolyós

kétbalkezes, a mindigútban lökdodább,

az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott,

az asszonynak, leánynak ittnelássalak

túléli híretek, ti délceg kérkedők,

nevét el nem felejtik, míg csak ember él,

s az alvilágban is külön hely illeti.

Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok

érlelnek, kéz letép és bendő eltemet

egy perc alatt. Házat, mely álló éven át

épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc.

Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket,

de dárda s nyílvessző legott végez vele.

Anészidóra és Khlóé lassan teremt,

de Árész kardja gyors, az ollós Moira is

sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak

aiónok óta álló csillagképek is

egy égi szélviharba fúló végnapon.

Fehérségtekre büszke márványoszlopok,

leomlotok. A törmelék, mi megmarad,

mészégetők kemencéjébe vándorol,

s bódé vagy istálló falához jó lehet.

A csóva lángja lobban, mit rátok dobok…

Ítéljétek halálra a szentségtörőt,

a templomrombolót nyúzzátok kínpadon,

holtradöbbent, hibbanterényű jámborok!

A máglya kóválygó füstjében feltörök,

s kométafarkként rémít nemzedékeket

harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm!

Hamlet elkallódott monológja

Álmát alussza Dánia.

Éjbe merültek öblök és mezők.

Magam ődöngök, álmatlan királyfi,

ama holdfény-sütötte grádicson,

hol egykor a szellem léptét követtem.

Hívom ismét, de nem jő.

Visszatérjek-e hát a palotába?

Hallgassam-e a gyilkos mámorittas

hortyogását pántolt ajtók mögül?

Vagy várjak künn, a szabad ég alatt,

s a ködös légbe írt ábrákra lessek,

miket rónak láthatatlan kezek,

s emberésznek fölfoghatatlanok?

Várjak ama rémlátásokra tán,

mik éji órán ütnek rajt halandón,

midőn akadozik légvételünk,

midőn szívünk szilaj verésbe fog,

s lüktetése a vaskos rétegekben

rárakódott nyugtalanságot tördeli?

Idézzem arcát az ártatlanoknak,

kiknek porait irigyen takarják

a sziklakatlanok hamvvedrei,

kiket megmenteni volt hivatásom,

s tán labdajátszmát folytattam hiún,

míg remélve kiáltozták nevem,

s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre?

Nem! Hisz rettegnék újra látni őket,

kiknek ősz esői, tél karmai

szétbomlasztották csontjaik körül

a hús túl romlandó sövényét.

Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék,

s körém a fuldoklók sereglenének,

a csónakszélért kapkodó kezek,

és nem tudnák, hogy én, a csónakos,

immár közéjük számítom magam…

Ég-föld hatalmai,

akik mulatságul formáltatok

fénylő csillagot fénytelen agyagból,

mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv

munkál túl gyarló alkotásotokban!

Én, az úgyis hamar veszendő,

szégyenetek szemetekbe kiáltom!

Tanúim az elhullott milliók,

őspáfrányok nyomai a palában,

gigászi hüllők, szárny nélküli madarak

földből kifordult csontdarabjai,

s a fájdalmak közt nyíló anyaméh,

honnan, miként föld gyomrából a csont,

kifordul a máris halálra szánt,

síró, eleven élet.

Tanúim a természet oly csalékony

csodái, ama szemkápráztató

szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán,

tanúim az esti kertek lakói

s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő

virágharag, mikor a nap kötésig

merül az óceánba.

Tanúim a folyók kikoptatott

torkolatának fövenyén a kagylók

s csigák üres héjai. És tanúim

a legszentebb eszmék, miket kigondolt

a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak

a légben, mint naggyá fújt hólyagok,

ha nem lesz lény, ki magvukig hatol.

Nem, ily kezektől én a büntetést

nem tűröm el, hulljon lábam elé bár

intő jelül csőr-tépte májdarab!

Midőn a tengert kémlelem, tudom,

hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti

csalétkeitek hajórakománya

fut be a révbe, a portéka, mely közt

mohó kézzel turkál a póri nép,

főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr.

Én megvetem e szennyes kacatot,

mellyel rosszra bírjátok rá az embert.

Üzletelésetekben semmi részem.

Szabadon fogok meghalni, s ha már

ellenfél nem lehettem, el nem állok

cinkosotoknak…

Kancsal világ

No nézd csak

No nézd csak ezt a tűzrőlpattant, gömbölyű kis nőszemélyt,

amint a sötétben kurta lábacskáin elpörög!

Rongyokban lógnak róla tarka ruhái, az évszakok,

szétpattannak feszes fűzője pántjai, a délkörök.

Az égi szálában tivornya folyt, és hajnalig állt a bál,

a szálában, hol állt a bál, s patakokban folyt a bor,

a nagyfényű vendégsereg közül ez a nőszemély

kipenderült az ajtón tánc közben, valamikor,

s nem tud megállni azóta, évmilliókon át.

A fényes, jól fűtött teremtől lassan messze kerül,

és nem veszi észre, hogy maga van már, egymaga!

Talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl.

Mézsárga, langy tócsák helyett fekete lyukakba lép.

És nem veszi észre, míg eszelősen járja szegény,

hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb, úttalan út,

mit nem kísér többé soha távolban aranyló fáklyafény.

Egy moralista intelmei

Boldogok mindenekfölött,

kik tisztes summát örököltek,

s a bölcs ingatlanügynökök,

kik felvásárolják a földet

szent hírű remeték körött.

Jobb egy aranyból vert hatos

ólomból öntött lázsiásnál,

s aki lopott szőlőt tapos,

kártyát cinkel s orrába vájkál,

alig érzi, hogy ragacsos.

A mérlegnyelv kedvezve ing,

ha megpöccentjük észrevétlen,

és lelki árnyékszékeink

balzsamos öblítővizében

illatosabbak vétkeink.

Akinek fején sok a vaj,

takarja be a süvegével,

nem éri akkor semmi baj.

Zárt ajtó mögött böjtös étel

nagyhéten a sertéskaraj.

Csizmaszárban miskároló,

hattyút nyúzni, herélni zebrát,

alkalmatos, ha éle jó,

s vaddisznótorban holmi zsebrák

lágyékába is szúrható.

Gyümölcsünk más fáján terem,

más földjén érik a vetésünk,

s igazabb a töredelem,

ha előbb szűzlányt csöcsörészünk.

De ne szólj szám, nem fáj fejem.

Egy rossz költő halálára

Ő volt a mesebeli tyúk:

sohase költött, noha kotlott.

Hol járt, göröngyös volt az út,

s helyette is verslába botlott.

Mint falkából kimart vadállat,

rítt a sorvégről lemaradt rag.

Rímei párra nem találtak,

s végül is pártában maradtak.

Mennydörgés volt ajkán a sóhaj,

s átkot nyöszörögve kiáltott,

mit visszapöcköltek azonnal

fejére ügybuzgó szeráfok.

Nem boldogul a föld alatt se,

mert kötött formájú a kripta.

Lábvizek nimfája, fogadd be

lelkét szürke hullámaidba!

Megszívlelésül

Élők között nemegyszer

fontoskodnak a holtak,

akik újjászülettek,

de régi hullájukban felbotoltak.

Tanács halaknak

Ne kapjátok be, jó halak,

mit nyújtanak felétek.

Kiderül néhány perc alatt:

halétek vagy csalétek?

A kegyelet oltárán

Hová lettek a családi ereklyék,

a be nem vett orvosságok a polcról,

a titokban iddogált hajszeszek,

alig használt óvszerek, sérvkötők?

Hol a néma zenélődobozok

s az ezüsthangú éjjeliedények?

Hol a családhoz hozzáidomult

pamlagdíszítő oroszlánfejek?

Hol van Henrik bácsi műfogsora,

mit éjjel loptak el vizespohárból?

Hová tűnt el nagymama álszakálla,

amit viselt matrózinas korában?

Hol a gordonka, melyet nagypapa

elásott az erdőn, de rajtakapták,

s mit a diófa tetején felejtett

Máli néni, a szép burnótszelence?

Hol a bugylibicskával kiszedett

vesekövek, a spirituszban eltett

vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs,

mit tortába sütöttek tévedésből?

Hová lett a hascsikarás miatt

el nem mondott névnapi felköszöntő?

Hol van a Bösendorfer zongorán

örökké megbicsakló Für Elise

s a férfiágon örökölt bibircsók,

melytől nemegy kasszírnő megvadult?

Hol a lényegesebb aranyköpések

élethű viaszmásolatai?

Kallódnak holmi szeméttelepen,

vagy az Andromeda-ködben lebegnek,

s iparilag föl nem használható

szellemképüket az utódok őrzik.

Széljegyzet

Akad, ki megunta a szépet,

s nem játssza az álmodozót;

ábrándjai ördögi képek,

búvóhelye tüskebozót.

Ha lába tilosba botorkál,

öklét mutogatva dühöng

a nyalnok, a tollnok, a polgár –

s hajdú, ki harangot önt.

Látom, amint nekem esnek –

mondván: „Anathema sit!” –,

Manders tiszteletesnek

késői utódait.

Szégyen alázna, ha járnám

én is a régi utat,

hol annyi az unt tabu s bálvány,

akár a szivarkacsutak.

Szégyen alázna, ha tűrném

vén kloakád ragacsát,

szájtátó, kockafejű rém,

emberi ostobaság!

A kannibál család

Pistike dá-dá a kutyust

állkapcsával a nagymamának,

amelyről lerágták a húst

családi körben, múlt vasárnap.

Apa tepsit készít elő

anyácskának, s pirul a jó nagy

adag körített csecsemő-

sült a fogatlan nagyapónak,

ki benn csibukozik, s kiált:

„Ebédet, mert éhen halok, hej!”

S mit kedvetlenül rágicsált,

gurul a félig elszopott fej

az ifjú jegyespár elébe,

kik egy padon enyelgenek,

s a holt szem pilláit kitépve

kérdezik: Szeret? Nem szeret?

Ártatlan kedvtelés

Munka után a hóhér haza megy.

Megvacsorázik.

Pohár bor mellett, kenyérgalacsinból

emberkéket gyúr, cérnaszállal

felakasztja őket

formán megtört fogpiszkálóra, gyufaszálra.

Az asztal körül tömzsi kisfiúk

bámulják ügyes apukájukat.

Város- és önarckép 1955

A házak sárga elefántok,

a járdák szürke tigrisek.

Tüzes liliomok forognak

kalauznők fogai közt.

Műsor mellé műsört iszik

e város, hol feszengve élek,

mint a rozmár, mely visszatorpan

a hőpalack bejáratánál,

mint a tapír, mely büntetésből

dodgemet kénytelen vezetni.

Bár lennék boldog pörsenés

gyógytornász egyengette háton,

légy a kávéház asztalán,

hol a címersas két feje

zártkörű klubot alapított,

s tarkón hajszál, mit maradék

utasüdítővel locsol

a szórakozott agronómus!

Ehelyett, úszólecke közben

a fuldoklót kell játszanom,

hogy mélyvízből kihúzzanak

halálra rémült üldözőim,

és kést fogjanak rám a parton,

miközben a porondra lépnek

bágyadt erőművészeink,

s harakiristákat gyanítva

jámbor önborotválkozókban,

mit sem sejtő lábakra ejtik

a súlyzót. S ha nem az enyémre,

gyanúba fog néhány divatfi,

ki hírt vár táskarádión

az ormányforma-változásról.

Sajnáljam-e hát, nem tudom,

ha megfeszíttetésemet

egyelőre, a kedvezőtlen

időjárás miatt lemondja

a vidám-parki rendezőség,

s örvendjek-e, ha a jelenkor

ribizlihántolás terén

szerzett érdemeimre eszmél,

s még árleszállítás előtt

selejtbe tett mentőövet tűz

glóriaként a homlokomra?

Walpurgis éj

A teremben folyt annak rendje-módja

szerint a bál. Loknit, vuklit, tupét

vagy parókát viselt minden boszorka,

s hímes tojásként hordta a fejét.

El voltak látva kezdetben ruhával.

Majomdzsessz játszott, refrént énekelt

egy szolgálatkész orrszarvú. Az álhaj

a csillárgyertyákkal versenyre kelt.

De megjött a mindentudó kucséber,

mire belátták, hogy úgyis hiába,

s mivelhogy szombat éj volt ez az éjjel,

pőrén szaladtak ki az éjszakába.

S míg a pálmák phalloszokká dagadtak,

s cirokseprőin szétrebbent a lányhad,

s míg szilaj főpincérek elragadtak

pisztonkacajtól spicces bálanyákat,

tüzet fogott a csillártól a lokni-,

tupé-, paróka- s vukligarmada,

s az ablakon mint forgószél csapott ki

a terem elárvult hónaljszaga.

Shakespeare: XIX. Henrik

Műfordítás-paródia

Harmadik felvonás

Tizenötödik szín

Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné,

tombárok, pálhahordozók

DOWNTAR

Felség, a franc föld künyső parlatán

elült a hadvasak zadorlata.

Bék ül hevély-csornáló Mars helyén;

s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát,

pohontyot vesztő nyögsanyarta nép

tallót subál, polyhót vet parlagon,

s ha pönty aszalva, surboly ha beért,

újpénz fejében vesterát lakik,

zengő pakád szavára jár hokornyást,

s dibározik Bonárdus innepén.

A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót,

s hétért kitesz, még morcolánkodik,

Richárdot fölcihellve ellened,

enhorjodat, míg téged elsümérel,

pihál; de csak kurtán s fonátosan.

Mert hosszú nótát a cölöpmadár

– hajósok tartják – ritka nap pityog.

HENRIK

Csitándiságomat csotválja még

e purhonya, ez a pöhös nyagóc!

S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak!

DOWNTAR

Cáp cselkesiddel sunnyog és butog

a Vérgonyasztón…

ANYAKIRÁLYNÉ

A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha!

Szotykon vatyorgó páhás veckelem!

Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin

enhorja ellen ily pórén pocáz!

Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke,

folyánk cihó duzzon rút harpocsán!

Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma,

hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád!

Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők,

miknek nedén a ded földemhedett!

Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb,

még torzs pöhöndiek között se, mint

e csép, ki szétmandangolá a hont!

elhónyál

Letépett álarcok

1970–1971

Meglepetések

Megdöbben a szerelmes,

ki évek óta vár a parkban,

s mikor már lába gyökeret eresztett,

és szél kuszálja lombhaját,

meglátja hölgye ablakában

a gyors, felvillanó fényt,

az elmulasztottnak hitt jeladást.

És megdöbben a gyermek,

ha feldobott labdájából parányi

pontocska lesz, majd elnyeli az ég.

És meglepődik a lovas,

aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál,

s egyszerre látja, hogy az árkok

óriási homlokbarázdák,

s meglepődik a vándor,

ha egy rézsútos ösvény kaptatóján

útjába áll

az átugorhatatlan orrsövény.

Meglepődünk mindannyiszor,

ha arcot vált a megszokott jelenség,

vagy ha az emlékek madárrajában

megpillantunk egy szárnyas, különös lényt,

valami ismeretlen szellemet,

vagy ha unalmas zátonyunkról

távoli part felé sodor a hullám,

ahol üvegként átlátszók a sziklák,

a földnyelvek mint pántlikák lobognak,

s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet

a végtelen homokmezőben.

Évfordulóra

In memoriam T. P.

1

Huszonöt éve, hogy nem élsz.

Felbukó fejeden a szőke haj

huszonöt éve küszködik

a föld ragacsos hullámaival.

Nem tudom, hol van az a ház,

ahová most is visszajársz még,

mégis jól látom a kaput,

amint belépsz, törékeny árnyék.

Mint aki vízben gázol, úgy

botorkálsz a vetetlen ágyig.

Állsz, mint fehérlő gyertyaszál,

sápadt tested az ingen átvilágít.

A mozdulatlan liftbe szállsz,

eleven arcokat keresve.

Az óriási, béna hintaló

fölcammog a legfelső emeletre.

Nyöszörögsz, a falat tapogatod,

járod a kihűlt romszobákat.

A lyukas tetőn át kezed

az elguruló csillagok után kap.

És minden így gurul tovább,

amiben már-már megkapaszkodol.

Az éjszakák véletlene

partra dob, aztán elsodor.

2

A látszólag burkolt fenyegetések,

a sivatagi szél, mely el nem ül,

a jövő járhatatlan tartománya,

amint kiterjedéstelen terül,

a hullámpostán hányódó palackban

érkező, szem nem látta üzenet,

az alkonyati ég alján a messzi,

tőmondatszerű torkolattüzek,

a színleg hebehurgya támadások,

a kardcsapás, mely mellettünk suhan,

a sanda mordály, mely csütörtököt mond,

a célját tévesztő lovasroham,

az ólálkodó ezerféle rémkép,

mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen,

ablakon beleső kocsonyaarcok,

formátlan lábnyomok a szőnyegen,

az éjszaka, a sötétség erői,

mik játszanak velünk tetszés szerint,

érzékeink utolsó lobbanása,

kihunyó belső naprendszereink,

a kés, a méreg, a kötél a torkon,

a szívbe fúródó acélszigony…

Min estél túl? Mi zajlik még előttem?

Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom!

3

Feketeruhás koporsóvivőid

nem kívántak neked rosszat, se jót,

mikor föléd borították az éjjelt,

ezt a belül üres ólomgolyót.

Magányos voltál, kiszolgáltatott is,

mohó ellenségek közt védtelen.

Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is,

hová nem nyúlhatott az én kezem.

Jobb nem tudni, nem is gondolni arra,

az a tivornya meddig tarthatott,

amit messze kerül el minden élő,

de mozdulatlan tűr el a halott.

S hogy végre megpihentek fölfalóid,

mert látták, hogy nincs egy falat se már,

de nem lehetett hová menekülni,

s győzött a férgeken az éhhalál,

hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó

csontok utolsó roppanásai…

Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt?

De titkait a föld nem adja ki.

Letépett álarcok

Szélben lengő mécsláng alatt

halovány fénykörben kuporgó,

idomtalan fejű, reszketeg árnyék.

A véletlen szülötte.

Karmok széttéphetik,

szétloccsanthatja koponyáját

egy kődarab.

És mégis eleven hit

lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt,

a gyengét és veszendőt.

S a mindenséget ostromolni készen,

ekképp kiált:

„Köröskörül romlás és rombolás!

Széthullnak égitestek.

Tűzeső veri városaimat.

Lávakövekké fagynak a csillagok,

melyeket egy képzeletbeli égbolt

tereit bevilágítani öntök.

Képek vesznek körül, káprázatok,

miket a puszta légből bűvöltem elő,

mítoszaimat vakmerően fölidézve,

noha nem tudom, egyenesen állok-e,

vagy fejjel lefelé függök az űrben.

Öklöt rázok a menny felé,

ha tarjagos felhőkből lecsapó

villám fonódik tornyaimra,

vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget.

Mert bátran káromol hatalmakat

a lény, ki ellenséges környezetben is

képes volt megfoganni,

ki nem hóember és nem szalmabáb,

de eszméletre ébredt sárkolonc,

az anyag élő kétségbevonása,

vályogviskó a mocsár szigetén,

egy mélyre süllyedt isten menedéke.

Ez a trónfosztott szellem gyújt világot

sejtjeim éjében, idegeim

hamar rozsdásodó drótszálain

az ő parancsa futkos.

Ő nem tűri, hogy a legyőzetés

szégyenébe belenyugodva,

tehetetlenül elheverjek

ürülékem kupacai között.

Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim

tövisbozótjából magasba nézni,

hogy lássam a kárpitok lebbenését,

melyek mögül álarcok kandikálnak.

Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben

ő kényszerített szőni terveket ellenük.

Az ő tüzes ösztökéje tanított

repülni, hogy egyszer zsarnokaim

csillagálmú, nyugodt völgyeinek

kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg,

hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait

fellegváruk fokára.

És ő bátorított, a messzeségben

sápadozó fénypontokra mutatva:

Nézd! Ott az én lámpáim égnek!

A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba,

testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat,

s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora,

de termékenyítő veszély

vonzza milliárdnyi képmásomat,

hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt

elvágják, és súlyuktól szabadultan

induljanak ama fények felé,

hogy a leplek, álcák, miket ma még

néven nevezni nem tudunk,

de művük szenvedés, nyomor, halál,

egyszer ronggyá foszoljanak.

Igen! Én mondom ezt, halálra szánt,

féregcsupasz teremtmény, ki csigánál

védtelenebb, egyedül mit sem ér,

annál veszélyesebb sokadmagával,

s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj.

Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el,

ki újraszüli önmagát!”

Kalandozás egy égitesten

Szürkéskéken alvó hegyek,

élettelen síkságok lábaiknál.

Legszomorúbb a városokba térve

látni a sárgán szanaszét szórt

csontok seregét a sikátorokban,

téglafalak vörhenyes csonkjait

az esti fény utolsó lobbanásakor,

és a kőlépcsőket a kikötőben,

melyekről a rászáradt vért lemosta

réges-rég a dagály…

Hamueső hullt a könnyelműek

tetemei fölé, kik félrevezető

ösztöneiknek engedtek.

A mélyben

pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött,

de a csillagok ugyanúgy ragyogtak.

S ezt teszik akkor is, ha elborítja

az őrjöngő növényzet

a szobrokat s pártás toronytetőket.

Kudarc volt ez, de sötétjébe némi

hősiesség visszfénye is vegyül,

mert magasba törtek az elbukottak.

Szánalmasan végezték, de a szégyen

el nem törölheti soha a gyászt.

Itt az alázat most is leborul,

s csókolgatja a talaj sebeit,

az emlékezés horgával szivében.

Az idő szintjei

Az idő szintjei…

Egymást kergető és utol nem érő

körcikkelyek.

Vonaglások a glóbus arcán.

Az idő szintjei…

Termek, ahol szót sem érdemlő célokat

idétlen tánclépésekkel kerülgetünk.

Az idő szintjei…

Az amfiteátrum lépcsősora,

hová önnömagunkat ünnepelni

elkésve érkezünk.

Az idő szintjei…

Lejtők, hol a hazugság, öncsalás

napot, holdat eltakaró

szeméthegyei halmozódnak.

Az idő szintjei…

Ziháltató emeletek

egy lift nélküli felhőkarcolóban.

Az idő szintjei…

Megálljt parancsoló

kőtáblák, ahol elmosódva is

a legrosszabbat sejtetik az ábrák:

a gyilkos tűzben sistergő szemek,

egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva

valami végzetrejtő gomb felé;

sokáig tűrő hátasállatunk,

a felháborodott föld,

mely lerázná nyomunkat is magáról;

s a megbántott egek,

amint lemondóan továbbvonulnak,

s más csillagot keresnek.

A labirintus

ahol a palota kapuján belépni már bukás

ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás

ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz

ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban

ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben

ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik

ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak

ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá

ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett

ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek

ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé

ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak

ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél

ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig

ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem

ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt

ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg

ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál

ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé

ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik

ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé

ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál

ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg

ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt

ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem

ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig

ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél

ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak

ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé

ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek

ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett

ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá

ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak

ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik

ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben

ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban

ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz

ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás

ahol a palota kapuján belépni már bukás

Szvidrigajlov utolsó éjszakája

Aludnék, s nem jön álom a szememre.

Miért hánykódom itt, hepehupás

ágyán egy kéteshírű fogadónak?

Mi ült lelkemre, mint a por,

mely könyvek lapjai közé szivárog,

s elmossa a betűket?

Miért olyan ijesztő

a fák zúgása künn, a szélviharban?

Mily messze tűnt vidéki kúriám,

a megszokott pipák és bútorok,

az oly szükségesnek hitt kényelem,

az éhomra felhajtott papramorgó,

a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék,

früstökre kis kövér fenyőrigók,

a kamrában oldalszalonnák, sódarok,

a zongoraszó este a szalonban,

a whist-partik, a megejtett leányok

ölelésbe fúló tiltakozása,

sok titkos, bűnös, édes összebújás,

a lejtős úton a csilingelő szán,

s fakó lovacskák árnya a havon.

Mit érdekelne mindez

engem, akit halottak látogatnak?

Már nem vesz semmi sem körül,

csak a tárgyak fekete foltjai,

bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű

s az undorító ételmaradék

a tálcán, legyek lakomája.

Pénzem szétosztogattam.

Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom.

Innen indulni könnyebb,

s az út végét előre sejthetem.

Igen! Igen! Az örökkévalóság

nem szent mennyország, nem tüzes pokol.

Poros kuckó az, nincsen ott egyéb,

csak holmi át nem látszó, piszkos ablak,

nádfonatú rossz szék, a falusi

fürdőkamráknak korma a falon

és sűrű pókháló a szögletekben.

Ott ásítozik, bóbiskol az ember

ezredévtől a másik ezredévig.

Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall

az ajtón, pedig csak kihűlt szive

dobban meg néha. Bosszúsan legyint,

s nehéz feje ismét mellére kókad.