Oszlopszent

Zsibbadás terjed szét a csontjaimban, s arcomra, mint forró tejre a bőr, kéreg telepszik. Fulladásig ittam az unalom kongó csöbreiből. Megszámlálom a kavicsot a parton, a fürtfelhőkben minden kis redőt, s izgága mormolással egyre hajtom a mind lassabban kóválygó időt. Összevegyül fejemben, ami fontos, és ami nem. Türelmesen forog a föld velem, míg vén fám zöldbozontos karján beteg majomként guggolok. Járókelők, mint oszlopszentre hinduk, szent borzalommal nézzetek reám! A mellemen ezer csőrvájta gomblyuk, karó, mint lábam, nincsen oly sovány. Álljatok meg, kis ételmaradékot, ebnek valót, csupromba vessetek. Kacagjatok ki, hisz van rá elég ok: bolondosabban már nem festhetek. Csontváz-kezem nem szór arra, ki így tesz, madárganéjt. Ellenség, jóbarát, nekem nem árthatsz, rajtam nem segíthetsz. Csóváld fejed, vonj vállat, s menj tovább.