Évfordulóra

In memoriam T. P.

 

1

Huszonöt éve, hogy nem élsz.
Felbukó fejeden a szőke haj
huszonöt éve küszködik
a föld ragacsos hullámaival.
Nem tudom, hol van az a ház,
ahová most is visszajársz még,
mégis jól látom a kaput,
amint belépsz, törékeny árnyék.
Mint aki vízben gázol, úgy
botorkálsz a vetetlen ágyig.
Állsz, mint fehérlő gyertyaszál,
sápadt tested az ingen átvilágít.
A mozdulatlan liftbe szállsz,
eleven arcokat keresve.
Az óriási, béna hintaló
fölcammog a legfelső emeletre.
Nyöszörögsz, a falat tapogatod,
járod a kihűlt romszobákat.
A lyukas tetőn át kezed
az elguruló csillagok után kap.
És minden így gurul tovább,
amiben már-már megkapaszkodol.
Az éjszakák véletlene
partra dob, aztán elsodor.
 

2

A látszólag burkolt fenyegetések,
a sivatagi szél, mely el nem ül,
a jövő járhatatlan tartománya,
amint kiterjedéstelen terül,
a hullámpostán hányódó palackban
érkező, szem nem látta üzenet,
az alkonyati ég alján a messzi,
tőmondatszerű torkolattüzek,
a színleg hebehurgya támadások,
a kardcsapás, mely mellettünk suhan,
a sanda mordály, mely csütörtököt mond,
a célját tévesztő lovasroham,
az ólálkodó ezerféle rémkép,
mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen,
ablakon beleső kocsonyaarcok,
formátlan lábnyomok a szőnyegen,
az éjszaka, a sötétség erői,
mik játszanak velünk tetszés szerint,
érzékeink utolsó lobbanása,
kihunyó belső naprendszereink,
a kés, a méreg, a kötél a torkon,
a szívbe fúródó acélszigony…
Min estél túl? Mi zajlik még előttem?
Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom!
 

3

Feketeruhás koporsóvivőid
nem kívántak neked rosszat, se jót,
mikor föléd borították az éjjelt,
ezt a belül üres ólomgolyót.
Magányos voltál, kiszolgáltatott is,
mohó ellenségek közt védtelen.
Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is,
hová nem nyúlhatott az én kezem.
Jobb nem tudni, nem is gondolni arra,
az a tivornya meddig tarthatott,
amit messze kerül el minden élő,
de mozdulatlan tűr el a halott.
S hogy végre megpihentek fölfalóid,
mert látták, hogy nincs egy falat se már,
de nem lehetett hová menekülni,
s győzött a férgeken az éhhalál,
hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó
csontok utolsó roppanásai…
Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt?
De titkait a föld nem adja ki.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]