Hérosztratosz

A félmagon fogant vénarcú csecsszopó, a majdnem elcsinált kilencedik fiú, szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya, a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz, a mazna kásapusztító, a nyálfolyós kétbalkezes, a mindigútban lökdodább, az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott, az asszonynak, leánynak ittnelássalak túléli híretek, ti délceg kérkedők, nevét el nem felejtik, míg csak ember él, s az alvilágban is külön hely illeti. Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok érlelnek, kéz letép és bendő eltemet egy perc alatt. Házat, mely álló éven át épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc. Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket, de dárda s nyílvessző legott végez vele. Anészidóra és Khlóé lassan teremt, de Árész kardja gyors, az ollós Moira is sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak aiónok óta álló csillagképek is egy égi szélviharba fúló végnapon. Fehérségtekre büszke márványoszlopok, leomlotok. A törmelék, mi megmarad, mészégetők kemencéjébe vándorol, s bódé vagy istálló falához jó lehet. A csóva lángja lobban, mit rátok dobok… Ítéljétek halálra a szentségtörőt, a templomrombolót nyúzzátok kínpadon, holtradöbbent, hibbanterényű jámborok! A máglya kóválygó füstjében feltörök, s kométafarkként rémít nemzedékeket harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm!