Megbántott halottakhoz

Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen, puszta névvé, majd éjjé foszlotok, szánjátok meg függőleges gerincem, vízszintesen is büszke oszlopok! Mit arcotokba vághattam, a szégyen visszaháramlott a fejemre rég, szívem puhára főtt saját levében, hogy megutálja a saját levét. Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam hűtlenségből, mely titeket gyötört, szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan, magához ránt, majd eltaszít a föld. Hatalmat ad fölöttem némaságtok, hatalmat, milyen emberé soha. Arcok töredezett foncsora tátog, és vicsorog a tükör fogsora. Mert hathatósabban vádol, ki vádol, de szó nélkül. Leselkedik reám az embriós üveg spirituszából az emlék tején hízó halmagány. Arcáról a kencét, hogy végre lássam igaz mivoltát, lemossa a múlt. Menekülök a parton álruhásan, de pőre árnyékom már vízbe fúlt.