Várakozás

Öregedőben a szív egyre várja, hogy valami kimondhatatlan, szem és homlok mögötti virradatban kezdődjék ég és föld színváltozása, s éjek, napok titkukról valljanak. Lassan száll fel a fakó boltozatra az elmosódott, lomha nap, s lenn a lapályra sárga fényt vet. Bozótosukban kushadnak az évek, s falánk vadállatarcuk eltakarják. A fölrepedt föld gyűrődéseit a sugarak mint hogyha kivasalnák. Az idő nagy békességben telik. A gyapjas felhők kék mezőn delelnek. A legyezőalakban terjedő fény észrevétlen hatol be a homályba, ahol őslények árnyékai élnek, és történelem előtti szerelmek, míg ő a sűrűben tapogatódzva rálel saját rég otthagyott nyomára, amely el nem enyészett mindazóta. Ösvényre lép, hol rég haladt át, váratlan minden, mégis egyszerű, ugyanolyan a lomb s a fű, ahol különös maszkokat lát, félig elfelejtett halottak laposra préselődött arcait. Az erre járók őrajtuk taposnak. Megáll szorongva, összerezzen, mint aki sejti már a csapdát. Ferde sugarak nyílvesszője éri, feszélyező emlékek fojtogatják. Tudja, bekerítették. Visszatérni nem lehet már. Jobb, ha magát megadja, s eltűri, ami elkerülhetetlen.