Gyermekkor

Süllyedő, már-már víz alatti tájék, zöld lobogású alkonyi falombok, hol rigófüttyel labdázó fuvallat borzolja kék tollait a homálynak, legelésző bárányát a mezőnek bárányfelhőként tükrözi az égbolt, a tóba hajigált sárgás kövecskék mulandó gyűrűt vetve mondanak halk búcsút vízen kívüli életüknek, púpos kis házak roskadnak a nyárban, s a mozdulatlan árnyú pitvarokban, mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek. Ó, gyermekkor, te múlt s jelenvalóság, gyökeredet hol tapogathatom ki? A jelen a jövőbe mártja arcát, a múlt szoba, de elveszett a kulcsa. A gyermek érti a füvek beszédét, az állatok siralmát, s faggatásra a madarak nyelvén tud csak felelni. A sókristályba zsúfolt végtelenség törvényeit otromba műszerekkel hiába fürkészném: ott más a légkör, az angyalok s a rémek másneműek, a jó s a rossz egymás karjába bújó ikerpár, alvó s lélegzésre nyíló szájukon még anyatej csöppje fénylik, ott súlytalan a sziklatömb, s a pelyhek mázsát nyomhatnak, a kacaj s a sírás határa elmosódott, öntudatlan az ébrenlét, és oly megfejthetetlen az álom, mint a fecskék s gyíkok álma. A folyó itt folyik még, de a hullám nem ugyanaz már. E hajózhatatlan víz titkait soha ki nem beszéli az idegennek a bejárható part. Nem mondja meg, melyik az a vidék, hol iszapba fúl a boldog önfeledtség, mely ős-ártatlan habját átitatja, sem, hogy hol ér a kikötők övébe, melyek először zúdítják a szennyet, az állat- s embervért a szűz mederbe. A kielégítetlen múltba-vágyó be kell hogy érje unott önmagával, s az elmúlás szörnyét kell hogy becsapja, örökkön szaporítva mit sem érő tarka álöltözeteit, vagy inkább, áhítozva a nagy leszámolásra, le kell hogy vesse maszkjait, ruháit, miként végső fátylát a szív ledobja, ha ráriad a szégyen reggelére.