Egy városhoz

Nem maradhattam ott örök rabodnak, de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd. Kockaköveid bennem súlyosodnak, bennem görbülnek nagy boltíveid. Pupillám belsejére odafestve szivárványló kép több ezernyi van: barokk szentek bohókás, kurta teste a falfülkék kis őrbódéiban, a minaret nyurgán és magauntan, földes szobák, vörös dunyhacihák, a hétöles csontváz a múzeumban s a rég kihűlt török cseréppipák. A vicinális-vágány és a várrom, mint víz alól, mindegyre fölmerül, oly egyszeri s tünékeny, mint az álom, de éles elviselhetetlenül, s a térzene, a harsogón banális, bakák s cselédek, hölgyek és urak, és a merev, mézsárga napsugár is, mint egy légben maradt táncmozdulat.