A kísérők

Szobában, utcán, mint szakasznyi testőr, kísérnek sárga és füstszürke fők, s én nem mondom meg nékik kíméletből, amit tudok, hogy rég halottak ők. Szájukkal, melyben nincs már nyelv, se fogsor, fontoskodóan tátognak felém, s én úgy teszek közömbös szánalomból, mintha hallanám őket, s érteném. Vagy én is egy vagyok e rétjevesztett nyájból, melyet a szélfúvás terel? Céltalan járnom élő emberekhez, s időmet jobb, ha köztük töltöm el?