Kórház

A hosszú, sárga kórház foglya voltam. Tolókocsik görögtek, szólt a csengő. Elhagyatva kínlódtam, s nyomoromban még sírtam is. Az ember oly esendő! Hogy vártalak, s milyen hiába vártam, arcképedet képzelve a kopár falakra, s úgy vacogtatott a lázam, hogy fogaimhoz koccant a pohár. Milyen tündéri zaj, micsoda vonzó zene volt akkor minden telefonszó, s mindig idegen hang futott a dróton. Emlékedet reményem-vesztve hordom, mint egy lányét, ki távol él a holdon, s akit nem láthatok meg semmi módon.