Férfikor

Boldog költő voltam hajdanta én.   Magától, könnyedén lejtett a sor, csendült végén a rím,   s futottak verseim, mint nyájas dombvidéken a patak,   mely fényes halakat csillogtat, s hátán a szelíd fodor   falevelet sodor. Betegség, szenvedély lábbal tiport,   hozták a férfikort. A szárnyaló dallam bizony gyalog,   félénken oldalog. S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány   zörgő csontú, sovány. A haja sárga fű, mely a kihalt   ház küszöbén kihajt. Emlékeim közt régi verssorok,   mint elrejtett borok; ha kóstolom, nem éri ajkamat   a jól ismert zamat. Gonosz mocsárláz környez és ragály.   Elönt a borzadály! Éjjel kigyúlni látom szerteszét   a vad törzsek tüzét. Festett arcok, kunyhók előtt totem   s megcsonkított tetem, lándzsák; tányérajkakról hangzanak   az indulatszavak. Előttem áll az őserdő, bizarr,   gyilkos lakóival. Vannak békés országok és üde   tájak! Mi hajt ide, hol expedíciómat szervezem?   Túlél-e majd nevem? Vagy mélyre száll, mint csőben a higany   a fagy óráiban? Miféle torz ábrándot kergetek   e szörnyű rengeteg mélyén? Hányan pusztultak el, akik   előttem jártak itt? Nyílvessző zúg, súrolja vállamat.   Rajokban szállanak a dögre gyűlő zöldarany legyek,   mégis továbbmegyek. Karom lendül, a sűrűségbe tág   utat baltája vág, hol az erőtlent és a habozót   felfalja a bozót.