Emberi tévedés

Az űrben rémek élnek. Olykor érzem, tavaszi éjeken, holdtöltekor nagy árnyaik inognak fent az égen, s alakjuk a felhőkkel egybefoly. Majd fényes délben jő egy óriás nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt; a napra mint hatalmas gongra üt, jelzi a százéves ebédidőt. Távcsöveit hiába szegzi a csillagász ég felé, semmit se lát; nem jó eszének mindent tudnia, s fényévekkel mérni a menny fiát. Féreg az ember, hitvány ázalék; fennen vitorláz gőgje tengerén, bár süllyedő hajóján száz a lék, agya igában, hályog a szemén. Kevesen jönnek rá a tévedésre. Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.