Sötét szonáta

ismét meglátogatsz te visszahozhatatlan árnyék intesz de nem hívogató mozdulattal a te hazád nem kellemes lakóhely ezt biztosan tudom sosem süt ott a nap nem csörgedeznek források és a túlvilági fényben álló látomás olyan halovány és két karját is úgy terjeszti ki mint sírból visszajárók nem ölelésre vár egyszerű mégis leírhatatlanul sokat jelentő mozdulata nem áldás és nem átok az mindössze annyit mond csupán nekünk már mindegy számunkra nincsen már remény egyszer te is lakója leszel a mi hazánknak hát legalább igyekezz te szegény hogy minél később jöjjön el a nap mikor estefelé a tölgyek barnás-vörös bár elmosódott törzsei mint lefegyverezett testőrgárda sorakoznak akik már úgysem tudnak többé megvédeni ha majd közénk kell jönnöd hozz valami lámpást mert gyenge mécsesünk lángját csak a túlélők emlékezete táplálja s már fogytán van az és tetszhalott időszakok itt a tavasz a nyár itt mindig ősz van lassan tapogatózunk az őszben óvatosan lépegetünk a félhomályban pedig ha arcra bukunk is nem sebesülhetünk meg immár testileg hisz testünk sincs ahogy neked se lesz ha itt leszel már csak mint aggastyán kerülhetsz miközénk kinek halál előtti kín ül még az arcán füléből őszes szőrcsomók lógnak s ha rothadásszagot hozol magaddal ó ne félj nem utálunk meg érte számunkra nem egyéb az a rozsdásodó falevélszőnyeg keserű illatánál akárhogy jössz is egy réges-régen elfelejtett égboltnak emlékét hozod közénk noha bemocskolódsz mint minden ember a halálos ágyon ne félj lefokozott létedből semmi hatalom nem vehet el egy szemernyit se már kitárt karral várunk reád alant régen elköltözött barátaid megvénült szeretőid te pedig aszott mellünkre ráborulsz fonnyadt ajkunkat csókolod undor nélkül mert itt már nincs új iszonyat tartományunkban ifjúság vénség egyre megy s mindnyájunkat egy ütemben sodor tovább a feltámadó föld alatti szél