Túl korán
|
Pinczési Judit emlékének
| Nem igaz, hogy mindig megkérgesedik az öregedő szív! |
| Mintha szakadék szélén állnál, tőlem egy karnyújtásnyira, |
| de álomba bénult kezem nem tud kinyúlni érted, |
| nem akadályozhatja meg a halálos lezuhanást. |
| A függöny is lehull, a zsöllyébe gyanútlanul |
| beült néző felzaklatott lélekkel megy haza: |
| minden halálnál megrendítőbb és hihetetlenebb, |
| ha igazi tehetség távozik, és túl korán. |
| Még számlálatlan évtizedek álltak előtte. Mire vihette volna! |
| Örökre válasz nélkül marad a feleletre úgyse váró |
| kérdés, hiszen nincs, aki válaszolhatna rá. |
| Csend van. A láthatárt az inkább sejthető, mint látható veszély |
| koromfekete hullámai mossák. |
|
| Karcsú leány fekszik a föld alatt, |
| két karjával szorosan teste mellett, |
| mint aki vigyázzban áll. De miféle |
| vezényszó parancsára? Most már örökké egyedül marad, |
| nem facsarhat ki gyűszűnyi gyengédséget sem a földből, |
| a síremlék kövéből. Az élők könnyei |
| sohasem szivárognak le oda, |
| a feneketlen mélységbe, ahol ezentúl lakni fog, |
| nem a föld, hanem az idő mélységében, hisz a halott |
| egyformán halott önmagának, mindegy, hogy harminc évig élt |
| vagy nyolcvanig. Lassan tövig égnek a gyertyák. |
| Hallgatagon szélednek el a gyászolók. |
|
| Ismeretlen, iszonyú betegségek falkái |
| leselkednek ránk egész életünkben. |
| Megyünk a vaksötétben, ismert vagy alig sejtett cél felé. |
| Éjszaka van. Csak a veszélyek világító vadállatszeme |
| parázslik ki a sűrűségből. A körülötted ólálkodó |
| dúvad mohóbb volt társainál, azért támadt rád túl korán. |
| Hónapokig kínzott, mielőtt a kegyelemdöfést megadta volna, |
| néha kicsavarta tagjaidat, máskor sorokat íratott veled, |
| talán egészen mást írtál le volna nélküle. |
| Most már mázsás a toll, de magad könnyű vagy, a levegőbe |
| emelkedsz láthatatlanul, és ringat örökre |
|
|
|