Hó

Kardos Györgynek

A síkon mintha szellem

járna, fehér köpenyben

mezítláb surranó.

Hull szélben imbolyogva

az égi dunyha tolla,

a hó, a hó, a hó.

Föltekintünk az égre,

s hull, nem tudjuk mivégre,

a hó, a hó, a hó.

Kit takar el a felhő?

Ha tőle üzenet jő,

értelme túl fakó.

Fúr-farag fenn a holt ács,

a fénylő nyírfaforgács

műhelyéből való.

Téli tájképre festve,

mozdulatlan pereg le

a hó, a hó, a hó.

Háztetőn s csatatéren

szétterül gyolcsfehéren

a hó, a hó, a hó.

Földben maradt magokra,

elfelejtett halottra

boruló takaró.

Hol jár az elvonult had?

Vastag gyapotba fullad

a ködbe lőtt golyó;

a lelkiismeretben

fehérlő füstje lebben,

a hó, a hó, a hó.

Az égi zenekarban

túl halk, de tiszta dallam

a hó, a hó, a hó;

felhők közt menekül fenn

s nem cseng már a fülünkben,

oly gyorsan elhaló.

Lágy szél fúj nemsokára.

A télidő halála

szívet szorongató.

Születve és kimúlva,

fogyó időnk tanúja

a hó, a hó, a hó.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]