A kiűzetés

1 akkor még arcomat nem nőtte be a fű még nem vonták ki begörbült kezek a levegő ezüstjét még nem tudtak kitörni a kunyhó ablakán a kis szobában nyüzsgő rovarok fülsértő zümmögéssel még tartottak a zsilipek a kikötőben és karcsú finom ujjak futottak az elefántcsonttal bevont billentyűkön még nem nyomta el a kocsilámpák fényét nem nyelte el az alázatos postalovak horkantását a város romlékony zaja és a szívalakú leányarc úgy tükröződött még a tóban mint rég festett madonna ovális foglalatban nem az őserdőből űztek ki engem nem is voltam ágyékkötős vadember és a tiltott gyümölcsbe harapva nem éreztem bűnnek az új tudást kopott kalandfilmből jöttek felém a nálam két fejjel magasabb alakok a szalon zöldernyős lámpái alatt nem kellett szólniuk elszánt arcuk mutatta a kellemes helyen nincs többé keresnivalóm s mikor kilódítottak a kapun arcra buktam a kövezet négyszögletes gránitkockáin eszméletlenül és más időben más világban tértem magamhoz néhány óra múlva   2 sosem szokom meg tornyaitokat sosem ülök be járműveitekbe nem zabálok izzadó tömegben állva hal- vagy hurkasütőitek avas olajszagában nekem nem kell önpusztító világotok nem követlek hajóitok szennyes nyomdokvizében úszva a felelősséget elhárítom magamtól ha majd mindent elpazaroltok vacogjatok csak nélkülem kihűlt szobáitokban koponyátokba nem tudok tölcsérrel józanságot tölteni szétszaggatom ostoba elméletekkel teli könyveiteket a papírfecnit a folyóba szórom a megmérgezett levegőben köhécseljetek nélkülem az én rudam már kifelé áll útban vagyok még nem tudom hová csak azt tudom hogy ennél itt sokkalta jobb a semmi is magatokra hagylak agyafúrt prédikátorok önhitt pojácák a világ alkonya engem itt nem talál tűzijátékot rendezek felröppenek magasra ártalmatlan rakéta színes lombú fakoronává terebélyesedem az ég előterében virágos ágaim legyezővé tárulnak odafenn azután meghajolnak és lassanként bocsátkoznak lefelé hogy elhalványodva végképpen elenyésszenek