A kiűzetés
| akkor még arcomat nem nőtte be a fű |
| még nem vonták ki begörbült kezek |
| a levegő ezüstjét még nem tudtak kitörni |
| a kunyhó ablakán a kis szobában nyüzsgő rovarok |
| fülsértő zümmögéssel még tartottak a zsilipek |
| a kikötőben és karcsú finom ujjak |
| futottak az elefántcsonttal bevont |
| billentyűkön még nem nyomta el a kocsilámpák |
| fényét nem nyelte el az alázatos postalovak |
| horkantását a város romlékony zaja |
| és a szívalakú leányarc úgy tükröződött még a tóban |
| mint rég festett madonna ovális foglalatban |
| nem az őserdőből űztek ki engem |
| nem is voltam ágyékkötős vadember |
| és a tiltott gyümölcsbe harapva |
| nem éreztem bűnnek az új tudást |
| kopott kalandfilmből jöttek felém |
| a nálam két fejjel magasabb alakok |
| a szalon zöldernyős lámpái alatt |
| nem kellett szólniuk elszánt arcuk mutatta |
| a kellemes helyen nincs többé keresnivalóm |
| s mikor kilódítottak a kapun |
| arcra buktam a kövezet négyszögletes |
| gránitkockáin eszméletlenül |
| és más időben más világban |
| tértem magamhoz néhány óra múlva |
|
| sosem szokom meg tornyaitokat |
| sosem ülök be járműveitekbe |
| nem zabálok izzadó tömegben állva |
| hal- vagy hurkasütőitek avas olajszagában |
| nekem nem kell önpusztító világotok |
| nem követlek hajóitok szennyes nyomdokvizében úszva |
| a felelősséget elhárítom magamtól |
| ha majd mindent elpazaroltok |
| vacogjatok csak nélkülem kihűlt szobáitokban |
| koponyátokba nem tudok tölcsérrel józanságot tölteni |
| szétszaggatom ostoba elméletekkel |
| teli könyveiteket a papírfecnit a folyóba szórom |
| a megmérgezett levegőben köhécseljetek nélkülem |
| az én rudam már kifelé áll útban vagyok |
| még nem tudom hová csak azt tudom |
| hogy ennél itt sokkalta jobb a semmi is |
| magatokra hagylak agyafúrt prédikátorok önhitt pojácák |
| a világ alkonya engem itt nem talál |
| tűzijátékot rendezek felröppenek magasra ártalmatlan rakéta |
| színes lombú fakoronává terebélyesedem az ég előterében |
| virágos ágaim legyezővé tárulnak odafenn |
| azután meghajolnak és lassanként bocsátkoznak lefelé |
| hogy elhalványodva végképpen elenyésszenek |
|
|
Fogyatkozó napok
| mégsem alszik ki gyorsan, |
|
|
Alkonyati órán
| Este már semmit sem kívánok, |
|
| Kié ez a vér? Az enyém-e? |
| S már elnyel az alkonyat. |
|
|
Hó
|
Kardos Györgynek
| s hull, nem tudjuk mivégre, |
|
| Fúr-farag fenn a holt ács, |
|
| túl halk, de tiszta dallam |
| s nem cseng már a fülünkben, |
|
|
Túl korán
|
Pinczési Judit emlékének
| Nem igaz, hogy mindig megkérgesedik az öregedő szív! |
| Mintha szakadék szélén állnál, tőlem egy karnyújtásnyira, |
| de álomba bénult kezem nem tud kinyúlni érted, |
| nem akadályozhatja meg a halálos lezuhanást. |
| A függöny is lehull, a zsöllyébe gyanútlanul |
| beült néző felzaklatott lélekkel megy haza: |
| minden halálnál megrendítőbb és hihetetlenebb, |
| ha igazi tehetség távozik, és túl korán. |
| Még számlálatlan évtizedek álltak előtte. Mire vihette volna! |
| Örökre válasz nélkül marad a feleletre úgyse váró |
| kérdés, hiszen nincs, aki válaszolhatna rá. |
| Csend van. A láthatárt az inkább sejthető, mint látható veszély |
| koromfekete hullámai mossák. |
|
| Karcsú leány fekszik a föld alatt, |
| két karjával szorosan teste mellett, |
| mint aki vigyázzban áll. De miféle |
| vezényszó parancsára? Most már örökké egyedül marad, |
| nem facsarhat ki gyűszűnyi gyengédséget sem a földből, |
| a síremlék kövéből. Az élők könnyei |
| sohasem szivárognak le oda, |
| a feneketlen mélységbe, ahol ezentúl lakni fog, |
| nem a föld, hanem az idő mélységében, hisz a halott |
| egyformán halott önmagának, mindegy, hogy harminc évig élt |
| vagy nyolcvanig. Lassan tövig égnek a gyertyák. |
| Hallgatagon szélednek el a gyászolók. |
|
| Ismeretlen, iszonyú betegségek falkái |
| leselkednek ránk egész életünkben. |
| Megyünk a vaksötétben, ismert vagy alig sejtett cél felé. |
| Éjszaka van. Csak a veszélyek világító vadállatszeme |
| parázslik ki a sűrűségből. A körülötted ólálkodó |
| dúvad mohóbb volt társainál, azért támadt rád túl korán. |
| Hónapokig kínzott, mielőtt a kegyelemdöfést megadta volna, |
| néha kicsavarta tagjaidat, máskor sorokat íratott veled, |
| talán egészen mást írtál le volna nélküle. |
| Most már mázsás a toll, de magad könnyű vagy, a levegőbe |
| emelkedsz láthatatlanul, és ringat örökre |
|
|
Csapdák
| Egy ember földre zuhan a lámpafényben |
| s úgy fekszik mozdulatlanul, |
| mintha félrecsúszott nyakkendője |
| könyökig vájkál a szemétben |
| megcsapja a rothadás illata. |
| Közönyös az ég vagy kegyetlen, |
| és nem hallja a fölfelé igyekvő |
| A tó fölött fagyos a napkorong, |
| kihízott, simára borotvált |
| hóhérarc, részvétlenül merev, |
| mint a gazdáé, aki szemlét |
| Lassan forog a fényesre csiszolt korong, |
| Hagyjátok el a pocsolyákat, |
| ahol henteregtek gondtalanul! |
| A holdfény kése már torkotokon. |
| Ne bámuljátok a hatalomittas óriások |
| idomtalan köcsögkalapját, |
| ne vegyétek be a csalogató |
| szavakat, a vásári trükköket. |
| Nem láthatjátok meg idő előtt |
|
| A csigalépcső fölfelé vezet, |
| a földben az évszázados fa |
| fölszeletelik az órák és a percek, |
| mint a denevérek a levegő |
| Kerüljétek a színaranyból való |
| csapdákat is. Ha beleestek, |
| Rabtartóitok bármit tehetnek akkor. |
| Ha egyszer a kezük közé kerültök, |
| csak meggyalázva élhettek tovább. |
|
| ott ólálkodnak az árnyak. |
| Mindenkit elkap jéghideg kezük, |
| aki átlépi a láthatatlan vonalat. |
| Ha kiált is, nem hallja senki, |
| arca felismerhetetlenné mosódik. |
| Virrasszatok az éjszakai ködben, |
| hallgassátok az ég madarainak |
| Valahol skarlátvörös köpenyben |
| Gödröt kaparnak szolgalelkű borzok |
|
| Vénáinkban parányi csónakok úsznak, |
| Egy szál ingben rohansz a fák közé, |
| egy szál ingben a lány, akivel |
| Megvillan a pallos, elhangzik az ítélet. |
| Megszégyenülten, mezítláb hagyjátok el |
| a tiltott helyet, a párzás csömörével |
| Az üdvözítőnek hitt egyesülés |
| csapda volt, mint a többi. |
| felrobbanhatunk minden pillanatban. |
| Ki nem kerülhető kelepcék… |
| Mi marad utánunk? Csupa bűnjel. |
| Ujjlenyomatok jelentéktelen tárgyakon, |
| nevünk néhány hivatalos irományon, |
| poros polcon, egérszagú fiókban. |
|
|
Holtidény
| Van-e szomorúbb egy elhagyatott |
| valahol az isten háta mögött? |
| Rossz álmai az irodába kergetik |
| Fonnyadt falevelek helyett |
| mintha vízbefúltak felpuffadt hasát |
| fölemel fél kézzel egy elefántot |
| a legszebb filmcsillagokat |
| szűköl nyüszít mint a bezárt kutya |
| mielőtt visszafeküdne ágyába |
|
| A büfépult porlepte üvegpolcain |
| ott penészednek a szendvicsek |
| a bedöglött hűtőszekrényben |
| szárnyra kelnek és kirepülnek az ablakon |
| a szőnyegek maguktól göngyölődnek |
| hóemberek bújnak elő a földből |
| csapok zúdítják s szívják magukba a vizet |
| visszajárnak akik soha többé |
| lassú keringő ütemére forognak |
| pondrók potyognak a parketta |
| ami rosszabb mint ha ő is egy volna közülük |
| minden elképzelhető kínzatásnál |
|
| A kályhákban nem ég a tűz |
| a gyógymedence csövei jéghidegek |
| mikor teljes a csend jár valaki |
| inkább kortalan mint öreg |
| alatta részvétlen mosolyt |
| sejthetne a szemlélő hogyha volna |
| szemlélő De csak a gondnok alszik |
| a pamlagon Az ismeretlen látogató |
| amaz hörög vonaglik ébred |
| Egymaga van de hallja a távolodó |
| lépéseket egyre még Fölkel és a tükör felé |
| tart tántorogva Keménygallérja megtört |
| A jövevény semmit se vitt el |
| csak mintha kiszívták volna |
| mintha lelopták volna az égről |
| minthogyha megszűnt volna minden élet |
| a holtidény vesztegzárát nyögő |
| isten háta mögötti divatjamúlt fürdőhelyen |
|
|
Hívatlan látogatók
| Áradnak a napok és feldagadnak |
| hullámaik a szűk folyómederben. |
| Sárszínű karjuk bárkit elragadhat, |
| sodruknak ellenállni lehetetlen. |
| fel-felvöröslik a horogra csalt nap |
| fanyar képe, mint torzító tükörben. |
|
| Barátkoznék az este a beteggel, |
| ki emlékezve lomokat lapátol, |
| s ha maga hívogatta nem is egyszer, |
| mégis visszariad az éjszakától. |
| Álma hajdani utcákkal, terekkel |
| s régi járókelőkkel népesül be. |
| Csak a lányok arcát takarja fátyol, |
| ha megjönnek s eltűnnek a szelekkel, |
| a szoba négy falára rávetülve. |
|
| Későn jön meglepő felismerése |
| a látszatnak, mit elföd a valóság, |
| a teljes egésznek ezrednyi része, |
| vagy annyi sem, a rothadás a rózsák |
| illatán túl, a bőr alatt enyészve |
| az élő szervezet, önmaga foglya. |
| A farakás fellobbanó kanócát |
| szemlélheti, de el sosem tapossa |
| az öntudatlan részecskék egésze. |
|
| És látja sorát szárnyas alakoknak, |
| formájuk nem is ember, nem is állat. |
| Föl-alá mozgó szájukkal makognak, |
| furcsállják külsejét, bámészan állnak. |
| A szemük fénytelen, mint a vakoknak. |
| Feltárulnak ablakok s kapuszárnyak, |
| míg az ismeretlen közegnek |
| lakosai lassan felbátorodnak, |
| s hamiskásan, egy ujjal integetnek. |
|
|
In memoriam
| Negyven éve láthatatlan barátom, |
| már csak álmomban láthatlak viszont. |
| Egymás szavát nem halljuk és nem értjük, |
| mintha víz alatt menetelnénk |
| Elfog a megbánás, elfog ma is |
| az együtt átmulatott éjszakákért, |
| az értelmetlenül elpazarolt időért. |
| Ha a jövőbe láttam volna akkor, |
| tudom, az életed menthettem volna meg |
| több módon is. De bevártuk a legnagyobb vihart, |
| mikor a jégeső gépfegyverekből |
| paskolja a kövezetet, veri halálra a lenn futókat. |
| Miért tűrted el tétlenül, hogy rád záruljon a kapu? |
| Kis híján betuszkoltak veled együtt. |
| Kegyetlen markokból kellett magam kitépni. |
| Elhurcolásod közben visszanéztél |
| kétségbeesve. Egyre távolodtunk, |
| akár két fuldokló, az egyiket |
| fenntartja a mentőöv, de a társát |
| elragadja a hullám, elnyomja hangjukat a szélvihar, |
| arcuk elmosódik a ködös levegőben, |
|
Sötét szonáta
| ismét meglátogatsz te visszahozhatatlan árnyék |
| intesz de nem hívogató mozdulattal a te hazád |
| nem kellemes lakóhely ezt biztosan tudom |
| sosem süt ott a nap nem csörgedeznek |
| források és a túlvilági fényben álló látomás |
| olyan halovány és két karját is úgy terjeszti ki |
| mint sírból visszajárók nem ölelésre |
| vár egyszerű mégis leírhatatlanul sokat jelentő |
| mozdulata nem áldás és nem átok az mindössze annyit mond csupán |
| nekünk már mindegy számunkra nincsen már remény |
| egyszer te is lakója leszel a mi hazánknak |
| hát legalább igyekezz te szegény |
| hogy minél később jöjjön el a nap |
| mikor estefelé a tölgyek barnás-vörös bár elmosódott törzsei |
| mint lefegyverezett testőrgárda sorakoznak akik már |
| úgysem tudnak többé megvédeni ha majd |
| közénk kell jönnöd hozz valami lámpást |
| mert gyenge mécsesünk lángját csak a túlélők emlékezete |
| táplálja s már fogytán van az és tetszhalott időszakok |
| itt a tavasz a nyár itt mindig ősz van |
| lassan tapogatózunk az őszben óvatosan |
| lépegetünk a félhomályban pedig ha arcra bukunk is |
| nem sebesülhetünk meg immár testileg |
| hisz testünk sincs ahogy neked se lesz ha itt leszel |
| már csak mint aggastyán kerülhetsz miközénk |
| kinek halál előtti kín ül még az arcán füléből őszes szőrcsomók |
| lógnak s ha rothadásszagot hozol magaddal ó ne félj |
| nem utálunk meg érte számunkra nem egyéb az |
| a rozsdásodó falevélszőnyeg keserű illatánál |
| akárhogy jössz is egy réges-régen elfelejtett |
| égboltnak emlékét hozod közénk noha |
| bemocskolódsz mint minden ember a halálos ágyon |
| ne félj lefokozott létedből semmi hatalom |
| nem vehet el egy szemernyit se már |
| kitárt karral várunk reád alant |
| régen elköltözött barátaid megvénült szeretőid |
| te pedig aszott mellünkre ráborulsz fonnyadt ajkunkat csókolod |
| undor nélkül mert itt már nincs új iszonyat |
| tartományunkban ifjúság vénség egyre megy |
| s mindnyájunkat egy ütemben sodor tovább |
| a feltámadó föld alatti szél |
|
Ha arra gondolok
| ha arra gondolok miféle ismeretlen szellemekkel |
| kötöttem szerződést velük miféle áldomást |
| ittam közös kehelyből miféle ismeretlen folyadékot |
| milyen gyanús ízű folyadékot kellett felhajtanom |
| talán mérget talán az örök élet italát |
| ha arra gondolok hogyan jártam mezítláb |
| a szakadék fölött borotvaélen |
| ha rájuk gondolok akik sosem láthatják arcomat |
| csak rossznál rosszabb képeim sorát |
| különféle versantológiákban |
| ha arra gondolok hogy nyugszom majd örökre |
| s valaki megtalálja véletlenül a múltba vezető |
| titkos ajtót s rám bukkan és fölébreszt |
| tudom keserűbb lesz akkor végső órámnál is az ébredés |
| amikor gátját áttöri a vér zuhataga |
| ereimben mikor lerázom magamról a sír porát |
| előre arra gondolok milyen lesz az elfelejtett s megváltozott |
| az ismeretlen madarak egy híd vagy partszegély fölött |
| az óriás-rovarszerű hatalmas járművek az utakon |
| s ha megint beesteledik nem láthatom többé amit szeretnék |
| nem csodálhatom meg a köznapi vagy a különleges látványokat |
| rozsdás géproncsokat világító virágokat |
| miket az ösvény ázott földjén otthagyott |
| szerencse hogy túl nehezen nyílik meg az az ajtó |
| szerencse hogy nehéz lesz rám találni |
| szerencse hogy még meg sem született aki majd rám talál |
| és visszaszólít egy olyan világba |
| ahol már nem kívánok élni |
|
|