Sötét szonáta

 

 

 

 

A kiűzetés

 

1

akkor még arcomat nem nőtte be a fű
még nem vonták ki begörbült kezek
a levegő ezüstjét még nem tudtak kitörni
a kunyhó ablakán a kis szobában nyüzsgő rovarok
fülsértő zümmögéssel még tartottak a zsilipek
a kikötőben és karcsú finom ujjak
futottak az elefántcsonttal bevont
billentyűkön még nem nyomta el a kocsilámpák
fényét nem nyelte el az alázatos postalovak
horkantását a város romlékony zaja
és a szívalakú leányarc úgy tükröződött még a tóban
mint rég festett madonna ovális foglalatban
nem az őserdőből űztek ki engem
nem is voltam ágyékkötős vadember
és a tiltott gyümölcsbe harapva
nem éreztem bűnnek az új tudást
kopott kalandfilmből jöttek felém
a nálam két fejjel magasabb alakok
a szalon zöldernyős lámpái alatt
nem kellett szólniuk elszánt arcuk mutatta
a kellemes helyen nincs többé keresnivalóm
s mikor kilódítottak a kapun
arcra buktam a kövezet négyszögletes
gránitkockáin eszméletlenül
és más időben más világban
tértem magamhoz néhány óra múlva
 

2

sosem szokom meg tornyaitokat
sosem ülök be járműveitekbe
nem zabálok izzadó tömegben állva
hal- vagy hurkasütőitek avas olajszagában
nekem nem kell önpusztító világotok
nem követlek hajóitok szennyes nyomdokvizében úszva
a felelősséget elhárítom magamtól
ha majd mindent elpazaroltok
vacogjatok csak nélkülem kihűlt szobáitokban
koponyátokba nem tudok tölcsérrel józanságot tölteni
szétszaggatom ostoba elméletekkel
teli könyveiteket a papírfecnit a folyóba szórom
a megmérgezett levegőben köhécseljetek nélkülem
az én rudam már kifelé áll útban vagyok
még nem tudom hová csak azt tudom
hogy ennél itt sokkalta jobb a semmi is
magatokra hagylak agyafúrt prédikátorok önhitt pojácák
a világ alkonya engem itt nem talál
tűzijátékot rendezek felröppenek magasra ártalmatlan rakéta
színes lombú fakoronává terebélyesedem az ég előterében
virágos ágaim legyezővé tárulnak odafenn
azután meghajolnak és lassanként bocsátkoznak lefelé
hogy elhalványodva végképpen elenyésszenek

 

 

 

Fogyatkozó napok

Mitévő is lehetne,
ki egyedül maradt,
mint eldobott cipő
párja nélkül, a lomtár
elhanyagolt zugában?
Menekülhet-e vajjon,
kinek szaglása is
odaveszett, a rózsák
illatos lugasába?
Hallgathat-e zenét,
hogyha csontjaiban
a szobája négy falában
rejtőző rovarok
egyhangú zümmögése
idézi azt az órát,
mikor a fény kialszik,
mikor elfogy az égbolt,
mikor a falinaptár
utolsó lapja hull le,
mint utolsó levél
a lombtalan faágról?
Erejét megfeszíti,
leküzdi a szorongást,
talán nem volt akárki,
talán nem élt hiába,
hisz nemcsak önmagáért
küzdött a föld porában
vagy sziklák meredekjén.
Talán jelet hagyott,
s a jel túléli őt.
Ha szerényebb a fénye
a legnagyobbakénál,
mégsem alszik ki gyorsan,
s akik az éjszakában
reszketve vánszorognak,
tüzénél melegednek.

 

 

 

Alkonyati órán

Este már semmit sem kívánok,
s mindenre vágyakozom.
Esőcseppé bűvölt leányok
futnak le ablakomon.
Lejtenék álalakban
bolondos táncfigurát,
és hallom a falakban
a világ nyomorát.
Különös zümmögés az.
Kezemben béna a toll,
egy óriási méhkas
ezer fullánkja hatol
belém, késpenge éle
metszi át torkomat.
Kié ez a vér? Az enyém-e?
S már elnyel az alkonyat.

 

 

 

Kardos Györgynek

 
A síkon mintha szellem
járna, fehér köpenyben
mezítláb surranó.
Hull szélben imbolyogva
az égi dunyha tolla,
a hó, a hó, a hó.
Föltekintünk az égre,
s hull, nem tudjuk mivégre,
a hó, a hó, a hó.
Kit takar el a felhő?
Ha tőle üzenet jő,
értelme túl fakó.
Fúr-farag fenn a holt ács,
a fénylő nyírfaforgács
műhelyéből való.
Téli tájképre festve,
mozdulatlan pereg le
a hó, a hó, a hó.
Háztetőn s csatatéren
szétterül gyolcsfehéren
a hó, a hó, a hó.
Földben maradt magokra,
elfelejtett halottra
boruló takaró.
Hol jár az elvonult had?
Vastag gyapotba fullad
a ködbe lőtt golyó;
a lelkiismeretben
fehérlő füstje lebben,
a hó, a hó, a hó.
Az égi zenekarban
túl halk, de tiszta dallam
a hó, a hó, a hó;
felhők közt menekül fenn
s nem cseng már a fülünkben,
oly gyorsan elhaló.
Lágy szél fúj nemsokára.
A télidő halála
szívet szorongató.
Születve és kimúlva,
fogyó időnk tanúja
a hó, a hó, a hó.

 

 

 

Túl korán

Pinczési Judit emlékének

 

1

Nem igaz, hogy mindig megkérgesedik az öregedő szív!
Mintha szakadék szélén állnál, tőlem egy karnyújtásnyira,
de álomba bénult kezem nem tud kinyúlni érted,
nem akadályozhatja meg a halálos lezuhanást.
A függöny is lehull, a zsöllyébe gyanútlanul
beült néző felzaklatott lélekkel megy haza:
minden halálnál megrendítőbb és hihetetlenebb,
ha igazi tehetség távozik, és túl korán.
Még számlálatlan évtizedek álltak előtte. Mire vihette volna!
Örökre válasz nélkül marad a feleletre úgyse váró
kérdés, hiszen nincs, aki válaszolhatna rá.
Csend van. A láthatárt az inkább sejthető, mint látható veszély
koromfekete hullámai mossák.
 

2

Karcsú leány fekszik a föld alatt,
két karjával szorosan teste mellett,
mint aki vigyázzban áll. De miféle
vezényszó parancsára? Most már örökké egyedül marad,
nem facsarhat ki gyűszűnyi gyengédséget sem a földből,
a síremlék kövéből. Az élők könnyei
sohasem szivárognak le oda,
a feneketlen mélységbe, ahol ezentúl lakni fog,
nem a föld, hanem az idő mélységében, hisz a halott
egyformán halott önmagának, mindegy, hogy harminc évig élt
vagy nyolcvanig. Lassan tövig égnek a gyertyák.
Hallgatagon szélednek el a gyászolók.
 

3

Ismeretlen, iszonyú betegségek falkái
leselkednek ránk egész életünkben.
Megyünk a vaksötétben, ismert vagy alig sejtett cél felé.
Éjszaka van. Csak a veszélyek világító vadállatszeme
parázslik ki a sűrűségből. A körülötted ólálkodó
dúvad mohóbb volt társainál, azért támadt rád túl korán.
Hónapokig kínzott, mielőtt a kegyelemdöfést megadta volna,
néha kicsavarta tagjaidat, máskor sorokat íratott veled,
talán egészen mást írtál le volna nélküle.
Most már mázsás a toll, de magad könnyű vagy, a levegőbe
emelkedsz láthatatlanul, és ringat örökre
az égitestek árapálya.

 

 

 

Csapdák

 

1

Egy ember földre zuhan a lámpafényben
s úgy fekszik mozdulatlanul,
mintha félrecsúszott nyakkendője
fojtotta volna meg.
Egy nemrég hófehér kar
könyökig vájkál a szemétben
a kapubolt homályán.
Nem borzad el, mikor
megcsapja a rothadás illata.
Közönyös az ég vagy kegyetlen,
mikor eltűri az ilyesmit
és nem hallja a fölfelé igyekvő
hangok tiltakozását.
A tó fölött fagyos a napkorong,
kihízott, simára borotvált
hóhérarc, részvétlenül merev,
mint a gazdáé, aki szemlét
tart levágásra szánt,
gyanútlan barmai fölött.
Lassan forog a fényesre csiszolt korong,
szikrázó széle sistereg.
Hagyjátok el a pocsolyákat,
ahol henteregtek gondtalanul!
A holdfény kése már torkotokon.
Ne bámuljátok a hatalomittas óriások
idomtalan köcsögkalapját,
ne vegyétek be a csalogató
szavakat, a vásári trükköket.
Nem láthatjátok meg idő előtt
palaszürkére vált
holnaputáni arcotokat.
 

2

A csigalépcső fölfelé vezet,
nem tudni, hogy hová.
Útközben elbotoltok,
és késő lesz a bánat.
Kövessétek inkább lefelé
a földben az évszázados fa
gyökereit, míg éveiteket
fölszeletelik az órák és a percek,
mint a denevérek a levegő
láthatatlan tömbjét.
Kerüljétek a színaranyból való
csapdákat is. Ha beleestek,
mit értek az arannyal?
Rabtartóitok bármit tehetnek akkor.
Ha egyszer a kezük közé kerültök,
csak meggyalázva élhettek tovább.
 

3

Tábortüzetek körül
ott ólálkodnak az árnyak.
Mindenkit elkap jéghideg kezük,
aki átlépi a láthatatlan vonalat.
Ha kiált is, nem hallja senki,
arca felismerhetetlenné mosódik.
Virrasszatok az éjszakai ködben,
hallgassátok az ég madarainak
figyelmeztető kiáltását.
Valahol skarlátvörös köpenyben
várakozik a hóhér.
Arca föl nem ismerhető,
fehérré festi a képét,
akár a cirkuszi bohócok.
Gödröt kaparnak szolgalelkű borzok
maradványaitoknak.
 

4

Vénáinkban parányi csónakok úsznak,
alig hallható zene szól.
Egy szál ingben rohansz a fák közé,
egy szál ingben a lány, akivel
a tisztáson bűnbe esel.
Megvillan a pallos, elhangzik az ítélet.
Megszégyenülten, mezítláb hagyjátok el
a tiltott helyet, a párzás csömörével
minden porcikátokban.
Az üdvözítőnek hitt egyesülés
csapda volt, mint a többi.
Aknamezőn építkezünk,
felrobbanhatunk minden pillanatban.
Ki nem kerülhető kelepcék…
Mi marad utánunk? Csupa bűnjel.
Ujjlenyomatok jelentéktelen tárgyakon,
nevünk néhány hivatalos irományon,
poros polcon, egérszagú fiókban.

 

 

 

Holtidény

 

1

Van-e szomorúbb egy elhagyatott
novemberi fürdőhelynél
valahol az isten háta mögött?
Két öregedő takarítónő
lakja az épületet
meg a gondnok
Rossz álmai az irodába kergetik
éjszakai órán
Fonnyadt falevelek helyett
mintha vízbefúltak felpuffadt hasát
látta volna foltosan
fehérleni a víz tükrén
pedig a főidényben
különleges álmai vannak
fölemel fél kézzel egy elefántot
felváltva fogadja ágyába
a legszebb filmcsillagokat
de most meghúzza magát
a kopottas kanapén
szűköl nyüszít mint a bezárt kutya
ha idegen lépéseket hall
Minden zárat kipróbál
mielőtt visszafeküdne ágyába
a barátságtalan sötétben
 

2

A büfépult porlepte üvegpolcain
ott penészednek a szendvicsek
a bedöglött hűtőszekrényben
ízüket vesztik az üdítők
a színes burájú lámpák
szárnyra kelnek és kirepülnek az ablakon
a tükörnek szakálla nő
a szőnyegek maguktól göngyölődnek
oda-vissza
hóemberek bújnak elő a földből
csapok zúdítják s szívják magukba a vizet
visszajárnak akik soha többé
nem fognak már üdülni
se itt se máshol
pénzt dob a zenegépbe
csontos kezük
azután táncra kelnek
lassú keringő ütemére forognak
a nappali árnyak
főkötőjükből zsebükből
pondrók potyognak a parketta
hasábjaira és a gondnok
nézni kénytelen a táncot
ami rosszabb mint ha ő is egy volna közülük
rosszabb a fogfájásnál
a tökönrúgásnál
a halálfélelemnél
minden elképzelhető kínzatásnál
 

3

A kályhákban nem ég a tűz
a gyógymedence csövei jéghidegek
a helyiségek holtterében
mikor teljes a csend jár valaki
Nyurga termetű férfi
már nem fiatal
inkább kortalan mint öreg
arcán fekete selyemálarc
alatta részvétlen mosolyt
sejthetne a szemlélő hogyha volna
szemlélő De csak a gondnok alszik
a pamlagon Az ismeretlen látogató
torkára fonja ujjait
amaz hörög vonaglik ébred
Egymaga van de hallja a távolodó
lépéseket egyre még Fölkel és a tükör felé
tart tántorogva Keménygallérja megtört
a nyakán véraláfutások
Minden zárat kipróbál
de mindegyik becsukva
A jövevény semmit se vitt el
csak mintha kiszívták volna
a szobából a levegőt
mintha lelopták volna az égről
a nagy fényes medáliákat
minthogyha megszűnt volna minden élet
a holtidény vesztegzárát nyögő
isten háta mögötti divatjamúlt fürdőhelyen

 

 

 

Hívatlan látogatók

Áradnak a napok és feldagadnak
hullámaik a szűk folyómederben.
Sárszínű karjuk bárkit elragadhat,
sodruknak ellenállni lehetetlen.
Csillogó fémvödörben
fel-felvöröslik a horogra csalt nap
fanyar képe, mint torzító tükörben.
Barátkoznék az este a beteggel,
ki emlékezve lomokat lapátol,
s ha maga hívogatta nem is egyszer,
mégis visszariad az éjszakától.
Álma hajdani utcákkal, terekkel
s régi járókelőkkel népesül be.
Csak a lányok arcát takarja fátyol,
ha megjönnek s eltűnnek a szelekkel,
a szoba négy falára rávetülve.
Későn jön meglepő felismerése
a látszatnak, mit elföd a valóság,
a teljes egésznek ezrednyi része,
vagy annyi sem, a rothadás a rózsák
illatán túl, a bőr alatt enyészve
az élő szervezet, önmaga foglya.
A farakás fellobbanó kanócát
szemlélheti, de el sosem tapossa
az öntudatlan részecskék egésze.
És látja sorát szárnyas alakoknak,
formájuk nem is ember, nem is állat.
Föl-alá mozgó szájukkal makognak,
furcsállják külsejét, bámészan állnak.
A szemük fénytelen, mint a vakoknak.
Feltárulnak ablakok s kapuszárnyak,
míg az ismeretlen közegnek
lakosai lassan felbátorodnak,
s hamiskásan, egy ujjal integetnek.

 

 

 

In memoriam

Negyven éve láthatatlan barátom,
már csak álmomban láthatlak viszont.
Egymás szavát nem halljuk és nem értjük,
mintha víz alatt menetelnénk
idomtalan buvárruhában.
Elfog a megbánás, elfog ma is
az együtt átmulatott éjszakákért,
az értelmetlenül elpazarolt időért.
Ha a jövőbe láttam volna akkor,
tudom, az életed menthettem volna meg
több módon is. De bevártuk a legnagyobb vihart,
mikor a jégeső gépfegyverekből
paskolja a kövezetet, veri halálra a lenn futókat.
Miért tűrted el tétlenül, hogy rád záruljon a kapu?
Kis híján betuszkoltak veled együtt.
Kegyetlen markokból kellett magam kitépni.
Elhurcolásod közben visszanéztél
kétségbeesve. Egyre távolodtunk,
akár két fuldokló, az egyiket
fenntartja a mentőöv, de a társát
elragadja a hullám, elnyomja hangjukat a szélvihar,
arcuk elmosódik a ködös levegőben,
az egyiké örökre.

 

 

 

Sötét szonáta

ismét meglátogatsz te visszahozhatatlan árnyék
intesz de nem hívogató mozdulattal a te hazád
nem kellemes lakóhely ezt biztosan tudom
sosem süt ott a nap nem csörgedeznek
források és a túlvilági fényben álló látomás
olyan halovány és két karját is úgy terjeszti ki
mint sírból visszajárók nem ölelésre
vár egyszerű mégis leírhatatlanul sokat jelentő
mozdulata nem áldás és nem átok az mindössze annyit mond csupán
nekünk már mindegy számunkra nincsen már remény
egyszer te is lakója leszel a mi hazánknak
hát legalább igyekezz te szegény
hogy minél később jöjjön el a nap
mikor estefelé a tölgyek barnás-vörös bár elmosódott törzsei
mint lefegyverezett testőrgárda sorakoznak akik már
úgysem tudnak többé megvédeni ha majd
közénk kell jönnöd hozz valami lámpást
mert gyenge mécsesünk lángját csak a túlélők emlékezete
táplálja s már fogytán van az és tetszhalott időszakok
itt a tavasz a nyár itt mindig ősz van
lassan tapogatózunk az őszben óvatosan
lépegetünk a félhomályban pedig ha arcra bukunk is
nem sebesülhetünk meg immár testileg
hisz testünk sincs ahogy neked se lesz ha itt leszel
már csak mint aggastyán kerülhetsz miközénk
kinek halál előtti kín ül még az arcán füléből őszes szőrcsomók
lógnak s ha rothadásszagot hozol magaddal ó ne félj
nem utálunk meg érte számunkra nem egyéb az
a rozsdásodó falevélszőnyeg keserű illatánál
akárhogy jössz is egy réges-régen elfelejtett
égboltnak emlékét hozod közénk noha
bemocskolódsz mint minden ember a halálos ágyon
ne félj lefokozott létedből semmi hatalom
nem vehet el egy szemernyit se már
kitárt karral várunk reád alant
régen elköltözött barátaid megvénült szeretőid
te pedig aszott mellünkre ráborulsz fonnyadt ajkunkat csókolod
undor nélkül mert itt már nincs új iszonyat
tartományunkban ifjúság vénség egyre megy
s mindnyájunkat egy ütemben sodor tovább
a feltámadó föld alatti szél

 

 

 

Ha arra gondolok

ha arra gondolok miféle ismeretlen szellemekkel
kötöttem szerződést velük miféle áldomást
ittam közös kehelyből miféle ismeretlen folyadékot
milyen gyanús ízű folyadékot kellett felhajtanom
talán mérget talán az örök élet italát
ha arra gondolok hogyan jártam mezítláb
a szakadék fölött borotvaélen
ha rájuk gondolok akik sosem láthatják arcomat
csak rossznál rosszabb képeim sorát
különféle versantológiákban
ha arra gondolok hogy nyugszom majd örökre
s valaki megtalálja véletlenül a múltba vezető
titkos ajtót s rám bukkan és fölébreszt
tudom keserűbb lesz akkor végső órámnál is az ébredés
amikor gátját áttöri a vér zuhataga
ereimben mikor lerázom magamról a sír porát
előre arra gondolok milyen lesz az elfelejtett s megváltozott
világ mit újra látok
az ismeretlen madarak egy híd vagy partszegély fölött
az óriás-rovarszerű hatalmas járművek az utakon
s ha megint beesteledik nem láthatom többé amit szeretnék
nem csodálhatom meg a köznapi vagy a különleges látványokat
rozsdás géproncsokat világító virágokat
egy sün apró lábnyomait
miket az ösvény ázott földjén otthagyott
szerencse hogy túl nehezen nyílik meg az az ajtó
szerencse hogy nehéz lesz rám találni
szerencse hogy még meg sem született aki majd rám talál
és visszaszólít egy olyan világba
ahol már nem kívánok élni

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]