|
Hódolatul Anton Csehov szellemének
| szájvíz, használt púderpamacs. |
| A szalonban, a karosszékben szundikáló |
| vonaton épp nászútra indul |
| De ébredés után nem vált jegyet |
|
| Még kiiszom az üveg alján |
| koszos nyakkendőmet, amit |
| nem kifogásolnak a hölgyek |
| és urak, akik rám ügyet se vetnek. |
| Nem is kell hát bocsánatot |
| kérnem, hogy mint egyszerű iskolamester, |
|
| Keveset tudtam, azt is elfeledtem. |
| Körülbelül húsz-harminc mondatot |
| tudok betéve, azt váltogatom |
| alkalomszerűen, essék szó |
| akár szerelemről, akár politikáról, |
| kilátásairól vagy másegyébről. |
|
| A füvek és a gyomok élnek, |
| várótermében, ámbátor tudom, |
| erre nem jár már a vonat. |
| feketedő vakvágányokra látni. |
|
| Elnézem a föld nyár-aszalta; |
| repedt kérgét. Borostás arcomat |
| Talán a mérleg volt hibás. |
| Talán magam, hibát hibára halmozó. |
|
| Öregedő leányok üldögélnek |
| s hallgatnak kézimunka közben. |
| Egyik megszólal, csak hogy mondjon valamit. |
| tervei vannak és reményei. |
| Tudják, hogy elmúlnak az évek. |
| úgy ül közöttük, nem is oly sokára, |
| ahogyan ők ülnek évek óta. |
| Az ő kezében is olló és gombolyag lesz, |
| s ha elvágja a pamutszálat, nem életfonalat |
| metsz el, csak saját életüknek |
| egy-egy légyzümmögéses, szürke percét. |
|
| a gépzongora, a század csodája, |
| Zápor zuhog, de nincs fölötte ponyva. |
| a hangszer, egy ízben még üzennek |
| a zongorahangolónak, aki nem jön. |
| Másodszor nem küldenek érte. |
| a rekedt húrokat a rozsda. |
|
|