Betegágyon

A napok mint lakatlan szobák sora, ahol a mondatok üresen konganak. Az álmában evező csónakost a holtág hínárszövevénye hosszas veszteglésre kényszeríti. Éveken át vár ott valamire, s közben kinő békalencsés szakálla, körülötte gekkók süvöltenek, kimázolt emberarcok lesnek méregzöld páfrányok közül, halak tátogják érthetetlen intelmüket, gőzölgő, iszapos öblök veszik körül, romlott konzervjei ízétől elvásik foga. A lángra gyúlni készülő levegőben is a saját benső hősége marja. Az ágakon bohóckodó majmok banánt, kókuszdiót hajítanak felé, már látja az ágyékkötős bennszülötteket, a part féltékeny őreit: éppen felvonják íjukat. Foga vacog, kirázza a hideg, de nem a félelemtől. Az ég felé igyekszik menekülni színezüst pókfonálon, de a mentőkötél elszakad, ő pedig zuhan, nyakig merül a bűzlő pocsolyába. Ekkor felnyitja szemét, körültekint. Látja a megszokott szobát, a könyveket, az írógépet s képeket, minden szerény tulajdonát, és arra gondol: ezek talán mégsem a legutolsó napok vagy órák, még nem hány ki örökre a fény, nem oltja ki az alkonyat egyetlen kincsét, puszta életét, melyhez ki tudja, hogy miért ragaszkodunk betegen is, öregen is. Talán, mert rajta kívül nincs más birtokunk.