Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is felragyog néha, mint a drágakő ha napfény érinti meg. Az ismeretlen lény, aki bennem hallgat, néha megszólal. Sorokat mond, olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni, máskor csak kisegít egy-két szó erejéig, mikor elakadok. Nem tudhatom, férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme. Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan. Mikor még fiatal voltam és erős, sokszor nem hajlottam szavára, sőt letorkoltam, mint valami mihaszna okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb. Hiába vagyok gyenge és öreg, megdolgoztat kegyetlenül. Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett. De így a jó! Különben haszontalanná válnék életem. Napot napra morzsolnék, és nem látnám meg soha azokat az ismeretlen világokat, amiket ő tár elém karjának egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét. Ő, aki általam van, ő, aki nélkül nem lennék több lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról.