A veszély álarcai

Az éjszakai széllel utazók, a vándorkedvű szirmok és a pelyhek, amíg benső tájunkon útra kelnek, a fanyar szagot árasztó bozót, a csendben alig hallható neszek, az eltiport férgeknek s bogaraknak hangtalan kimúlása csizmatalpak alatt, az öntudatlan vétkesek lába alatt, hisz nem sütheti földre szemét útközben senki szüntelen, s mondhatja, hogy más gondja van neki. De mint felkísértő vád van jelen gondolattalan énünkben. Szemöldje nagynéha ráncolódik össze csak a láthatatlan bírónak, ha bennünk két hullám szembefordul, összecsap, s nem szabad mégsem tétlenül pihennünk. Mi is hasonlíthatunk egy napon eltaposott féregre és bogárra. Tompa lelkű, aki sohase várja, ődöngve, félelemtől félvakon, éjszakai, ijesztő tájakon a láthatatlan, álombeli taglót, mely súlyával mindenkit fenyeget, kirajzolódni készül s az egek szintjén, alacsony boltozat alatt lóg.