Gyűlés után

Haragtól vöröslő, izgatott fejek, sápadt arcok, viták és handabandák. Érdekek ütközése, érvek és ellenérvek, kisikló vagonok, meg nem előzhető karambolok. Mindenki mást akar, de minél hevesebb a szócsata, számomra annál elkedvetlenítőbb. Nézd ezt, aki a mikrofonba szóló pályatársa szavaira nem is figyel, ugrásra kész, mint a csődör fedeztetés előtt! Szót kap, színleg másról beszél, mégis minden szavának egy értelme van, mintha szüntelenül hangosan kiáltaná: „Én! Én! Csak én!” Csillapodjunk, barátaim, vitáink érdektelenek lesznek talán néhány év múlva már, de a jövő században biztosan. Képzeljük el, hogy váratlanul valami ókori bölcselő ront be közénk, és szenvedélyes okfejtéssel, nyálát fröcskölve, hadonászva bizonygatja nekünk, hogy Zeusz és a többi istenek nem is léteztek soha. Ő csak tudja, hiszen kereste őket nemegyszer fönn az Olümposzon, de csak néhány pásztorfiút talált legelésző kecskenyája mellett, ám az isteneknek nyomát se látta. Nagy baj, hogyha arról akarnak meggyőzni minket, ami úgyis köztudomású. Higgyétek el, porrá leszünk valamennyien, és ami most olyan sorsdöntőnek látszik, legföljebb mosolyra deríti utókorunkat, mosolyra, mely nem sérthet többé minket, akik a föld alatt vagy kőurnában pihenünk, nem tudunk műveinkről, nem értesülünk hatásukról. Hiszen anyanyelvünket is elfeledtük. Ezért, ha indulatba jövök, hangtalanul mondom magamban: „Lassan a testtel!” Hasznos volna, ha példámat minél többen követnék.