A veszély álarcai

 

 

 

 

Köz- és magánügyek

Ez a kettő kettéválaszthatatlan,
akár az ember s az emberiség:
aki pihen s aki tettvágyban ég,
ugyanazt teszi milliárd alakban.
Mert egy vagyok, mindenki egy velem,
ha fénylik a neve, ha elfelejti
a későn érkező. Korán temetni
éppoly hiba, mint hogyha a jelen
felmagasztal, de puszta tévedésből.
Rossz színész rossz percet választva lép föl
a színpadon, mikor más felvonás
vagy más darab megy, hol nincs jelenése,
ügyetlenül csetlik-botlik, beszéde
zavart, arca s formája felemás.
Amit teszünk, mindnyájunkért tegyük,
ütközzünk bár száz álruhás alakba,
vállalkozzunk valódi feladatra,
bármennyien adják le névjegyük
alibiként, csak hogy tetten ne érjék
tétlenkedés vagy pótcselekedet
bűnében. Pénzt műanyagból veret,
aki nem tudja, mi az igaz érték,
s ha nem tudja, mikor mi van helyén,
tette jó ízlés elleni merénylet.
Bár lehetnék náluk sokkal szerényebb,
bár tudnék lenni őszintén szerény!

 

 

 

Gyűlés után

Haragtól vöröslő, izgatott fejek,
sápadt arcok, viták és handabandák.
Érdekek ütközése, érvek és ellenérvek,
kisikló vagonok, meg nem előzhető
karambolok. Mindenki mást akar,
de minél hevesebb a szócsata,
számomra annál elkedvetlenítőbb.
Nézd ezt, aki a mikrofonba szóló pályatársa
szavaira nem is figyel, ugrásra kész,
mint a csődör fedeztetés előtt!
Szót kap, színleg másról beszél,
mégis minden szavának egy értelme van,
mintha szüntelenül hangosan kiáltaná:
„Én! Én! Csak én!”
Csillapodjunk, barátaim, vitáink érdektelenek
lesznek talán néhány év múlva már,
de a jövő században biztosan.
Képzeljük el, hogy váratlanul valami
ókori bölcselő ront be közénk,
és szenvedélyes okfejtéssel,
nyálát fröcskölve, hadonászva
bizonygatja nekünk, hogy Zeusz és a többi
istenek nem is léteztek soha.
Ő csak tudja, hiszen kereste őket
nemegyszer fönn az Olümposzon,
de csak néhány pásztorfiút talált
legelésző kecskenyája mellett,
ám az isteneknek nyomát se látta.
Nagy baj, hogyha arról akarnak meggyőzni minket,
ami úgyis köztudomású. Higgyétek el,
porrá leszünk valamennyien, és ami most
olyan sorsdöntőnek látszik,
legföljebb mosolyra deríti utókorunkat,
mosolyra, mely nem sérthet többé minket,
akik a föld alatt vagy kőurnában pihenünk,
nem tudunk műveinkről, nem értesülünk
hatásukról. Hiszen anyanyelvünket is
elfeledtük. Ezért, ha indulatba jövök,
hangtalanul mondom magamban:
„Lassan a testtel!” Hasznos volna,
ha példámat minél többen követnék.

 

 

 

Már megint a harmincas évek

Néha történtek még kisebb profán csodák
de csak ha nem volt szemtanú
A konyhaasztalon kék láng csapott ki a szilvakompót
maradékából két csirkecomb táncra perdült
a tálon A háziak és a vendégek jóllakottan
kávéztak és füstöltek odabenn
arcukon közönyös elégedettség
akár a díszhalakén az akváriumban
Nem szerették ha bármi megzavarta
nyugalmukat vagy kizökkentette őket
szokásaikból A templomban a férfiak
térdeplés előtt óvatosan feljebb húzták
nadrágszárukat hogy ki ne menjen
a vasalás éle Úrfelmutatáskor
lesütött szemmel a padot nézték maguk előtt
nem az Ostyát a magasban
Pedig amit felmutatnak arra föl kell
tekinteni Azt sem látták hogy a köztéri szobrok
intőn emelik fel karjukat sem hogy az ég
haragosvörös alján már felütötték fejüket
az emberevő csillagok Sorolhatnék sok egyebet
de ez már a történelemre tartozik

 

 

 

A szundikálók

A gólyalábon járó ingaórák
sora egymás szavába vágva üt,
s mérföld-hosszú léptekkel egyre róják
az utcát, hol mély csend van mindenütt.
Ne gondoljon magában senki rosszat,
mikor a tó cél nélkül háborog,
s a háztetőn kényelmesen napoznak
az ásítozó aligátorok.
A gondolatok sápadt szalmalángok,
a tettvágy is hamar nyugodni tér.
Nem kívánnak megfejtést a talányok:
ha lúd, hát lúd, csak ne legyen kövér.
Mert lassabban forognak itt az elmék,
s mindegyik elme egy helyben kering,
nem óhajtja növelni terjedelmét
s elboldogul a régi rend szerint.
Hellyel-közzel csalódott vágyak úsznak,
ökörnyál-foszlánynál egyik se több,
az emberek karosszékben alusznak,
s beérik közben répa, dinnye, tök.
Átszundikálnak egy-két emberöltőt
a hétalvók, – s nagyszáju némberek
ostobasága csüggeszti a költőt.
Belátja már: szél ellen nem lehet.

 

 

 

Nyelvünk rákfenéiből

 

Nyílászáró szerkezetek

Egy szakférfiú, holmi bakafántos
anyanyelvgyilkos tompa, lázbeteg
agyában (vesztünkre) megszületett
egy új műszó, az ismert, kacifántos
„nyílászáró szerkezet”. Ablak, ajtó
s más efféle azóta nincs, letelt
az idejük, s szegényedett a nyelv,
de mit bánja a képernyő, a sajtó!
Tőlük tanulják el az emberek,
s ha egyszer nyelve lesz az állatoknak,
a kakas nyílászárót kukorékol.
Úgy emlékszem, hogy erényöv helyett,
amely miatt szép asszonyok zokogtak,
nem mondott nyílászárót a középkor.
 

Létesítmények

Létesítmény, ez a szó elriasztó,
mivel mindent e névbe csomagol
a nyelvrontó: szálloda, juhakol,
színház, templom, gyár, bánya és halastó,
mind létesítmény. Nincs már épület.
Riporter és riportalany sorolja
a sok létesítményt, mert szavatolja
szaktudását e szó, bár a fület
sérti és az egyhangúság porát
hinti szét. Ez a nagyképű s fonák
szó kultúránk visszás állapotának
cinikus tanúja. Az anyanyelvvel
ha így bánunk, késő lesz majd a bánat:
úgy járunk, ahogy megjósolta Herder.
 

Bonyolítók

A bonyolító összebonyolít
és nem lebonyolít. Egy ügyletet
lerendez. Botfülűnek született
s anyanyelvéhez csak nem is konyít.
Igekötőt használ, mikor nem is kell,
és elhagyja, ahol szükséges, azt.
Ebédet lefogyaszt, nem elfogyaszt.
Lebonyolító? Ilyen szót nem ismer.
Ha ők, kiket közönyünk felloval,
szabadon, buzgón bonyolítanak
s az összebonyolításból megélnek,
nem hoz hasznot a gyártmány s nyersanyag,
csehül áll a jobb életszínvonal,
csehül a külkereskedelmi mérleg.

 

 

 

A veszély álarcai

Az éjszakai széllel utazók,
a vándorkedvű szirmok és a pelyhek,
amíg benső tájunkon útra kelnek,
a fanyar szagot árasztó bozót,
a csendben alig hallható neszek,
az eltiport férgeknek s bogaraknak
hangtalan kimúlása csizmatalpak
alatt, az öntudatlan vétkesek
lába alatt, hisz nem sütheti földre
szemét útközben senki szüntelen,
s mondhatja, hogy más gondja van neki.
De mint felkísértő vád van jelen
gondolattalan énünkben. Szemöldje
nagynéha ráncolódik össze csak
a láthatatlan bírónak, ha bennünk
két hullám szembefordul, összecsap,
s nem szabad mégsem tétlenül pihennünk.
Mi is hasonlíthatunk egy napon
eltaposott féregre és bogárra.
Tompa lelkű, aki sohase várja,
ődöngve, félelemtől félvakon,
éjszakai, ijesztő tájakon
a láthatatlan, álombeli taglót,
mely súlyával mindenkit fenyeget,
kirajzolódni készül s az egek
szintjén, alacsony boltozat alatt lóg.

 

 

 

Égő hajlékból kimentett sorok

Miért sző terveket,
aki nagy útra készül
egy ismeretlen utiterv szerint?
Miért csinálna rendet
feldúlt kirakatában a kereskedő
a teljes csőd előtt?
Lábra miért állítaná
az eldőlt kirakatbabákat,
ha egyensúlyuk ingatag,
s újra eldőlnek, mint a részegek?
*
Nem kivárok cserépbe
ültetve élni kétszáz éven át.
Égjek el inkább
a hűsölést nem ismerő
munkaláz parazsán,
hófehér ingben, lángoló
fürtökkel, mint a régi festők
máglyára kötözött vértanúi!
*
Ha hívő lennék is, nem mondanék
imát ahhoz, ki engem szóra sem
méltat. Nem forgatnám az imamalmot,
mormolva egyhangú litániát.
Ha bűnt követnék el, nem mondanám:
„Irgalmazz, Uram!” Én a büntetést
tűrném el inkább, hang nélkül dacolva.
*
Európa vagy az egész világ
jobb s bal fele tüskésen úgy mered
egymásra, mint két robbanásveszélyes
sündisznó. Ó, ember, mikor fogod
belátni, hogy a kezedbe került
játékszerekre nem vagy érett?
Miért kockáztatod, ami talán
egyedüli a Mindenségben, azt, amit
a kedvező véletlenek
milliárdjai is talán csak itt,
csak ez egyetlenegyszer létrehoztak?
Ami talán mindentudó lehetne
néhány évszázadon vagy -ezreden
belül, de ha a bűvös és gonosz
varázsszót kimondod, talán soha,
soha többé nem képes létrejönni.
A pusztításban oly véletlenül
történt Teremtés, az az emberi
eszmélet, melynek, ha magát kiirtja
öngyilkos módon, nem lesz folytatása
vagy újraszületése az idők
végtelenében…

 

 

 

Kifakadás

már nemcsak álmainkban látunk kísérteteket
perverz gonosztettekre képes szőrös majompofákat
nézzétek a komoly államférfiaknak öltözött
álcás alakokat akik a világ megmentőinek
hazug szerepében szolgálják ki a még nagyobb profitra éhes
kevesek érdekét kockára téve mindazt
amit a századok létrehoztak a legnagyobb
lángelmék szentnek tisztelt alkotásait újra tátonganak
a gázkamrák borzalmai századunk poklai
hogy rettegésben tartsák a világ jámbor lakóit
fehéreket sárgákat feketéket csak az a jó
hogy az ártatlan állatok a hozzánk képest szelíd párducok
és jóhiszemű tigrisek minderről mit sem sejtenek
hisz még a szarvasok vagy a legkezesebb őzbakok is
döfésre álló szarvval és aganccsal rontanának ellenünk
acsarkodva jönnének a kutyák gazdájuk lábszárába marni
macskák vájnák arcunkba karmukat belátva
hogy az ember nem más csak a föld mételye
és amit az évmilliók nem tudtak elpusztítani
ő semmivé teszi talán egy pillanat alatt
árnyékadó fák hullassátok el lombjaitokat
füvek száradjatok ki virágok ó ne nyíljatok
fúródjatok belénk tüskék s ti mázsás
sziklák zuhanjatok fejünkre házainkra
üssétek ki a fegyvert a kezünkből tépjétek le képmutató
álarcunkat amit magunkra öltünk
íme beteljesültek az idők elhagyták e világot
a jó szellemek és nem fürödnek többé a vizekben
a nimfák hanem lóhalálában menekülnek
a vegyszereinktől és szennyünktől rothadó
döglött halak közül az olajbűztől iszonyodva
mivel félúton pottyanó tojás a föld
a tyúksegg és a kőpadló kőzött
vagy szétloccsan vagy elgurul

 

 

 

Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is
felragyog néha, mint a drágakő
ha napfény érinti meg. Az ismeretlen
lény, aki bennem hallgat,
néha megszólal. Sorokat mond,
olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni,
máskor csak kisegít egy-két szó erejéig,
mikor elakadok. Nem tudhatom,
férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme.
Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.
Mikor még fiatal voltam és erős,
sokszor nem hajlottam szavára,
sőt letorkoltam, mint valami mihaszna
okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb.
Hiába vagyok gyenge és öreg,
megdolgoztat kegyetlenül.
Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett.
De így a jó! Különben
haszontalanná válnék életem. Napot napra
morzsolnék, és nem látnám meg soha
azokat az ismeretlen világokat,
amiket ő tár elém karjának
egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.
Ő, aki általam van,
ő, aki nélkül nem lennék több
lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról.

 

 

 

Betegágyon

A napok mint lakatlan szobák sora,
ahol a mondatok üresen konganak.
Az álmában evező csónakost
a holtág hínárszövevénye hosszas
veszteglésre kényszeríti. Éveken át
vár ott valamire, s közben kinő
békalencsés szakálla, körülötte
gekkók süvöltenek, kimázolt emberarcok
lesnek méregzöld páfrányok közül,
halak tátogják érthetetlen
intelmüket, gőzölgő, iszapos
öblök veszik körül, romlott konzervjei
ízétől elvásik foga. A lángra gyúlni készülő
levegőben is a saját benső hősége marja.
Az ágakon bohóckodó
majmok banánt, kókuszdiót
hajítanak felé, már látja az ágyékkötős
bennszülötteket, a part féltékeny őreit:
éppen felvonják íjukat. Foga vacog,
kirázza a hideg, de nem a félelemtől.
Az ég felé igyekszik menekülni színezüst
pókfonálon, de a mentőkötél
elszakad, ő pedig zuhan, nyakig merül
a bűzlő pocsolyába. Ekkor
felnyitja szemét, körültekint.
Látja a megszokott szobát, a könyveket,
az írógépet s képeket, minden szerény
tulajdonát, és arra gondol:
ezek talán mégsem a legutolsó
napok vagy órák, még nem hány ki örökre
a fény, nem oltja ki az alkonyat
egyetlen kincsét, puszta életét,
melyhez ki tudja, hogy miért ragaszkodunk
betegen is, öregen is. Talán,
mert rajta kívül nincs más birtokunk.

 

 

 

A pótolhatatlan

Babits Mihály emlékének

 
Nem ülhettem soha könyvtárszobádban,
s hasznos tanácsodat, intelmedet
nem hallhattam legterméketlenebb
éveimben, mikor csodára vártam,
szabadítóra a szűk környezet
fojtogatásából. De nem találtam
kiutat, s tudtam, hogy agóniádban
úgyse hívhatom föl figyelmedet
tapintatlanul. Láttam képzeletben,
hogy fuldokolsz ágyadon, mint kereszten,
kanülcserét kísérő kapkodás
közben, és a Mester kínpadja mellett
nem álltam, míg a sötét perc közelgett,
a láthatatlan napfogyatkozás.

 

 

 

A hetvenéves Weöres Sándornak, baráti hódolattal

Sándor, bármire nézz is, lényege tiszta poézis.
 
 Serlegem óborral van tele. Rád emelem.
Mit kezed ír, sose gyönge. Rím a dalod tüze, gyöngye.
 
 Zengje ma Csönge fiát ünnepi csöngedelem.

 

 

 

„Etűdök gépzongorára”

Hódolatul Anton Csehov szellemének

 

1

A rendetlen lakásban
az értelmetlen kacatok.
A fürdőszoba polcán
szájvíz, használt púderpamacs.
A szalonban, a karosszékben szundikáló
középkorú férfi álombeli
vonaton épp nászútra indul
fiatal hitvesével.
De ébredés után nem vált jegyet
sem nővel, sem vonatra.
 

2

Még kiiszom az üveg alján
maradt kétujjnyi vodkát,
még helyre igazítom
koszos nyakkendőmet, amit
nem kifogásolnak a hölgyek
és urak, akik rám ügyet se vetnek.
Nem is kell hát bocsánatot
kérnem, hogy mint egyszerű iskolamester,
körükbe tolakodtam.
 

3

Keveset tudtam, azt is elfeledtem.
Nem voltam jó tanuló,
sajnos, még közepes sem.
Körülbelül húsz-harminc mondatot
tudok betéve, azt váltogatom
alkalomszerűen, essék szó
akár szerelemről, akár politikáról,
irodalomról és zenéről,
akár a jövő évi termés
kilátásairól vagy másegyébről.
 

4

Megállok a mezőn.
A füvek és a gyomok élnek,
én csupán létezem.
Elüldögélek az állomás
várótermében, ámbátor tudom,
erre nem jár már a vonat.
A por-lepte ablakon át
feketedő vakvágányokra látni.
 

5

Elnézem a föld nyár-aszalta;
repedt kérgét. Borostás arcomat
egy buckához szorítom.
Megmérettem és keveset
nyomtam a latban.
Talán a mérleg volt hibás.
Talán magam, hibát hibára halmozó.
 

6

Öregedő leányok üldögélnek
s hallgatnak kézimunka közben.
Egyik megszólal, csak hogy mondjon valamit.
Húguk frissen beperdül,
tervei vannak és reményei.
El is hadarja mindet.
Nővérei bólogatnak.
Tudják, hogy elmúlnak az évek.
Ez az üde leány is
úgy ül közöttük, nem is oly sokára,
ahogyan ők ülnek évek óta.
Az ő kezében is olló és gombolyag lesz,
s ha elvágja a pamutszálat, nem életfonalat
metsz el, csak saját életüknek
egy-egy légyzümmögéses, szürke percét.
 

7

Szól a kert közepén
a gépzongora, a század csodája,
a fővárosi élet hírnöke.
Zápor zuhog, de nincs fölötte ponyva.
Jövő nyárra lehangolódik
a hangszer, egy ízben még üzennek
a zongorahangolónak, aki nem jön.
Másodszor nem küldenek érte.
Két-három év, és megeszi
a rekedt húrokat a rozsda.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]