Egy régi szerelemről

örök életveszélyben élek noha a veteményes- kert szívesen fölfegyverez a kelkáposzták és fejes saláták bombáival a burgonyatermés legjavának hatékony tojásgránátjaival de üres szívek ürege nyelte el szinte valahány befulladt lövedékemet egy nyári alkonyatban mint tömör bronzszobor közeledtél felém az utcán te réges-régi lány hogy felforraljuk egymás lanyha vérét gyermekkori elnyűtt babákkal teleszórt diványotokon ahol két kebled súlyos gyümölcsét mérlegeltem tenyeremben és egy viszonylag nem nagy de annál fontosabb testrészem gyors növekedésnek indult emlékszem olyan illatod volt mint aki csupán virágon és gyümölcsön él sajnos az a szoba ismeretlen vizekre úszott mint a föníciai hajók a régen elsimult hullámokon talán nem vontuk fejünkre mégsem az örök kárhozatot inkább tisztává csiszoltak az elmúlt évtizedek jól emlékszem egy nyár eleji napra amikor oltárszerű lombsátrak álltak városszerte az utcákon és tereken valamelyik ünnepen légszomjról mit se tudtam a szenvedélyek megnyilatkozása legtöbbnyire szemérmesen naiv volt akár a polgári lakások ablakai amikor néha-néha erőt vett rajtuk a ritka önkivület mindent másképp csinálnánk második életünkben hogyha megint a régi ingaórák hintái ringatnának el estidőben ha pálmalevelek borítanák arcunkat egy szalonban vagy valami egyiptomi királysír éjjelében ha nem csupán a fövenybe rajzolt arcok volnánk formátlanok fanyalgók ha katasztrófával nem fenyegetne minden közeledő mezítelen talp hisz nem sok keresnivalónk van itt nekünk már voltaképp és ha megvetjük önmagunkat vagy egymást mit sem ér hiába is fordítanánk meg a homokórát a homok úgyis lefelé peregne mégis arra vadászunk ami gyorsabb nálunk és meg nem fogható mert pókhálós emléknél nem egyéb a csodaszép kék luftballon mit egy cigarettaparázs kiégetett s elpukkant mint reményeink nem egyéb porosodó maszknál az arcunk s legjobb ha többé nem találkozunk