Tengerbe dobott zongorák

gyorsabban lobban el a későn felgyúlt szalmaláng térdéig sem csap a tiszta szívűeknek az ártatlanoknak a testi-lelki szegényeknek halad egyenes gerinccel az immár kijózanodott nyomában elhajított érzelmek kúsznak szánalmas vinnyogással és hogyha repülni szeretne kísértet-denevérek szárnyába kapaszkodik jóllakik fényszeletekkel hiszen úgy járulnak elé a csillagok ahogyan a levágásra szánt bárányok bandukolnak a vágóhíd felé nem feledheti mégsem a régen elszenvedett gyalázatot nem bánja ha minden elalvás örök álommal fenyegeti a nem kért viszontlátások a véletlen találkozások zuhataga összecsap feje fölött a régi stigmák újra felszakadnak nem ígér semmi jót a holnap noha semmi pénzért kegyért nem lenne senki fiának udvaronca vöröslő törmelék omlik alá palaszürke napjaira mártírok szobrának zúzaléka akik korábban törtek össze nála a halálra üldözötteké akik között lett volna az ő helye is ha a menyétek fölismerhetetlen prémjébe nem öltözik álmai most ezüstös buborékok lángot sugárzó állatok avagy tengerbe dobott zongorák végső visszfényei az utolsó cseppig ki kell kanalaznia a késő délutánok méregpoharát tükörbe néz s bámul egy sohase látott embert aki egy szál alsónadrágban állva sikoltozik mintha nyúznák majd a csúszósra ázott gyepen felé kúszni igyekezik de valami hatalmas kisugárzás végül megadásra kényszeríti borzongva hallja szörcsögni csontjaiban a velőt az almák belsejéből nyilalló jajkiáltást a kertet ahol négylábúak ábrái borítják a málló vakolatú falat megundorodik önmagától mint akit disznózsírral kentek össze homlokán viharból érkező hajók tajtéka üt ki már-már végezni készül mással vagy önmagával hisz sejti mily sokan megvetik tudja hogy falra hányt borsó minden szava mint a magányosé aki minden reggel ugyanabban a sivatagban ébred