A színtelenség fövenyén

bosszús virágok vetik rám uralkodó tekintetüket és kérlelik őket a lombok között a láthatatlan szárnyú madarak nézd milyen szálkás lett az arcuk az omladozó raktár deszkáiban tükröződve nagyvárosok zaja hangzik a határtalan pusztaságban kémények fekete nadrágban sétálnak át a hidakon a földön térdelő árnyékok eleven viperákkal ostorozzák magukat zsoltárt üvöltve eláztatják ruhánkat záporukkal a rothatag rügyek miközben nagyképű idegenvezetők hívják fel figyelmünket a bazilika nevezetességeire és odafenn a harangok hivalkodva lóbálják hatalmas hímvesszőjüket fakéreg vonja be a szerzetesek és remeték ábrázatát a fagylaltárusoké elmohosodik elszikesedik buzgón rójuk óriásköreinket a magas feszültségű vezetéken gyapotfoszlányok csapódnak szemünk közé hogy ne tudjunk kapkodni az opálos szárnyú lepkék után a levegőben az a buszvezető aki most robban fel utasaival együtt eretnek lett volna feltéve hogy a középkorban él beléd bújnék akár odújába a mezei pocok de csak kagylók zúgnak fülünkbe parányi dinamók egy galacsinhajtó bogár átgörgeti terhét alvó arcunkon nem sejtve a veszélyt ha sejtené szegény üvöltene félelmében feltéve ha a bogarak üvölteni tudnának ehelyett csak a szerelmesek álmát tölti el zümmögésük mint lámpát tartalak magasra éjjel hogy tested ragyogása bevilágítsa fekhelyünket hol az iszapban heverek mint tenger fenekén az elsüllyedt hajók gyomrában az emészthetetlen ékszerek ifjúságom borús volt csupán egy ló nézett rám szánakozva mikor fitymálták bátorságomat vagy megdicsértek egy s más gyávaságom miatt kár hogy elfelejtettem megveregetni baráti tomporát míg az árokparton legelt már rég le kellett volna rombolni magamat ezt a stílustalan ősrégi tornyot vagy jégszoborként állni a téli mezőn útnak indulni gólyalábon az ismeretlen hősi halottak szigete felé átúszni a tengerszorost a gyöngyhalászok kését szorítva alsó és felső fogsorom közé halálos sugárzásban elenyészni ama megtaláltak között boldogtalan szívvel nyújtózni el a boldog színtelenség fövenyén