A fagylaltárus zsoltárai

Álom a magyar avantgarde-ról

 

 

 

 

A színtelenség fövenyén

bosszús virágok vetik rám uralkodó tekintetüket
és kérlelik őket a lombok között a láthatatlan szárnyú madarak
nézd milyen szálkás lett az arcuk
az omladozó raktár deszkáiban tükröződve
nagyvárosok zaja hangzik a határtalan pusztaságban
kémények fekete nadrágban sétálnak át a hidakon
a földön térdelő árnyékok eleven viperákkal
ostorozzák magukat zsoltárt üvöltve
eláztatják ruhánkat záporukkal a rothatag rügyek
miközben nagyképű idegenvezetők hívják fel figyelmünket
a bazilika nevezetességeire és odafenn a harangok
hivalkodva lóbálják hatalmas hímvesszőjüket
fakéreg vonja be a szerzetesek és remeték ábrázatát
a fagylaltárusoké elmohosodik elszikesedik
buzgón rójuk óriásköreinket a magas feszültségű vezetéken
gyapotfoszlányok csapódnak szemünk közé hogy ne tudjunk
kapkodni az opálos szárnyú lepkék után a levegőben
az a buszvezető aki most robban fel utasaival együtt
eretnek lett volna feltéve hogy a középkorban él
beléd bújnék akár odújába a mezei pocok
de csak kagylók zúgnak fülünkbe parányi dinamók
egy galacsinhajtó bogár átgörgeti terhét alvó arcunkon
nem sejtve a veszélyt ha sejtené szegény
üvöltene félelmében feltéve ha a bogarak
üvölteni tudnának ehelyett csak a szerelmesek álmát
tölti el zümmögésük mint lámpát tartalak magasra éjjel
hogy tested ragyogása bevilágítsa fekhelyünket
hol az iszapban heverek mint tenger fenekén
az elsüllyedt hajók gyomrában az emészthetetlen ékszerek
ifjúságom borús volt csupán egy ló nézett rám szánakozva
mikor fitymálták bátorságomat vagy megdicsértek
egy s más gyávaságom miatt kár hogy elfelejtettem megveregetni
baráti tomporát míg az árokparton legelt
már rég le kellett volna rombolni magamat ezt a stílustalan
ősrégi tornyot vagy jégszoborként állni a téli mezőn
útnak indulni gólyalábon az ismeretlen hősi halottak
szigete felé átúszni a tengerszorost a gyöngyhalászok
kését szorítva alsó és felső fogsorom közé
halálos sugárzásban elenyészni ama megtaláltak között
boldogtalan szívvel nyújtózni el a boldog színtelenség fövenyén

 

 

 

Automatikus vers

a kéményseprő fönn a háztetőn magasan hordja orrát
de a kannibálok a szendvicsembert is elfogyasztják
ugyanaz történik az életben is akár az álomban
amely rézhuzallal köti össze a távoli szigeteket
salakot perget markából az idő ez a vak óriás
kit kutyája fehér bottal vezet míg hitvestársam
pogácsát szaggat a tésztaszínű teliholdból
régen halott barátomat látom felvonulni a halottak élén
tiroli térdharisnyában kezében fejedelmi jogarral
mint tamburmajort ne nézzetek nyúlnak ha olykor-olykor
nyúlszívű is vagyok ne lőjetek rám kivéve ha magamat
nyúlánknak tettetve a nyulvánosság előtt nyulatkozom
hájas hasak hömpölyögnek hullámokban felém
verejtékük ízelítőül a levesestálba csorog
egy besurranó tigris az alkonyatban az alkormányzó feleségének
zongorájába húgyozik a madarak ihletadón írógépembe tojnak
a vándorköszörűs erőszakot próbál elkövetni az alvó
porcelánbabán de sajnos nem talál parányi rést sem
a megfelelő helyen ezért hát függőlegesen
emelkedve felpumpálja magát a negyedik emelet ablakáig
a sürgönydrótba fogódzva bármilyen nagy a hőség
a delfinidomár megmártakozik a tengeröbölben
kicammog a partra ágyékát tajtékos szőr lepi
bal füle cimpáján paradicsommadár ül nem tudom
miért hord anyaszült meztelenül is tőrös botot
talán azzal vágja ki bütykeit babszem-formájú
tyúkszemeit és már a fájdalmat is alig érzékeli
szemében hajdani kellemes emlékek parazsával
önmaga létének észlelése egész lényét betölti
kimeri a tengerből azt a kis pohárnyi bort
amit Paul Valéry egyik versében a partról beleöntött
puszta szeszélyből avagy engesztelő áldozatul
a bosszús istenek kiszáradt torkát áztatja vele
máskor a tetőablakon becsorgó esővízből vagy a valeriána
illatú macskahúgyból elégíti ki szomját
minden palackban sötétség honol mint az emberi test
belsejében vagy az esti rét virágaiban miknek szárát
hiába rágjuk nem tüntethetjük el ezáltal
a kék-fekete karikákat szemünk körül az újszülött
fenyegetőn rázza felénk bölcsőjéből az öklét
persze letagadja mire felnő orrunkból és fülünkből
csorog a vér szaga megcsap akár a frissen sütött
kenyéré halott nővérem jön felém akit csupán
fényképről ismerek tíz hónapos kis testével betölti
a szikár szonetteknél gömbölyűbben a bosszantó elméleteket
a verstani szabályokat felkapja a színes kavicsokat
néha fültövön is talál egy-egy mikróbát de az ezüstrókát
véletlenül se veszi célba tekintettel reám
aki a legkisebb kedélyváltozásra is érzékeny vagyok
élvetegebb a külvárosi romházak spalettáinak
repedéseinél a sokat látott kéjenc agglegények
szemrésénél pedig érzéketlen szeretnék lenni inkább
kedvelem az összefüggéstelen mozdulatokat a modern
balettek gyógytornára emlékeztető koreográfiáit
mert hisz veszélyes lehet minden késlekedés őrült
izgalmat okozhat az agyban felgyorsíthatja az időt
siettetheti tagjaink növekedését vérforralóvá teheti
a szuperlatívuszokat izgalmasabbá a langyos vizű
nagybőgőben végzett lábáztatást sietősebbé a legaljasabb
alkalmak kihasználásánál a szemvakító belenyugvásnál
a félistenek eksztázisánál a lovagló-csizmák
mennybemenetelénél érzem tudom egyszer majd ragyogni fogok
központi ívlámpa leszek a legnyüzsgőbb leglátványosabb
hangyabolyban mikor már semmitől sem undorodom de akaratlan
kutatásaim eredményén mégiscsak felháborodom
sajnos eredménytelenül

 

 

 

A fagylaltárus zsoltárai

eladhatatlan árujával bolyong a költő
vagy inkább fagylaltárus az északi hómezőkön
valamennyi eszkimó mély megvetéssel
utasítja el vaníliasárga vagy málnarózsaszínű
tölcséreit s közben megbámulják a legújabb
divat szerinti fülvédőjét vagy homlokán
a rombusz-forma ragtapaszt mely nem sebet
inkább szégyent takar mert nagyra tátott
szájjal akart beleharapni a világba akár
a kisgyermek a nem az ő szájához méretezett
lekváros kenyérbe és mivel ez nem sikerült
délebbre veszi útját hisz jól kell sáfárkodnia
hátralevő de egyre fogyatkozó idejével
mázsás súlyzó a bölcselet sehogy se tudja
erőtlen két karjával magasra emelni kitolni
hajdani vágyainak pirosló luftballonja
cigarettája parazsához érve ráncos kis bőrdarabbá
fonnyadva pukkan el együtt zümmögne szívesen
az erdő darázsrajával együtt cirpelne az esti rét
tücskeivel gólyákkal kelepelne a kémény
fölött ha szóba állnának vele de hát belátja
nem kell senkinek a magasságbeliekhez
hiába folyamodnék úgysem jutna el az ő szava
az istenek füléig szénhordók zsákolják be legnagyszerűbb
gondolatait olajoshordókban viszik távoli
kikötők irányába a tartályhajók legfolyékonyabb
mondatait sorait mások tartanak helyette
akadémiai székfoglalót más veszi nyelvére nem ő
az ostyát hiszen nem illeti meg efféle megtiszteltetés
a hörcsöglyukak kutatóját a fületlen
gombok gyűjtőjét a semmi habjával üzérkedő
nagykereskedőt a levantei bordélyokból is
kitaszított kolduló dervist az elernyedt
búgócsigát mikor a tengelye körüli forgásba
beleszédült vagy eltéved a forrongó ágytakarók
szélviharában a zsibbasztó muszlinköntösök
éjszakájában még csodát tehetne
vele a legösztövérebb reménység is
a fenyérek kolompszava egy narancssárga
atlétatrikó kegyelme egy elfakuló régi fénykép
sőt a siratóasszonyok papagájrikoltásra emlékeztető
imája is ha az ő üdvösségéért hangzana el
de elhárítja mindezt magától mert jól tudja
a legnagyobb szabadsággal ér fel a bizonyosság
hogy a jövőben senki sem emel szót
semmiféle trónszék vagy bírói emelvény
előtt veszendő lelke érdekében

 

 

 

Kedvezőtlen benyomások

a több irányú kiszolgáltatottság morzsáiból
tengődöm mialatt közeledik felém
egy gigászi méretű kukoricadaráló
számomra minden mértékegység abszolút
nem küzdök a hiányok ellen nem tiltakozom
a legöszvérszagúbb tanulmányok nyilvános felolvasása
a legszívhervasztóbb zeneművek előadása
ellen sem sőt vágyam a teljes vágytalanság
állapota sajnos némely kedvezőtlen benyomások
tüstént tovalódítanak a lendületes éjszakai csetepaték
lándzsaerdejéből mondhatnak amit akarnak
annyi mindennek hátat fordítottam már fiatalon
hogy százezrek szellentése sem tudja rám csapni
a koporsófedelet az efféle légmozgások
alig súrolják pikkelyeimet noha elhallgattatják
a legmocsáribb dajkadalt is elvégre
veszélyes is van bennem valami mondom egy bizonyos
királyfival és ráadásul kétéltű vagyok
foglyul ejtett szivárvány létemre sem tudom
envéremmé változtatni át nem túl nagy létszámú
híveim számára sem a bort sem a bablevest nem dörömbölök
hittérítőként a pogányok égboltozatán
csak azok erőszakolhatják rám akaratukat
akik hozzám erőszak nélkül közelednek
koromsötétben nem lengek mint a zászló
az éjszakai szélviharban keresek egy bozótban
eltékozolt mosolyt egy régi lóversenyfutam
elhajított tikettjét szánalomból letörlöm
a megcsonkított szobrok vérfolyását
tiltott dalokat énekelek a fagylaltárus gyászfekete
zsoltárait aki elől messze menekült a jövő
fején elrongyolódott fénykoszorúval aki átélte
az üdvösség odvasodását aki pirított
hangyatojást lakmározott a misztikusok estebédjén
vállán a végtelen elragadtatás már-már papi
palástjával aki minden hangsúlyra ügyelt
metronómba gyömöszölten vagy rakétában kilőve
ő az aki miatt nem titkolom ellenszenvemet
bizonyos bukfencszerű impulzusok iránt
akiért küzdök a makacsul fel-fellobbanó hangnyalábok
imbolygó vonulásával akiért sarkig kitárom
a perzsavásár valamennyi tarka sátorajtaját
hogy minden szem látva lássa a magukat óriássá
növeszteni igyekvő mesebeli árnyékokat

 

 

 

Tengerbe dobott zongorák

gyorsabban lobban el a későn felgyúlt szalmaláng
térdéig sem csap a tiszta szívűeknek
az ártatlanoknak a testi-lelki szegényeknek
halad egyenes gerinccel az immár kijózanodott
nyomában elhajított érzelmek kúsznak szánalmas
vinnyogással és hogyha repülni szeretne
kísértet-denevérek szárnyába kapaszkodik
jóllakik fényszeletekkel hiszen úgy járulnak elé
a csillagok ahogyan a levágásra szánt
bárányok bandukolnak a vágóhíd felé
nem feledheti mégsem a régen elszenvedett gyalázatot
nem bánja ha minden elalvás örök álommal fenyegeti
a nem kért viszontlátások a véletlen találkozások
zuhataga összecsap feje fölött a régi stigmák
újra felszakadnak nem ígér semmi jót a holnap
noha semmi pénzért kegyért nem lenne senki fiának
udvaronca vöröslő törmelék omlik alá palaszürke
napjaira mártírok szobrának zúzaléka
akik korábban törtek össze nála a halálra üldözötteké
akik között lett volna az ő helye is
ha a menyétek fölismerhetetlen prémjébe nem öltözik
álmai most ezüstös buborékok lángot sugárzó
állatok avagy tengerbe dobott
zongorák végső visszfényei az utolsó
cseppig ki kell kanalaznia a késő délutánok
méregpoharát tükörbe néz s bámul egy sohase látott
embert aki egy szál alsónadrágban állva sikoltozik
mintha nyúznák majd a csúszósra ázott gyepen
felé kúszni igyekezik de valami hatalmas kisugárzás
végül megadásra kényszeríti borzongva hallja
szörcsögni csontjaiban a velőt az almák belsejéből
nyilalló jajkiáltást a kertet ahol négylábúak ábrái borítják
a málló vakolatú falat megundorodik
önmagától mint akit disznózsírral kentek össze
homlokán viharból érkező hajók tajtéka üt ki
már-már végezni készül mással vagy önmagával
hisz sejti mily sokan megvetik tudja hogy falra hányt
borsó minden szava mint a magányosé aki minden reggel
ugyanabban a sivatagban ébred

 

 

 

Egy régi szerelemről

örök életveszélyben élek noha a veteményes-
kert szívesen fölfegyverez a kelkáposzták és fejes saláták
bombáival a burgonyatermés legjavának
hatékony tojásgránátjaival de üres szívek
ürege nyelte el szinte valahány
befulladt lövedékemet egy nyári alkonyatban
mint tömör bronzszobor közeledtél felém az utcán te réges-régi lány
hogy felforraljuk egymás lanyha vérét
gyermekkori elnyűtt babákkal teleszórt diványotokon
ahol két kebled súlyos gyümölcsét mérlegeltem
tenyeremben és egy viszonylag nem nagy de annál fontosabb
testrészem gyors növekedésnek indult
emlékszem olyan illatod volt mint aki
csupán virágon és gyümölcsön él
sajnos az a szoba ismeretlen vizekre úszott
mint a föníciai hajók a régen elsimult hullámokon
talán nem vontuk fejünkre mégsem
az örök kárhozatot inkább tisztává csiszoltak
az elmúlt évtizedek jól emlékszem egy nyár eleji napra
amikor oltárszerű lombsátrak álltak városszerte
az utcákon és tereken valamelyik ünnepen
légszomjról mit se tudtam a szenvedélyek megnyilatkozása
legtöbbnyire szemérmesen naiv volt akár a polgári lakások
ablakai amikor néha-néha erőt vett rajtuk a ritka
önkivület mindent másképp csinálnánk
második életünkben hogyha megint a régi ingaórák
hintái ringatnának el estidőben ha pálmalevelek
borítanák arcunkat egy szalonban vagy valami egyiptomi királysír
éjjelében ha nem csupán a fövenybe rajzolt
arcok volnánk formátlanok fanyalgók
ha katasztrófával nem fenyegetne minden közeledő
mezítelen talp hisz nem sok keresnivalónk
van itt nekünk már voltaképp és ha megvetjük
önmagunkat vagy egymást mit sem ér hiába is
fordítanánk meg a homokórát a homok úgyis
lefelé peregne mégis arra vadászunk ami gyorsabb
nálunk és meg nem fogható mert pókhálós emléknél nem egyéb
a csodaszép kék luftballon mit egy cigarettaparázs
kiégetett s elpukkant mint reményeink nem egyéb
porosodó maszknál az arcunk s legjobb ha többé nem találkozunk

 

 

 

Megsejtett tartalmak

a szikla peremén egy ember üldögél
szemgolyójában visszatükröződik a telihold
de lábát térdig amputálja a sötétség
úgy érzi hogy valami végtelen
kéménykürtőn át bocsátkozott ide
búvárruhában a hajdani felhőkkel elúszó
régi századokból sejt valamit de a saját
bőrébe varrva nehéz a kibontakozás
a csillagokból csak töredékesen olvashatja ki
ami baljós ami nyilvánvaló
amit tudnak sokan még sincs foganatja
látja ahogy a megállíthatatlan
körhintán zeneszóval suhan el szeme előtt
a történelemnek egy meglehetősen
keskeny mégis túl fontos szelete
bekövetkezik az ami körülbelül megsejthető
de megfékezni kevés a remény az elragadt falovakat
élni muszáj a csillagok helyett lángvörös
kiütésekkel pettyezett égbolt alatt amíg lehet
amíg a képzeletbeli óriási
olvasóteremben egy pergamentekercs vagy fóliáns
fölött görnyedve faggatjuk a sorsot
csak félig fejtve meg az alig ismert
betűkből álló szöveget s olyasmit olvasunk
hogy hiába úszkálunk meghitt tavunkban
a partról az álarcos halász úgyis bedobja horgát
és mi úgyis ráharapunk a csalira
hogy valami számunkra idegen közegbe jussunk
amit még elképzelni sem tudunk
hiszen nem ismerjük nevét sem és nem találunk
olyan bölcset aki megmagyarázná
a megsejtett tartalmakat

 

 

 

Századvég

hátrálva botorkálok a barlang legmélye felé
tapogatózva keresem azokat akik ott feküsznek
akiket végképp elnyelt a sötétség megragad egy ellenállhatatlan
erejű kar elveszítem eszméletemet
rongyokba bugyolálva ébredek a homokpartra kivetetten
a tenger oroszlánjai körülszimatolnak és magamra hagynak
gyanakodva figyelem a sasokat estefelé
amint csőrükben égő villanykörtét tartva tovarepülnek
szirti borzok falják fel a dagály elvonultával
hátramaradt felrobbantott hajók fémforgácsait
látom az örjöngő baromfiudvart
az óriási madártébolyda kertjét
lemenőben van a világ a századvég lehunyt
pillái mögött csónakok úsznak
ugyanúgy mint vérkeringésünk áramában
állati karmok meszes csontokat kaparnak ki
az áldatlan anyaföldből holdcikkely néz le ránk
halálraszántakra autótemetőink
rommezejére gabonaraktáraink
hullaházaira s hányingert kapnak az egek
emberek ezrei fulladnak bele a bányák
hasmenésébe fenyegetően rázzák lombjukat
a baljós légköri változások érzékelésünk
középpontját megremegtetik a szélviharok
amíg széttépett könyveink foszlányait sodorják
pestisesen rügyeznek meggyalázott arcunknak
leopárdfoltjai a felriasztott víztükör
életnagyságúnál nagyobbnak mutatja
hosszúra nyújtott tükörképünket elmenekül
titkos ketrecajtón át a szerelem ijedt kis állata
hogy csapdába ne essék mégiscsak talpra állok
lehorzsolt térddel megtaposott arccal
és földöntúli szomjúsággal iszom be a lámpafényt
hagyom elúszni a folyóba dobott koszorúkat
ketté hasítom köpönyegemet hogy a világ
kiloccsant agyvelejű tetemére dobjam takarónak
mialatt kivirágoznak körülöttem a kertben
a nyáron ottfelejtett hangszerek kihallgatom
a fákat mit suttognak hajdani megbocsáthatatlan
bűnökről meglopom a vadon monológját
átlátok a csontvázak nyugalmát megjátszó
gyilkosokon a sötétben kuvikoló múmiákon
míg végre az ablaküvegen át az esti csillag felpiroslik
és megvilágítja a flitteres báli ruhába bújtatott
vadonatúj hűtőgépeket az istállószerű
kórtermeket a haldoklások klórszagú szobáit
egyikben a horpadt arcú századvég
agonizál és öntudatlan rángógörcsben véget ér

 

 

 

A prémvadászok*

 

Hogyha zeng a régi kardal:

„Le a neo-avantgarde-dal!”

Állj a vártán kivont karddal!
 
gyermekkorom lapályán bolyongok álmaimban
ahol az elérhetetlen szemhatár ugyanannyit
távolodik amennyit hozzá közeledünk
már régen fölfedeztem hogy az ég csillagai
leszakíthatatlan aranyalmák egy madár-
vijjogás tőrhegye keresztülszúrja mellemet
de semmi fájdalmat sem érzek tudom hogy már sok mindent
nem tanulhatok meg hátralevő időmben
nem tudok lábujjaimmal cigarettát sodorni
se zongorázni ne is igyekezzetek
ilyesmire tanítani hisz nem vagyok egyéb
a hűtőszekrényben felejtett üres papírpohárnál
egy darab kővé száradt teasüteménynél az 1880-as évekből
nagyanyám fiókjában aki már rég nem él
tépjétek le inkább arcomról az immár fölösleges
flittereket a jobb felől valódi bal felől
tévedésből leborotvált és kutyaszőrrel pótolt
oldalszakállt ne szapuljátok a sóhernél sóherebb
költőket a lángossütők és hamburger-árusok helyett
ne sanyargassátok szegényeket a kelleténél jobban
hiszen vérrel könnyel és egyéb megnevezhetetlen
váladékokkal már úgyis eleget adóztak ígérem nem leszek
képzelődő ámokfutó hüvelykujjamat sem hiszem
revolvernek nem lövöldözök vele az utcai
járókelőkre hisz a színvakokat is kevésbé káros
festőnövendéknek adni mint beíratni gépkocsivezetői
tanfolyamra mindenben van valami tanulság
még a legkeservesebb tanulságban is egyszer majd
minden folt megtalálja a zsákját minden színfolt a vásznát
a mosókonyhában eközben kopott vándorlók mángorolnak
az országutakon lopott mángorlók vándorolnak
és így tovább és így tovább
folytathatnám vég nélkül de mit érne
szorongathatnám a szomorú köztéri szobrok kezét de miért
FÜGGELÉK
Hogy hova lettek a prémvadászok?
Hisz épp ez az!

 

 

 

A száztizenhat éves barna kislány monológja*

 

Jó mély lélegzetet vegyen,

aki által völgyön-hegyen

a regiment után megyen.
 
valaha a hajam volt barna most a májfoltjaim
sok mindenre emlékszem és még több eseményt
elfelejtettem aminek pedig a tanúja voltam
ha csak egynéhány évtizeddel korábban születek
láthattam volna szemtől szembe Bem apót
avagy Petőfi Sándort sajnos hiányukban
csupán Jókai Mór szakállát Gyulai Pál fülét
volt alkalmam megcibálni mikor térdükre ültettek
gyermekkoromban valamivel később arasszal
tudta átfogni a férfiember a derekamat
kivált ha jó nagy marka volt de az idő
mindent kibővít és kitágít ami karcsú vagy szűk
volt valaha hozzon magával ariadne-fonalat aki ráncaim
útvesztőjébe téved mentőövvel szerelje föl magát
aki hozzám szerelmetes szándékkal közeledik
ha ugyan egyáltalán akad olyan bátor vállalkozó
aki a hétvégeken rajtam óhajt maszekolni vagy maszatolni
ígérem nem fogom a kezét visszatolni
pedig méltán büszke lehetnék sok mindenre
aminek valaha tanúja voltam hajadonságom idején
láttam kivirágzó fülcimpákat és a szilvalekvár tengerébe
belevesző vonatokat láthattam Gábor Áron
rézágyújából kilőtt férfiakat
és nőket is tábornokokkal paroláztam
előfizettem a múlt században a Hölgyfutárra
tizenöt évvel ezelőtt pedig a lexikonra melynek
első köteléből minden író kihal mire az utolsó
megjelenik irányítottam egy időben faluhelyt
a disznótorok vérfürdőjét fürödtem orjalevesben
és francia pezsgővel teli kádban lógtam a trapézon
fejjel lefelé mint testszínű trikós artistalány
csáját vedeltem vidéki kaszírnő koromban
voltam színésznő játszottam a János Vitézben
előbb Iluskát később a boszorkányt
amikor Galli-Curci berekedt beugrottam
szerepébe a Rigolettóban vagy a Traviatában
amit akkor még a Tévedt Nő címen adtak
visításomtól kiürült az Operaház nézőtere
menekülés közben egynéhány férfit és nőt
agyontapostak a második világháború előtt
szerződtetni akartak múmiának a városligeti
Plasztikonba de én inkább jegyszedőnő
lettem egy takaros zöldvillamosban
füttyentésemre a házikó füstöt pöfékelve megindult
mindenki diarét kapott vagy frászt kapott
a rémülettől aki éppen odabenn üldögélt
kár hogy bevonták ezt követőleg tőlem a forgalmi engedélyt
mondván veszélyes üzemet éppúgy tilos
folytatni mint a vonatablakon kihajolni
opasno je van se nagnuti mindég imádtam
az egyenruhát és markotányosnő koromban
úgy falták a grenadírmarsot a bakák
mint még soha a szocializmus eljövetelével
egy gazdag termelőszövetkezet hívott meg csinos fizetéssel
madárijesztőnek de én maradtam a hadseregnél
nem riasztottam volna el egy világért
a fürjet seregélyt vagy cinegét láthattok most is
csuda dolgokat cselekedni ha akarom
száz darabra szakadok és leszek száztizenhat éves
barna kislányból száz tizenhatéves barna kislány
és megyek a regiment után ezt csináld utánam
ha tudod te hajdani szépségedet sirató
nyolcvanéves fegyverkovácsné hozzám képest tinédzser

 

 

 

Hőstettek az ülőkádban

 

„Csatornába fúltak vagy pipákban

leltek mártírhalált?”

J. Swift
 
rájöttek már sokan hogy a fürdőszobában ahol
szőrszálak úszkálnak a kád vizén mint sötét fregattok
jóval öblösebb lesz énekhangjuk úgyhogy hőstenornak
esetleg basszbaritonnak képzelheti ott magát
a magányos ember az álobjektív kritikus
eljelentékteleníthet bármilyen remekművet hogyha
nincs bátorsága lehúzni megteheti hogy semmi rosszat
de semmi jót sem ír róla a főszerkesztő törölheti
az esszékből és kritikákból annak nevét
akit irigyel vagy utál a gyógyintézet igazgatója
nem küldet behívót ha úgy tetszik néhány beutaltnak
dögöljenek meg otthon a saját vackukon
a táborszernagy szándékosan kihagyhat
néhány hősi halottat a márványoszlopra aranybetűkkel
vésett névsorból hogyha ottlétét bármilyen okból
nem tartja kívánatosnak a fiatal költő
figyelmezteti az öreget ugyan miért
handabandázik fél lábbal már a sírban
még szerencse hogy az embert csöppet sem rendíti meg
az igazság amit ő maga tud a legjobban
de hiába áll valaki előtt még hetven-nyolcvan év
ha ezután sem fog jobbat írni az eddigieknél
az egyszer úgyis menthetetlenül
előidővé fakuló utókor mégis fölteszi
a költeményem mottójául olvasható
kérdést mikor az említett kisebb-nagyobb hatalmak
már legföljebb bibliográfiákban
nem művekben élnek tovább régi igazság
hogy hőstetteket nem egyedül a harcmezőn
hanem a fürdőszobában is lehet cselekedni
a nagy kád langyosabb vagy az ülőkád
forró vizében az utóbbi jobban csillapítja az aranyér
okozta fájdalmat mely néha sajgóbb a szerelmi kínnál
természetesen a könnyen változó ízlést is
befolyásolni lehet a legújabb vagy a legócskább
divatoknak hódolva az említett enyhelyeken
sőt lábbal a lavórban is vagy a vécén üldögélve
legjobb esetben a bidén

 

 

 

Felvonulás magyar módra

Jacques Prévert szellemének és szellemében

 
egy Kossuth-szakállas kisfiú egy hátulgombolós öregúrral
egy áramvonalas kulacs egy csikóbőrös versenyautóval
egy lelombozódott birkapörkölt egy felpaprikázott adóalannyal
egy hortobágyi rinocérosz egy állatkerti délibábbal
egy zöldből pirosra váltó szélhámos egy minden hájjal megkent villanyrendőrrel
egy árvalányhajas szilvásgombóc egy ínycsiklandó pörge kalappal
egy példamutató gatyamadzag egy csomóra kötött családapával
egy sörétes csusza egy túrós puskával
egy bolhalovas egy lemezidomárral
egy szakképzett pálinkásüveg egy félig kiivott agronómussal
egy áldott emlékű betörő egy notórius nagymamával
egy nagymenő pulykamell egy szalonnával spékelt táncdalénekessel
egy talprongáló egy telefonfülkenyalóval
egy csokoládés vegyszer egy gyomirtó palacsintával
egy házőrző lepke egy káposztakutyával
egy alanyi gulyás egy bográcsköltővel
egy másodfokú egyenlet gyógykezelése egy hasmenés végeredményével
egy orrfacsaró honleány egy szép lelkű rövidszivarral
egy toprongyos hősszerelmes egy jól öltözött csőlakóval
egy vitamindús takarítónő egy illemhelyi üdítőitallal
egy tarka tollú prózaíró egy sematikus törpepapagájjal
egy kurta farkú jegyellenőr egy szigorú újévi malaccal
és egy tűzrőlpattant forgópisztoly egy hatlövetű menyecskével

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]