Hőstettek az ülőkádban*

 

 

 

 

A fagylaltárus zsoltárai

Álom a magyar avantgarde-ról

 

 

 

 

A színtelenség fövenyén

bosszús virágok vetik rám uralkodó tekintetüket
és kérlelik őket a lombok között a láthatatlan szárnyú madarak
nézd milyen szálkás lett az arcuk
az omladozó raktár deszkáiban tükröződve
nagyvárosok zaja hangzik a határtalan pusztaságban
kémények fekete nadrágban sétálnak át a hidakon
a földön térdelő árnyékok eleven viperákkal
ostorozzák magukat zsoltárt üvöltve
eláztatják ruhánkat záporukkal a rothatag rügyek
miközben nagyképű idegenvezetők hívják fel figyelmünket
a bazilika nevezetességeire és odafenn a harangok
hivalkodva lóbálják hatalmas hímvesszőjüket
fakéreg vonja be a szerzetesek és remeték ábrázatát
a fagylaltárusoké elmohosodik elszikesedik
buzgón rójuk óriásköreinket a magas feszültségű vezetéken
gyapotfoszlányok csapódnak szemünk közé hogy ne tudjunk
kapkodni az opálos szárnyú lepkék után a levegőben
az a buszvezető aki most robban fel utasaival együtt
eretnek lett volna feltéve hogy a középkorban él
beléd bújnék akár odújába a mezei pocok
de csak kagylók zúgnak fülünkbe parányi dinamók
egy galacsinhajtó bogár átgörgeti terhét alvó arcunkon
nem sejtve a veszélyt ha sejtené szegény
üvöltene félelmében feltéve ha a bogarak
üvölteni tudnának ehelyett csak a szerelmesek álmát
tölti el zümmögésük mint lámpát tartalak magasra éjjel
hogy tested ragyogása bevilágítsa fekhelyünket
hol az iszapban heverek mint tenger fenekén
az elsüllyedt hajók gyomrában az emészthetetlen ékszerek
ifjúságom borús volt csupán egy ló nézett rám szánakozva
mikor fitymálták bátorságomat vagy megdicsértek
egy s más gyávaságom miatt kár hogy elfelejtettem megveregetni
baráti tomporát míg az árokparton legelt
már rég le kellett volna rombolni magamat ezt a stílustalan
ősrégi tornyot vagy jégszoborként állni a téli mezőn
útnak indulni gólyalábon az ismeretlen hősi halottak
szigete felé átúszni a tengerszorost a gyöngyhalászok
kését szorítva alsó és felső fogsorom közé
halálos sugárzásban elenyészni ama megtaláltak között
boldogtalan szívvel nyújtózni el a boldog színtelenség fövenyén

 

 

 

Automatikus vers

a kéményseprő fönn a háztetőn magasan hordja orrát
de a kannibálok a szendvicsembert is elfogyasztják
ugyanaz történik az életben is akár az álomban
amely rézhuzallal köti össze a távoli szigeteket
salakot perget markából az idő ez a vak óriás
kit kutyája fehér bottal vezet míg hitvestársam
pogácsát szaggat a tésztaszínű teliholdból
régen halott barátomat látom felvonulni a halottak élén
tiroli térdharisnyában kezében fejedelmi jogarral
mint tamburmajort ne nézzetek nyúlnak ha olykor-olykor
nyúlszívű is vagyok ne lőjetek rám kivéve ha magamat
nyúlánknak tettetve a nyulvánosság előtt nyulatkozom
hájas hasak hömpölyögnek hullámokban felém
verejtékük ízelítőül a levesestálba csorog
egy besurranó tigris az alkonyatban az alkormányzó feleségének
zongorájába húgyozik a madarak ihletadón írógépembe tojnak
a vándorköszörűs erőszakot próbál elkövetni az alvó
porcelánbabán de sajnos nem talál parányi rést sem
a megfelelő helyen ezért hát függőlegesen
emelkedve felpumpálja magát a negyedik emelet ablakáig
a sürgönydrótba fogódzva bármilyen nagy a hőség
a delfinidomár megmártakozik a tengeröbölben
kicammog a partra ágyékát tajtékos szőr lepi
bal füle cimpáján paradicsommadár ül nem tudom
miért hord anyaszült meztelenül is tőrös botot
talán azzal vágja ki bütykeit babszem-formájú
tyúkszemeit és már a fájdalmat is alig érzékeli
szemében hajdani kellemes emlékek parazsával
önmaga létének észlelése egész lényét betölti
kimeri a tengerből azt a kis pohárnyi bort
amit Paul Valéry egyik versében a partról beleöntött
puszta szeszélyből avagy engesztelő áldozatul
a bosszús istenek kiszáradt torkát áztatja vele
máskor a tetőablakon becsorgó esővízből vagy a valeriána
illatú macskahúgyból elégíti ki szomját
minden palackban sötétség honol mint az emberi test
belsejében vagy az esti rét virágaiban miknek szárát
hiába rágjuk nem tüntethetjük el ezáltal
a kék-fekete karikákat szemünk körül az újszülött
fenyegetőn rázza felénk bölcsőjéből az öklét
persze letagadja mire felnő orrunkból és fülünkből
csorog a vér szaga megcsap akár a frissen sütött
kenyéré halott nővérem jön felém akit csupán
fényképről ismerek tíz hónapos kis testével betölti
a szikár szonetteknél gömbölyűbben a bosszantó elméleteket
a verstani szabályokat felkapja a színes kavicsokat
néha fültövön is talál egy-egy mikróbát de az ezüstrókát
véletlenül se veszi célba tekintettel reám
aki a legkisebb kedélyváltozásra is érzékeny vagyok
élvetegebb a külvárosi romházak spalettáinak
repedéseinél a sokat látott kéjenc agglegények
szemrésénél pedig érzéketlen szeretnék lenni inkább
kedvelem az összefüggéstelen mozdulatokat a modern
balettek gyógytornára emlékeztető koreográfiáit
mert hisz veszélyes lehet minden késlekedés őrült
izgalmat okozhat az agyban felgyorsíthatja az időt
siettetheti tagjaink növekedését vérforralóvá teheti
a szuperlatívuszokat izgalmasabbá a langyos vizű
nagybőgőben végzett lábáztatást sietősebbé a legaljasabb
alkalmak kihasználásánál a szemvakító belenyugvásnál
a félistenek eksztázisánál a lovagló-csizmák
mennybemenetelénél érzem tudom egyszer majd ragyogni fogok
központi ívlámpa leszek a legnyüzsgőbb leglátványosabb
hangyabolyban mikor már semmitől sem undorodom de akaratlan
kutatásaim eredményén mégiscsak felháborodom
sajnos eredménytelenül

 

 

 

A fagylaltárus zsoltárai

eladhatatlan árujával bolyong a költő
vagy inkább fagylaltárus az északi hómezőkön
valamennyi eszkimó mély megvetéssel
utasítja el vaníliasárga vagy málnarózsaszínű
tölcséreit s közben megbámulják a legújabb
divat szerinti fülvédőjét vagy homlokán
a rombusz-forma ragtapaszt mely nem sebet
inkább szégyent takar mert nagyra tátott
szájjal akart beleharapni a világba akár
a kisgyermek a nem az ő szájához méretezett
lekváros kenyérbe és mivel ez nem sikerült
délebbre veszi útját hisz jól kell sáfárkodnia
hátralevő de egyre fogyatkozó idejével
mázsás súlyzó a bölcselet sehogy se tudja
erőtlen két karjával magasra emelni kitolni
hajdani vágyainak pirosló luftballonja
cigarettája parazsához érve ráncos kis bőrdarabbá
fonnyadva pukkan el együtt zümmögne szívesen
az erdő darázsrajával együtt cirpelne az esti rét
tücskeivel gólyákkal kelepelne a kémény
fölött ha szóba állnának vele de hát belátja
nem kell senkinek a magasságbeliekhez
hiába folyamodnék úgysem jutna el az ő szava
az istenek füléig szénhordók zsákolják be legnagyszerűbb
gondolatait olajoshordókban viszik távoli
kikötők irányába a tartályhajók legfolyékonyabb
mondatait sorait mások tartanak helyette
akadémiai székfoglalót más veszi nyelvére nem ő
az ostyát hiszen nem illeti meg efféle megtiszteltetés
a hörcsöglyukak kutatóját a fületlen
gombok gyűjtőjét a semmi habjával üzérkedő
nagykereskedőt a levantei bordélyokból is
kitaszított kolduló dervist az elernyedt
búgócsigát mikor a tengelye körüli forgásba
beleszédült vagy eltéved a forrongó ágytakarók
szélviharában a zsibbasztó muszlinköntösök
éjszakájában még csodát tehetne
vele a legösztövérebb reménység is
a fenyérek kolompszava egy narancssárga
atlétatrikó kegyelme egy elfakuló régi fénykép
sőt a siratóasszonyok papagájrikoltásra emlékeztető
imája is ha az ő üdvösségéért hangzana el
de elhárítja mindezt magától mert jól tudja
a legnagyobb szabadsággal ér fel a bizonyosság
hogy a jövőben senki sem emel szót
semmiféle trónszék vagy bírói emelvény
előtt veszendő lelke érdekében

 

 

 

Kedvezőtlen benyomások

a több irányú kiszolgáltatottság morzsáiból
tengődöm mialatt közeledik felém
egy gigászi méretű kukoricadaráló
számomra minden mértékegység abszolút
nem küzdök a hiányok ellen nem tiltakozom
a legöszvérszagúbb tanulmányok nyilvános felolvasása
a legszívhervasztóbb zeneművek előadása
ellen sem sőt vágyam a teljes vágytalanság
állapota sajnos némely kedvezőtlen benyomások
tüstént tovalódítanak a lendületes éjszakai csetepaték
lándzsaerdejéből mondhatnak amit akarnak
annyi mindennek hátat fordítottam már fiatalon
hogy százezrek szellentése sem tudja rám csapni
a koporsófedelet az efféle légmozgások
alig súrolják pikkelyeimet noha elhallgattatják
a legmocsáribb dajkadalt is elvégre
veszélyes is van bennem valami mondom egy bizonyos
királyfival és ráadásul kétéltű vagyok
foglyul ejtett szivárvány létemre sem tudom
envéremmé változtatni át nem túl nagy létszámú
híveim számára sem a bort sem a bablevest nem dörömbölök
hittérítőként a pogányok égboltozatán
csak azok erőszakolhatják rám akaratukat
akik hozzám erőszak nélkül közelednek
koromsötétben nem lengek mint a zászló
az éjszakai szélviharban keresek egy bozótban
eltékozolt mosolyt egy régi lóversenyfutam
elhajított tikettjét szánalomból letörlöm
a megcsonkított szobrok vérfolyását
tiltott dalokat énekelek a fagylaltárus gyászfekete
zsoltárait aki elől messze menekült a jövő
fején elrongyolódott fénykoszorúval aki átélte
az üdvösség odvasodását aki pirított
hangyatojást lakmározott a misztikusok estebédjén
vállán a végtelen elragadtatás már-már papi
palástjával aki minden hangsúlyra ügyelt
metronómba gyömöszölten vagy rakétában kilőve
ő az aki miatt nem titkolom ellenszenvemet
bizonyos bukfencszerű impulzusok iránt
akiért küzdök a makacsul fel-fellobbanó hangnyalábok
imbolygó vonulásával akiért sarkig kitárom
a perzsavásár valamennyi tarka sátorajtaját
hogy minden szem látva lássa a magukat óriássá
növeszteni igyekvő mesebeli árnyékokat

 

 

 

Tengerbe dobott zongorák

gyorsabban lobban el a későn felgyúlt szalmaláng
térdéig sem csap a tiszta szívűeknek
az ártatlanoknak a testi-lelki szegényeknek
halad egyenes gerinccel az immár kijózanodott
nyomában elhajított érzelmek kúsznak szánalmas
vinnyogással és hogyha repülni szeretne
kísértet-denevérek szárnyába kapaszkodik
jóllakik fényszeletekkel hiszen úgy járulnak elé
a csillagok ahogyan a levágásra szánt
bárányok bandukolnak a vágóhíd felé
nem feledheti mégsem a régen elszenvedett gyalázatot
nem bánja ha minden elalvás örök álommal fenyegeti
a nem kért viszontlátások a véletlen találkozások
zuhataga összecsap feje fölött a régi stigmák
újra felszakadnak nem ígér semmi jót a holnap
noha semmi pénzért kegyért nem lenne senki fiának
udvaronca vöröslő törmelék omlik alá palaszürke
napjaira mártírok szobrának zúzaléka
akik korábban törtek össze nála a halálra üldözötteké
akik között lett volna az ő helye is
ha a menyétek fölismerhetetlen prémjébe nem öltözik
álmai most ezüstös buborékok lángot sugárzó
állatok avagy tengerbe dobott
zongorák végső visszfényei az utolsó
cseppig ki kell kanalaznia a késő délutánok
méregpoharát tükörbe néz s bámul egy sohase látott
embert aki egy szál alsónadrágban állva sikoltozik
mintha nyúznák majd a csúszósra ázott gyepen
felé kúszni igyekezik de valami hatalmas kisugárzás
végül megadásra kényszeríti borzongva hallja
szörcsögni csontjaiban a velőt az almák belsejéből
nyilalló jajkiáltást a kertet ahol négylábúak ábrái borítják
a málló vakolatú falat megundorodik
önmagától mint akit disznózsírral kentek össze
homlokán viharból érkező hajók tajtéka üt ki
már-már végezni készül mással vagy önmagával
hisz sejti mily sokan megvetik tudja hogy falra hányt
borsó minden szava mint a magányosé aki minden reggel
ugyanabban a sivatagban ébred

 

 

 

Egy régi szerelemről

örök életveszélyben élek noha a veteményes-
kert szívesen fölfegyverez a kelkáposzták és fejes saláták
bombáival a burgonyatermés legjavának
hatékony tojásgránátjaival de üres szívek
ürege nyelte el szinte valahány
befulladt lövedékemet egy nyári alkonyatban
mint tömör bronzszobor közeledtél felém az utcán te réges-régi lány
hogy felforraljuk egymás lanyha vérét
gyermekkori elnyűtt babákkal teleszórt diványotokon
ahol két kebled súlyos gyümölcsét mérlegeltem
tenyeremben és egy viszonylag nem nagy de annál fontosabb
testrészem gyors növekedésnek indult
emlékszem olyan illatod volt mint aki
csupán virágon és gyümölcsön él
sajnos az a szoba ismeretlen vizekre úszott
mint a föníciai hajók a régen elsimult hullámokon
talán nem vontuk fejünkre mégsem
az örök kárhozatot inkább tisztává csiszoltak
az elmúlt évtizedek jól emlékszem egy nyár eleji napra
amikor oltárszerű lombsátrak álltak városszerte
az utcákon és tereken valamelyik ünnepen
légszomjról mit se tudtam a szenvedélyek megnyilatkozása
legtöbbnyire szemérmesen naiv volt akár a polgári lakások
ablakai amikor néha-néha erőt vett rajtuk a ritka
önkivület mindent másképp csinálnánk
második életünkben hogyha megint a régi ingaórák
hintái ringatnának el estidőben ha pálmalevelek
borítanák arcunkat egy szalonban vagy valami egyiptomi királysír
éjjelében ha nem csupán a fövenybe rajzolt
arcok volnánk formátlanok fanyalgók
ha katasztrófával nem fenyegetne minden közeledő
mezítelen talp hisz nem sok keresnivalónk
van itt nekünk már voltaképp és ha megvetjük
önmagunkat vagy egymást mit sem ér hiába is
fordítanánk meg a homokórát a homok úgyis
lefelé peregne mégis arra vadászunk ami gyorsabb
nálunk és meg nem fogható mert pókhálós emléknél nem egyéb
a csodaszép kék luftballon mit egy cigarettaparázs
kiégetett s elpukkant mint reményeink nem egyéb
porosodó maszknál az arcunk s legjobb ha többé nem találkozunk

 

 

 

Megsejtett tartalmak

a szikla peremén egy ember üldögél
szemgolyójában visszatükröződik a telihold
de lábát térdig amputálja a sötétség
úgy érzi hogy valami végtelen
kéménykürtőn át bocsátkozott ide
búvárruhában a hajdani felhőkkel elúszó
régi századokból sejt valamit de a saját
bőrébe varrva nehéz a kibontakozás
a csillagokból csak töredékesen olvashatja ki
ami baljós ami nyilvánvaló
amit tudnak sokan még sincs foganatja
látja ahogy a megállíthatatlan
körhintán zeneszóval suhan el szeme előtt
a történelemnek egy meglehetősen
keskeny mégis túl fontos szelete
bekövetkezik az ami körülbelül megsejthető
de megfékezni kevés a remény az elragadt falovakat
élni muszáj a csillagok helyett lángvörös
kiütésekkel pettyezett égbolt alatt amíg lehet
amíg a képzeletbeli óriási
olvasóteremben egy pergamentekercs vagy fóliáns
fölött görnyedve faggatjuk a sorsot
csak félig fejtve meg az alig ismert
betűkből álló szöveget s olyasmit olvasunk
hogy hiába úszkálunk meghitt tavunkban
a partról az álarcos halász úgyis bedobja horgát
és mi úgyis ráharapunk a csalira
hogy valami számunkra idegen közegbe jussunk
amit még elképzelni sem tudunk
hiszen nem ismerjük nevét sem és nem találunk
olyan bölcset aki megmagyarázná
a megsejtett tartalmakat

 

 

 

Századvég

hátrálva botorkálok a barlang legmélye felé
tapogatózva keresem azokat akik ott feküsznek
akiket végképp elnyelt a sötétség megragad egy ellenállhatatlan
erejű kar elveszítem eszméletemet
rongyokba bugyolálva ébredek a homokpartra kivetetten
a tenger oroszlánjai körülszimatolnak és magamra hagynak
gyanakodva figyelem a sasokat estefelé
amint csőrükben égő villanykörtét tartva tovarepülnek
szirti borzok falják fel a dagály elvonultával
hátramaradt felrobbantott hajók fémforgácsait
látom az örjöngő baromfiudvart
az óriási madártébolyda kertjét
lemenőben van a világ a századvég lehunyt
pillái mögött csónakok úsznak
ugyanúgy mint vérkeringésünk áramában
állati karmok meszes csontokat kaparnak ki
az áldatlan anyaföldből holdcikkely néz le ránk
halálraszántakra autótemetőink
rommezejére gabonaraktáraink
hullaházaira s hányingert kapnak az egek
emberek ezrei fulladnak bele a bányák
hasmenésébe fenyegetően rázzák lombjukat
a baljós légköri változások érzékelésünk
középpontját megremegtetik a szélviharok
amíg széttépett könyveink foszlányait sodorják
pestisesen rügyeznek meggyalázott arcunknak
leopárdfoltjai a felriasztott víztükör
életnagyságúnál nagyobbnak mutatja
hosszúra nyújtott tükörképünket elmenekül
titkos ketrecajtón át a szerelem ijedt kis állata
hogy csapdába ne essék mégiscsak talpra állok
lehorzsolt térddel megtaposott arccal
és földöntúli szomjúsággal iszom be a lámpafényt
hagyom elúszni a folyóba dobott koszorúkat
ketté hasítom köpönyegemet hogy a világ
kiloccsant agyvelejű tetemére dobjam takarónak
mialatt kivirágoznak körülöttem a kertben
a nyáron ottfelejtett hangszerek kihallgatom
a fákat mit suttognak hajdani megbocsáthatatlan
bűnökről meglopom a vadon monológját
átlátok a csontvázak nyugalmát megjátszó
gyilkosokon a sötétben kuvikoló múmiákon
míg végre az ablaküvegen át az esti csillag felpiroslik
és megvilágítja a flitteres báli ruhába bújtatott
vadonatúj hűtőgépeket az istállószerű
kórtermeket a haldoklások klórszagú szobáit
egyikben a horpadt arcú századvég
agonizál és öntudatlan rángógörcsben véget ér

 

 

 

A prémvadászok*

 

Hogyha zeng a régi kardal:

„Le a neo-avantgarde-dal!”

Állj a vártán kivont karddal!

 
gyermekkorom lapályán bolyongok álmaimban
ahol az elérhetetlen szemhatár ugyanannyit
távolodik amennyit hozzá közeledünk
már régen fölfedeztem hogy az ég csillagai
leszakíthatatlan aranyalmák egy madár-
vijjogás tőrhegye keresztülszúrja mellemet
de semmi fájdalmat sem érzek tudom hogy már sok mindent
nem tanulhatok meg hátralevő időmben
nem tudok lábujjaimmal cigarettát sodorni
se zongorázni ne is igyekezzetek
ilyesmire tanítani hisz nem vagyok egyéb
a hűtőszekrényben felejtett üres papírpohárnál
egy darab kővé száradt teasüteménynél az 1880-as évekből
nagyanyám fiókjában aki már rég nem él
tépjétek le inkább arcomról az immár fölösleges
flittereket a jobb felől valódi bal felől
tévedésből leborotvált és kutyaszőrrel pótolt
oldalszakállt ne szapuljátok a sóhernél sóherebb
költőket a lángossütők és hamburger-árusok helyett
ne sanyargassátok szegényeket a kelleténél jobban
hiszen vérrel könnyel és egyéb megnevezhetetlen
váladékokkal már úgyis eleget adóztak ígérem nem leszek
képzelődő ámokfutó hüvelykujjamat sem hiszem
revolvernek nem lövöldözök vele az utcai
járókelőkre hisz a színvakokat is kevésbé káros
festőnövendéknek adni mint beíratni gépkocsivezetői
tanfolyamra mindenben van valami tanulság
még a legkeservesebb tanulságban is egyszer majd
minden folt megtalálja a zsákját minden színfolt a vásznát
a mosókonyhában eközben kopott vándorlók mángorolnak
az országutakon lopott mángorlók vándorolnak
és így tovább és így tovább
folytathatnám vég nélkül de mit érne
szorongathatnám a szomorú köztéri szobrok kezét de miért
FÜGGELÉK
Hogy hova lettek a prémvadászok?
Hisz épp ez az!

 

 

 

A száztizenhat éves barna kislány monológja*

 

Jó mély lélegzetet vegyen,

aki által völgyön-hegyen

a regiment után megyen.

 
valaha a hajam volt barna most a májfoltjaim
sok mindenre emlékszem és még több eseményt
elfelejtettem aminek pedig a tanúja voltam
ha csak egynéhány évtizeddel korábban születek
láthattam volna szemtől szembe Bem apót
avagy Petőfi Sándort sajnos hiányukban
csupán Jókai Mór szakállát Gyulai Pál fülét
volt alkalmam megcibálni mikor térdükre ültettek
gyermekkoromban valamivel később arasszal
tudta átfogni a férfiember a derekamat
kivált ha jó nagy marka volt de az idő
mindent kibővít és kitágít ami karcsú vagy szűk
volt valaha hozzon magával ariadne-fonalat aki ráncaim
útvesztőjébe téved mentőövvel szerelje föl magát
aki hozzám szerelmetes szándékkal közeledik
ha ugyan egyáltalán akad olyan bátor vállalkozó
aki a hétvégeken rajtam óhajt maszekolni vagy maszatolni
ígérem nem fogom a kezét visszatolni
pedig méltán büszke lehetnék sok mindenre
aminek valaha tanúja voltam hajadonságom idején
láttam kivirágzó fülcimpákat és a szilvalekvár tengerébe
belevesző vonatokat láthattam Gábor Áron
rézágyújából kilőtt férfiakat
és nőket is tábornokokkal paroláztam
előfizettem a múlt században a Hölgyfutárra
tizenöt évvel ezelőtt pedig a lexikonra melynek
első köteléből minden író kihal mire az utolsó
megjelenik irányítottam egy időben faluhelyt
a disznótorok vérfürdőjét fürödtem orjalevesben
és francia pezsgővel teli kádban lógtam a trapézon
fejjel lefelé mint testszínű trikós artistalány
csáját vedeltem vidéki kaszírnő koromban
voltam színésznő játszottam a János Vitézben
előbb Iluskát később a boszorkányt
amikor Galli-Curci berekedt beugrottam
szerepébe a Rigolettóban vagy a Traviatában
amit akkor még a Tévedt Nő címen adtak
visításomtól kiürült az Operaház nézőtere
menekülés közben egynéhány férfit és nőt
agyontapostak a második világháború előtt
szerződtetni akartak múmiának a városligeti
Plasztikonba de én inkább jegyszedőnő
lettem egy takaros zöldvillamosban
füttyentésemre a házikó füstöt pöfékelve megindult
mindenki diarét kapott vagy frászt kapott
a rémülettől aki éppen odabenn üldögélt
kár hogy bevonták ezt követőleg tőlem a forgalmi engedélyt
mondván veszélyes üzemet éppúgy tilos
folytatni mint a vonatablakon kihajolni
opasno je van se nagnuti mindég imádtam
az egyenruhát és markotányosnő koromban
úgy falták a grenadírmarsot a bakák
mint még soha a szocializmus eljövetelével
egy gazdag termelőszövetkezet hívott meg csinos fizetéssel
madárijesztőnek de én maradtam a hadseregnél
nem riasztottam volna el egy világért
a fürjet seregélyt vagy cinegét láthattok most is
csuda dolgokat cselekedni ha akarom
száz darabra szakadok és leszek száztizenhat éves
barna kislányból száz tizenhatéves barna kislány
és megyek a regiment után ezt csináld utánam
ha tudod te hajdani szépségedet sirató
nyolcvanéves fegyverkovácsné hozzám képest tinédzser

 

 

 

Hőstettek az ülőkádban

 

„Csatornába fúltak vagy pipákban

leltek mártírhalált?”

J. Swift

 
rájöttek már sokan hogy a fürdőszobában ahol
szőrszálak úszkálnak a kád vizén mint sötét fregattok
jóval öblösebb lesz énekhangjuk úgyhogy hőstenornak
esetleg basszbaritonnak képzelheti ott magát
a magányos ember az álobjektív kritikus
eljelentékteleníthet bármilyen remekművet hogyha
nincs bátorsága lehúzni megteheti hogy semmi rosszat
de semmi jót sem ír róla a főszerkesztő törölheti
az esszékből és kritikákból annak nevét
akit irigyel vagy utál a gyógyintézet igazgatója
nem küldet behívót ha úgy tetszik néhány beutaltnak
dögöljenek meg otthon a saját vackukon
a táborszernagy szándékosan kihagyhat
néhány hősi halottat a márványoszlopra aranybetűkkel
vésett névsorból hogyha ottlétét bármilyen okból
nem tartja kívánatosnak a fiatal költő
figyelmezteti az öreget ugyan miért
handabandázik fél lábbal már a sírban
még szerencse hogy az embert csöppet sem rendíti meg
az igazság amit ő maga tud a legjobban
de hiába áll valaki előtt még hetven-nyolcvan év
ha ezután sem fog jobbat írni az eddigieknél
az egyszer úgyis menthetetlenül
előidővé fakuló utókor mégis fölteszi
a költeményem mottójául olvasható
kérdést mikor az említett kisebb-nagyobb hatalmak
már legföljebb bibliográfiákban
nem művekben élnek tovább régi igazság
hogy hőstetteket nem egyedül a harcmezőn
hanem a fürdőszobában is lehet cselekedni
a nagy kád langyosabb vagy az ülőkád
forró vizében az utóbbi jobban csillapítja az aranyér
okozta fájdalmat mely néha sajgóbb a szerelmi kínnál
természetesen a könnyen változó ízlést is
befolyásolni lehet a legújabb vagy a legócskább
divatoknak hódolva az említett enyhelyeken
sőt lábbal a lavórban is vagy a vécén üldögélve
legjobb esetben a bidén

 

 

 

Felvonulás magyar módra

Jacques Prévert szellemének és szellemében

 
egy Kossuth-szakállas kisfiú egy hátulgombolós öregúrral
egy áramvonalas kulacs egy csikóbőrös versenyautóval
egy lelombozódott birkapörkölt egy felpaprikázott adóalannyal
egy hortobágyi rinocérosz egy állatkerti délibábbal
egy zöldből pirosra váltó szélhámos egy minden hájjal megkent villanyrendőrrel
egy árvalányhajas szilvásgombóc egy ínycsiklandó pörge kalappal
egy példamutató gatyamadzag egy csomóra kötött családapával
egy sörétes csusza egy túrós puskával
egy bolhalovas egy lemezidomárral
egy szakképzett pálinkásüveg egy félig kiivott agronómussal
egy áldott emlékű betörő egy notórius nagymamával
egy nagymenő pulykamell egy szalonnával spékelt táncdalénekessel
egy talprongáló egy telefonfülkenyalóval
egy csokoládés vegyszer egy gyomirtó palacsintával
egy házőrző lepke egy káposztakutyával
egy alanyi gulyás egy bográcsköltővel
egy másodfokú egyenlet gyógykezelése egy hasmenés végeredményével
egy orrfacsaró honleány egy szép lelkű rövidszivarral
egy toprongyos hősszerelmes egy jól öltözött csőlakóval
egy vitamindús takarítónő egy illemhelyi üdítőitallal
egy tarka tollú prózaíró egy sematikus törpepapagájjal
egy kurta farkú jegyellenőr egy szigorú újévi malaccal
és egy tűzrőlpattant forgópisztoly egy hatlövetű menyecskével

 

 

 

A veszély álarcai

 

 

 

 

Köz- és magánügyek

Ez a kettő kettéválaszthatatlan,
akár az ember s az emberiség:
aki pihen s aki tettvágyban ég,
ugyanazt teszi milliárd alakban.
Mert egy vagyok, mindenki egy velem,
ha fénylik a neve, ha elfelejti
a későn érkező. Korán temetni
éppoly hiba, mint hogyha a jelen
felmagasztal, de puszta tévedésből.
Rossz színész rossz percet választva lép föl
a színpadon, mikor más felvonás
vagy más darab megy, hol nincs jelenése,
ügyetlenül csetlik-botlik, beszéde
zavart, arca s formája felemás.
Amit teszünk, mindnyájunkért tegyük,
ütközzünk bár száz álruhás alakba,
vállalkozzunk valódi feladatra,
bármennyien adják le névjegyük
alibiként, csak hogy tetten ne érjék
tétlenkedés vagy pótcselekedet
bűnében. Pénzt műanyagból veret,
aki nem tudja, mi az igaz érték,
s ha nem tudja, mikor mi van helyén,
tette jó ízlés elleni merénylet.
Bár lehetnék náluk sokkal szerényebb,
bár tudnék lenni őszintén szerény!

 

 

 

Gyűlés után

Haragtól vöröslő, izgatott fejek,
sápadt arcok, viták és handabandák.
Érdekek ütközése, érvek és ellenérvek,
kisikló vagonok, meg nem előzhető
karambolok. Mindenki mást akar,
de minél hevesebb a szócsata,
számomra annál elkedvetlenítőbb.
Nézd ezt, aki a mikrofonba szóló pályatársa
szavaira nem is figyel, ugrásra kész,
mint a csődör fedeztetés előtt!
Szót kap, színleg másról beszél,
mégis minden szavának egy értelme van,
mintha szüntelenül hangosan kiáltaná:
„Én! Én! Csak én!”
Csillapodjunk, barátaim, vitáink érdektelenek
lesznek talán néhány év múlva már,
de a jövő században biztosan.
Képzeljük el, hogy váratlanul valami
ókori bölcselő ront be közénk,
és szenvedélyes okfejtéssel,
nyálát fröcskölve, hadonászva
bizonygatja nekünk, hogy Zeusz és a többi
istenek nem is léteztek soha.
Ő csak tudja, hiszen kereste őket
nemegyszer fönn az Olümposzon,
de csak néhány pásztorfiút talált
legelésző kecskenyája mellett,
ám az isteneknek nyomát se látta.
Nagy baj, hogyha arról akarnak meggyőzni minket,
ami úgyis köztudomású. Higgyétek el,
porrá leszünk valamennyien, és ami most
olyan sorsdöntőnek látszik,
legföljebb mosolyra deríti utókorunkat,
mosolyra, mely nem sérthet többé minket,
akik a föld alatt vagy kőurnában pihenünk,
nem tudunk műveinkről, nem értesülünk
hatásukról. Hiszen anyanyelvünket is
elfeledtük. Ezért, ha indulatba jövök,
hangtalanul mondom magamban:
„Lassan a testtel!” Hasznos volna,
ha példámat minél többen követnék.

 

 

 

Már megint a harmincas évek

Néha történtek még kisebb profán csodák
de csak ha nem volt szemtanú
A konyhaasztalon kék láng csapott ki a szilvakompót
maradékából két csirkecomb táncra perdült
a tálon A háziak és a vendégek jóllakottan
kávéztak és füstöltek odabenn
arcukon közönyös elégedettség
akár a díszhalakén az akváriumban
Nem szerették ha bármi megzavarta
nyugalmukat vagy kizökkentette őket
szokásaikból A templomban a férfiak
térdeplés előtt óvatosan feljebb húzták
nadrágszárukat hogy ki ne menjen
a vasalás éle Úrfelmutatáskor
lesütött szemmel a padot nézték maguk előtt
nem az Ostyát a magasban
Pedig amit felmutatnak arra föl kell
tekinteni Azt sem látták hogy a köztéri szobrok
intőn emelik fel karjukat sem hogy az ég
haragosvörös alján már felütötték fejüket
az emberevő csillagok Sorolhatnék sok egyebet
de ez már a történelemre tartozik

 

 

 

A szundikálók

A gólyalábon járó ingaórák
sora egymás szavába vágva üt,
s mérföld-hosszú léptekkel egyre róják
az utcát, hol mély csend van mindenütt.
Ne gondoljon magában senki rosszat,
mikor a tó cél nélkül háborog,
s a háztetőn kényelmesen napoznak
az ásítozó aligátorok.
A gondolatok sápadt szalmalángok,
a tettvágy is hamar nyugodni tér.
Nem kívánnak megfejtést a talányok:
ha lúd, hát lúd, csak ne legyen kövér.
Mert lassabban forognak itt az elmék,
s mindegyik elme egy helyben kering,
nem óhajtja növelni terjedelmét
s elboldogul a régi rend szerint.
Hellyel-közzel csalódott vágyak úsznak,
ökörnyál-foszlánynál egyik se több,
az emberek karosszékben alusznak,
s beérik közben répa, dinnye, tök.
Átszundikálnak egy-két emberöltőt
a hétalvók, – s nagyszáju némberek
ostobasága csüggeszti a költőt.
Belátja már: szél ellen nem lehet.

 

 

 

Nyelvünk rákfenéiből

 

Nyílászáró szerkezetek

Egy szakférfiú, holmi bakafántos
anyanyelvgyilkos tompa, lázbeteg
agyában (vesztünkre) megszületett
egy új műszó, az ismert, kacifántos
„nyílászáró szerkezet”. Ablak, ajtó
s más efféle azóta nincs, letelt
az idejük, s szegényedett a nyelv,
de mit bánja a képernyő, a sajtó!
Tőlük tanulják el az emberek,
s ha egyszer nyelve lesz az állatoknak,
a kakas nyílászárót kukorékol.
Úgy emlékszem, hogy erényöv helyett,
amely miatt szép asszonyok zokogtak,
nem mondott nyílászárót a középkor.
 

Létesítmények

Létesítmény, ez a szó elriasztó,
mivel mindent e névbe csomagol
a nyelvrontó: szálloda, juhakol,
színház, templom, gyár, bánya és halastó,
mind létesítmény. Nincs már épület.
Riporter és riportalany sorolja
a sok létesítményt, mert szavatolja
szaktudását e szó, bár a fület
sérti és az egyhangúság porát
hinti szét. Ez a nagyképű s fonák
szó kultúránk visszás állapotának
cinikus tanúja. Az anyanyelvvel
ha így bánunk, késő lesz majd a bánat:
úgy járunk, ahogy megjósolta Herder.
 

Bonyolítók

A bonyolító összebonyolít
és nem lebonyolít. Egy ügyletet
lerendez. Botfülűnek született
s anyanyelvéhez csak nem is konyít.
Igekötőt használ, mikor nem is kell,
és elhagyja, ahol szükséges, azt.
Ebédet lefogyaszt, nem elfogyaszt.
Lebonyolító? Ilyen szót nem ismer.
Ha ők, kiket közönyünk felloval,
szabadon, buzgón bonyolítanak
s az összebonyolításból megélnek,
nem hoz hasznot a gyártmány s nyersanyag,
csehül áll a jobb életszínvonal,
csehül a külkereskedelmi mérleg.

 

 

 

A veszély álarcai

Az éjszakai széllel utazók,
a vándorkedvű szirmok és a pelyhek,
amíg benső tájunkon útra kelnek,
a fanyar szagot árasztó bozót,
a csendben alig hallható neszek,
az eltiport férgeknek s bogaraknak
hangtalan kimúlása csizmatalpak
alatt, az öntudatlan vétkesek
lába alatt, hisz nem sütheti földre
szemét útközben senki szüntelen,
s mondhatja, hogy más gondja van neki.
De mint felkísértő vád van jelen
gondolattalan énünkben. Szemöldje
nagynéha ráncolódik össze csak
a láthatatlan bírónak, ha bennünk
két hullám szembefordul, összecsap,
s nem szabad mégsem tétlenül pihennünk.
Mi is hasonlíthatunk egy napon
eltaposott féregre és bogárra.
Tompa lelkű, aki sohase várja,
ődöngve, félelemtől félvakon,
éjszakai, ijesztő tájakon
a láthatatlan, álombeli taglót,
mely súlyával mindenkit fenyeget,
kirajzolódni készül s az egek
szintjén, alacsony boltozat alatt lóg.

 

 

 

Égő hajlékból kimentett sorok

Miért sző terveket,
aki nagy útra készül
egy ismeretlen utiterv szerint?
Miért csinálna rendet
feldúlt kirakatában a kereskedő
a teljes csőd előtt?
Lábra miért állítaná
az eldőlt kirakatbabákat,
ha egyensúlyuk ingatag,
s újra eldőlnek, mint a részegek?
*
Nem kivárok cserépbe
ültetve élni kétszáz éven át.
Égjek el inkább
a hűsölést nem ismerő
munkaláz parazsán,
hófehér ingben, lángoló
fürtökkel, mint a régi festők
máglyára kötözött vértanúi!
*
Ha hívő lennék is, nem mondanék
imát ahhoz, ki engem szóra sem
méltat. Nem forgatnám az imamalmot,
mormolva egyhangú litániát.
Ha bűnt követnék el, nem mondanám:
„Irgalmazz, Uram!” Én a büntetést
tűrném el inkább, hang nélkül dacolva.
*
Európa vagy az egész világ
jobb s bal fele tüskésen úgy mered
egymásra, mint két robbanásveszélyes
sündisznó. Ó, ember, mikor fogod
belátni, hogy a kezedbe került
játékszerekre nem vagy érett?
Miért kockáztatod, ami talán
egyedüli a Mindenségben, azt, amit
a kedvező véletlenek
milliárdjai is talán csak itt,
csak ez egyetlenegyszer létrehoztak?
Ami talán mindentudó lehetne
néhány évszázadon vagy -ezreden
belül, de ha a bűvös és gonosz
varázsszót kimondod, talán soha,
soha többé nem képes létrejönni.
A pusztításban oly véletlenül
történt Teremtés, az az emberi
eszmélet, melynek, ha magát kiirtja
öngyilkos módon, nem lesz folytatása
vagy újraszületése az idők
végtelenében…

 

 

 

Kifakadás

már nemcsak álmainkban látunk kísérteteket
perverz gonosztettekre képes szőrös majompofákat
nézzétek a komoly államférfiaknak öltözött
álcás alakokat akik a világ megmentőinek
hazug szerepében szolgálják ki a még nagyobb profitra éhes
kevesek érdekét kockára téve mindazt
amit a századok létrehoztak a legnagyobb
lángelmék szentnek tisztelt alkotásait újra tátonganak
a gázkamrák borzalmai századunk poklai
hogy rettegésben tartsák a világ jámbor lakóit
fehéreket sárgákat feketéket csak az a jó
hogy az ártatlan állatok a hozzánk képest szelíd párducok
és jóhiszemű tigrisek minderről mit sem sejtenek
hisz még a szarvasok vagy a legkezesebb őzbakok is
döfésre álló szarvval és aganccsal rontanának ellenünk
acsarkodva jönnének a kutyák gazdájuk lábszárába marni
macskák vájnák arcunkba karmukat belátva
hogy az ember nem más csak a föld mételye
és amit az évmilliók nem tudtak elpusztítani
ő semmivé teszi talán egy pillanat alatt
árnyékadó fák hullassátok el lombjaitokat
füvek száradjatok ki virágok ó ne nyíljatok
fúródjatok belénk tüskék s ti mázsás
sziklák zuhanjatok fejünkre házainkra
üssétek ki a fegyvert a kezünkből tépjétek le képmutató
álarcunkat amit magunkra öltünk
íme beteljesültek az idők elhagyták e világot
a jó szellemek és nem fürödnek többé a vizekben
a nimfák hanem lóhalálában menekülnek
a vegyszereinktől és szennyünktől rothadó
döglött halak közül az olajbűztől iszonyodva
mivel félúton pottyanó tojás a föld
a tyúksegg és a kőpadló kőzött
vagy szétloccsan vagy elgurul

 

 

 

Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is
felragyog néha, mint a drágakő
ha napfény érinti meg. Az ismeretlen
lény, aki bennem hallgat,
néha megszólal. Sorokat mond,
olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni,
máskor csak kisegít egy-két szó erejéig,
mikor elakadok. Nem tudhatom,
férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme.
Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.
Mikor még fiatal voltam és erős,
sokszor nem hajlottam szavára,
sőt letorkoltam, mint valami mihaszna
okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb.
Hiába vagyok gyenge és öreg,
megdolgoztat kegyetlenül.
Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett.
De így a jó! Különben
haszontalanná válnék életem. Napot napra
morzsolnék, és nem látnám meg soha
azokat az ismeretlen világokat,
amiket ő tár elém karjának
egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.
Ő, aki általam van,
ő, aki nélkül nem lennék több
lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról.

 

 

 

Betegágyon

A napok mint lakatlan szobák sora,
ahol a mondatok üresen konganak.
Az álmában evező csónakost
a holtág hínárszövevénye hosszas
veszteglésre kényszeríti. Éveken át
vár ott valamire, s közben kinő
békalencsés szakálla, körülötte
gekkók süvöltenek, kimázolt emberarcok
lesnek méregzöld páfrányok közül,
halak tátogják érthetetlen
intelmüket, gőzölgő, iszapos
öblök veszik körül, romlott konzervjei
ízétől elvásik foga. A lángra gyúlni készülő
levegőben is a saját benső hősége marja.
Az ágakon bohóckodó
majmok banánt, kókuszdiót
hajítanak felé, már látja az ágyékkötős
bennszülötteket, a part féltékeny őreit:
éppen felvonják íjukat. Foga vacog,
kirázza a hideg, de nem a félelemtől.
Az ég felé igyekszik menekülni színezüst
pókfonálon, de a mentőkötél
elszakad, ő pedig zuhan, nyakig merül
a bűzlő pocsolyába. Ekkor
felnyitja szemét, körültekint.
Látja a megszokott szobát, a könyveket,
az írógépet s képeket, minden szerény
tulajdonát, és arra gondol:
ezek talán mégsem a legutolsó
napok vagy órák, még nem hány ki örökre
a fény, nem oltja ki az alkonyat
egyetlen kincsét, puszta életét,
melyhez ki tudja, hogy miért ragaszkodunk
betegen is, öregen is. Talán,
mert rajta kívül nincs más birtokunk.

 

 

 

A pótolhatatlan

Babits Mihály emlékének

 
Nem ülhettem soha könyvtárszobádban,
s hasznos tanácsodat, intelmedet
nem hallhattam legterméketlenebb
éveimben, mikor csodára vártam,
szabadítóra a szűk környezet
fojtogatásából. De nem találtam
kiutat, s tudtam, hogy agóniádban
úgyse hívhatom föl figyelmedet
tapintatlanul. Láttam képzeletben,
hogy fuldokolsz ágyadon, mint kereszten,
kanülcserét kísérő kapkodás
közben, és a Mester kínpadja mellett
nem álltam, míg a sötét perc közelgett,
a láthatatlan napfogyatkozás.

 

 

 

A hetvenéves Weöres Sándornak, baráti hódolattal

Sándor, bármire nézz is, lényege tiszta poézis.
 
Serlegem óborral van tele. Rád emelem.
Mit kezed ír, sose gyönge. Rím a dalod tüze, gyöngye.
 
Zengje ma Csönge fiát ünnepi csöngedelem.

 

 

 

„Etűdök gépzongorára”

Hódolatul Anton Csehov szellemének

 

1

A rendetlen lakásban
az értelmetlen kacatok.
A fürdőszoba polcán
szájvíz, használt púderpamacs.
A szalonban, a karosszékben szundikáló
középkorú férfi álombeli
vonaton épp nászútra indul
fiatal hitvesével.
De ébredés után nem vált jegyet
sem nővel, sem vonatra.
 

2

Még kiiszom az üveg alján
maradt kétujjnyi vodkát,
még helyre igazítom
koszos nyakkendőmet, amit
nem kifogásolnak a hölgyek
és urak, akik rám ügyet se vetnek.
Nem is kell hát bocsánatot
kérnem, hogy mint egyszerű iskolamester,
körükbe tolakodtam.
 

3

Keveset tudtam, azt is elfeledtem.
Nem voltam jó tanuló,
sajnos, még közepes sem.
Körülbelül húsz-harminc mondatot
tudok betéve, azt váltogatom
alkalomszerűen, essék szó
akár szerelemről, akár politikáról,
irodalomról és zenéről,
akár a jövő évi termés
kilátásairól vagy másegyébről.
 

4

Megállok a mezőn.
A füvek és a gyomok élnek,
én csupán létezem.
Elüldögélek az állomás
várótermében, ámbátor tudom,
erre nem jár már a vonat.
A por-lepte ablakon át
feketedő vakvágányokra látni.
 

5

Elnézem a föld nyár-aszalta;
repedt kérgét. Borostás arcomat
egy buckához szorítom.
Megmérettem és keveset
nyomtam a latban.
Talán a mérleg volt hibás.
Talán magam, hibát hibára halmozó.
 

6

Öregedő leányok üldögélnek
s hallgatnak kézimunka közben.
Egyik megszólal, csak hogy mondjon valamit.
Húguk frissen beperdül,
tervei vannak és reményei.
El is hadarja mindet.
Nővérei bólogatnak.
Tudják, hogy elmúlnak az évek.
Ez az üde leány is
úgy ül közöttük, nem is oly sokára,
ahogyan ők ülnek évek óta.
Az ő kezében is olló és gombolyag lesz,
s ha elvágja a pamutszálat, nem életfonalat
metsz el, csak saját életüknek
egy-egy légyzümmögéses, szürke percét.
 

7

Szól a kert közepén
a gépzongora, a század csodája,
a fővárosi élet hírnöke.
Zápor zuhog, de nincs fölötte ponyva.
Jövő nyárra lehangolódik
a hangszer, egy ízben még üzennek
a zongorahangolónak, aki nem jön.
Másodszor nem küldenek érte.
Két-három év, és megeszi
a rekedt húrokat a rozsda.

 

 

 

Sötét szonáta

 

 

 

 

A kiűzetés

 

1

akkor még arcomat nem nőtte be a fű
még nem vonták ki begörbült kezek
a levegő ezüstjét még nem tudtak kitörni
a kunyhó ablakán a kis szobában nyüzsgő rovarok
fülsértő zümmögéssel még tartottak a zsilipek
a kikötőben és karcsú finom ujjak
futottak az elefántcsonttal bevont
billentyűkön még nem nyomta el a kocsilámpák
fényét nem nyelte el az alázatos postalovak
horkantását a város romlékony zaja
és a szívalakú leányarc úgy tükröződött még a tóban
mint rég festett madonna ovális foglalatban
nem az őserdőből űztek ki engem
nem is voltam ágyékkötős vadember
és a tiltott gyümölcsbe harapva
nem éreztem bűnnek az új tudást
kopott kalandfilmből jöttek felém
a nálam két fejjel magasabb alakok
a szalon zöldernyős lámpái alatt
nem kellett szólniuk elszánt arcuk mutatta
a kellemes helyen nincs többé keresnivalóm
s mikor kilódítottak a kapun
arcra buktam a kövezet négyszögletes
gránitkockáin eszméletlenül
és más időben más világban
tértem magamhoz néhány óra múlva
 

2

sosem szokom meg tornyaitokat
sosem ülök be járműveitekbe
nem zabálok izzadó tömegben állva
hal- vagy hurkasütőitek avas olajszagában
nekem nem kell önpusztító világotok
nem követlek hajóitok szennyes nyomdokvizében úszva
a felelősséget elhárítom magamtól
ha majd mindent elpazaroltok
vacogjatok csak nélkülem kihűlt szobáitokban
koponyátokba nem tudok tölcsérrel józanságot tölteni
szétszaggatom ostoba elméletekkel
teli könyveiteket a papírfecnit a folyóba szórom
a megmérgezett levegőben köhécseljetek nélkülem
az én rudam már kifelé áll útban vagyok
még nem tudom hová csak azt tudom
hogy ennél itt sokkalta jobb a semmi is
magatokra hagylak agyafúrt prédikátorok önhitt pojácák
a világ alkonya engem itt nem talál
tűzijátékot rendezek felröppenek magasra ártalmatlan rakéta
színes lombú fakoronává terebélyesedem az ég előterében
virágos ágaim legyezővé tárulnak odafenn
azután meghajolnak és lassanként bocsátkoznak lefelé
hogy elhalványodva végképpen elenyésszenek

 

 

 

Fogyatkozó napok

Mitévő is lehetne,
ki egyedül maradt,
mint eldobott cipő
párja nélkül, a lomtár
elhanyagolt zugában?
Menekülhet-e vajjon,
kinek szaglása is
odaveszett, a rózsák
illatos lugasába?
Hallgathat-e zenét,
hogyha csontjaiban
a szobája négy falában
rejtőző rovarok
egyhangú zümmögése
idézi azt az órát,
mikor a fény kialszik,
mikor elfogy az égbolt,
mikor a falinaptár
utolsó lapja hull le,
mint utolsó levél
a lombtalan faágról?
Erejét megfeszíti,
leküzdi a szorongást,
talán nem volt akárki,
talán nem élt hiába,
hisz nemcsak önmagáért
küzdött a föld porában
vagy sziklák meredekjén.
Talán jelet hagyott,
s a jel túléli őt.
Ha szerényebb a fénye
a legnagyobbakénál,
mégsem alszik ki gyorsan,
s akik az éjszakában
reszketve vánszorognak,
tüzénél melegednek.

 

 

 

Alkonyati órán

Este már semmit sem kívánok,
s mindenre vágyakozom.
Esőcseppé bűvölt leányok
futnak le ablakomon.
Lejtenék álalakban
bolondos táncfigurát,
és hallom a falakban
a világ nyomorát.
Különös zümmögés az.
Kezemben béna a toll,
egy óriási méhkas
ezer fullánkja hatol
belém, késpenge éle
metszi át torkomat.
Kié ez a vér? Az enyém-e?
S már elnyel az alkonyat.

 

 

 

Kardos Györgynek

 
A síkon mintha szellem
járna, fehér köpenyben
mezítláb surranó.
Hull szélben imbolyogva
az égi dunyha tolla,
a hó, a hó, a hó.
Föltekintünk az égre,
s hull, nem tudjuk mivégre,
a hó, a hó, a hó.
Kit takar el a felhő?
Ha tőle üzenet jő,
értelme túl fakó.
Fúr-farag fenn a holt ács,
a fénylő nyírfaforgács
műhelyéből való.
Téli tájképre festve,
mozdulatlan pereg le
a hó, a hó, a hó.
Háztetőn s csatatéren
szétterül gyolcsfehéren
a hó, a hó, a hó.
Földben maradt magokra,
elfelejtett halottra
boruló takaró.
Hol jár az elvonult had?
Vastag gyapotba fullad
a ködbe lőtt golyó;
a lelkiismeretben
fehérlő füstje lebben,
a hó, a hó, a hó.
Az égi zenekarban
túl halk, de tiszta dallam
a hó, a hó, a hó;
felhők közt menekül fenn
s nem cseng már a fülünkben,
oly gyorsan elhaló.
Lágy szél fúj nemsokára.
A télidő halála
szívet szorongató.
Születve és kimúlva,
fogyó időnk tanúja
a hó, a hó, a hó.

 

 

 

Túl korán

Pinczési Judit emlékének

 

1

Nem igaz, hogy mindig megkérgesedik az öregedő szív!
Mintha szakadék szélén állnál, tőlem egy karnyújtásnyira,
de álomba bénult kezem nem tud kinyúlni érted,
nem akadályozhatja meg a halálos lezuhanást.
A függöny is lehull, a zsöllyébe gyanútlanul
beült néző felzaklatott lélekkel megy haza:
minden halálnál megrendítőbb és hihetetlenebb,
ha igazi tehetség távozik, és túl korán.
Még számlálatlan évtizedek álltak előtte. Mire vihette volna!
Örökre válasz nélkül marad a feleletre úgyse váró
kérdés, hiszen nincs, aki válaszolhatna rá.
Csend van. A láthatárt az inkább sejthető, mint látható veszély
koromfekete hullámai mossák.
 

2

Karcsú leány fekszik a föld alatt,
két karjával szorosan teste mellett,
mint aki vigyázzban áll. De miféle
vezényszó parancsára? Most már örökké egyedül marad,
nem facsarhat ki gyűszűnyi gyengédséget sem a földből,
a síremlék kövéből. Az élők könnyei
sohasem szivárognak le oda,
a feneketlen mélységbe, ahol ezentúl lakni fog,
nem a föld, hanem az idő mélységében, hisz a halott
egyformán halott önmagának, mindegy, hogy harminc évig élt
vagy nyolcvanig. Lassan tövig égnek a gyertyák.
Hallgatagon szélednek el a gyászolók.
 

3

Ismeretlen, iszonyú betegségek falkái
leselkednek ránk egész életünkben.
Megyünk a vaksötétben, ismert vagy alig sejtett cél felé.
Éjszaka van. Csak a veszélyek világító vadállatszeme
parázslik ki a sűrűségből. A körülötted ólálkodó
dúvad mohóbb volt társainál, azért támadt rád túl korán.
Hónapokig kínzott, mielőtt a kegyelemdöfést megadta volna,
néha kicsavarta tagjaidat, máskor sorokat íratott veled,
talán egészen mást írtál le volna nélküle.
Most már mázsás a toll, de magad könnyű vagy, a levegőbe
emelkedsz láthatatlanul, és ringat örökre
az égitestek árapálya.

 

 

 

Csapdák

 

1

Egy ember földre zuhan a lámpafényben
s úgy fekszik mozdulatlanul,
mintha félrecsúszott nyakkendője
fojtotta volna meg.
Egy nemrég hófehér kar
könyökig vájkál a szemétben
a kapubolt homályán.
Nem borzad el, mikor
megcsapja a rothadás illata.
Közönyös az ég vagy kegyetlen,
mikor eltűri az ilyesmit
és nem hallja a fölfelé igyekvő
hangok tiltakozását.
A tó fölött fagyos a napkorong,
kihízott, simára borotvált
hóhérarc, részvétlenül merev,
mint a gazdáé, aki szemlét
tart levágásra szánt,
gyanútlan barmai fölött.
Lassan forog a fényesre csiszolt korong,
szikrázó széle sistereg.
Hagyjátok el a pocsolyákat,
ahol henteregtek gondtalanul!
A holdfény kése már torkotokon.
Ne bámuljátok a hatalomittas óriások
idomtalan köcsögkalapját,
ne vegyétek be a csalogató
szavakat, a vásári trükköket.
Nem láthatjátok meg idő előtt
palaszürkére vált
holnaputáni arcotokat.
 

2

A csigalépcső fölfelé vezet,
nem tudni, hogy hová.
Útközben elbotoltok,
és késő lesz a bánat.
Kövessétek inkább lefelé
a földben az évszázados fa
gyökereit, míg éveiteket
fölszeletelik az órák és a percek,
mint a denevérek a levegő
láthatatlan tömbjét.
Kerüljétek a színaranyból való
csapdákat is. Ha beleestek,
mit értek az arannyal?
Rabtartóitok bármit tehetnek akkor.
Ha egyszer a kezük közé kerültök,
csak meggyalázva élhettek tovább.
 

3

Tábortüzetek körül
ott ólálkodnak az árnyak.
Mindenkit elkap jéghideg kezük,
aki átlépi a láthatatlan vonalat.
Ha kiált is, nem hallja senki,
arca felismerhetetlenné mosódik.
Virrasszatok az éjszakai ködben,
hallgassátok az ég madarainak
figyelmeztető kiáltását.
Valahol skarlátvörös köpenyben
várakozik a hóhér.
Arca föl nem ismerhető,
fehérré festi a képét,
akár a cirkuszi bohócok.
Gödröt kaparnak szolgalelkű borzok
maradványaitoknak.
 

4

Vénáinkban parányi csónakok úsznak,
alig hallható zene szól.
Egy szál ingben rohansz a fák közé,
egy szál ingben a lány, akivel
a tisztáson bűnbe esel.
Megvillan a pallos, elhangzik az ítélet.
Megszégyenülten, mezítláb hagyjátok el
a tiltott helyet, a párzás csömörével
minden porcikátokban.
Az üdvözítőnek hitt egyesülés
csapda volt, mint a többi.
Aknamezőn építkezünk,
felrobbanhatunk minden pillanatban.
Ki nem kerülhető kelepcék…
Mi marad utánunk? Csupa bűnjel.
Ujjlenyomatok jelentéktelen tárgyakon,
nevünk néhány hivatalos irományon,
poros polcon, egérszagú fiókban.

 

 

 

Holtidény

 

1

Van-e szomorúbb egy elhagyatott
novemberi fürdőhelynél
valahol az isten háta mögött?
Két öregedő takarítónő
lakja az épületet
meg a gondnok
Rossz álmai az irodába kergetik
éjszakai órán
Fonnyadt falevelek helyett
mintha vízbefúltak felpuffadt hasát
látta volna foltosan
fehérleni a víz tükrén
pedig a főidényben
különleges álmai vannak
fölemel fél kézzel egy elefántot
felváltva fogadja ágyába
a legszebb filmcsillagokat
de most meghúzza magát
a kopottas kanapén
szűköl nyüszít mint a bezárt kutya
ha idegen lépéseket hall
Minden zárat kipróbál
mielőtt visszafeküdne ágyába
a barátságtalan sötétben
 

2

A büfépult porlepte üvegpolcain
ott penészednek a szendvicsek
a bedöglött hűtőszekrényben
ízüket vesztik az üdítők
a színes burájú lámpák
szárnyra kelnek és kirepülnek az ablakon
a tükörnek szakálla nő
a szőnyegek maguktól göngyölődnek
oda-vissza
hóemberek bújnak elő a földből
csapok zúdítják s szívják magukba a vizet
visszajárnak akik soha többé
nem fognak már üdülni
se itt se máshol
pénzt dob a zenegépbe
csontos kezük
azután táncra kelnek
lassú keringő ütemére forognak
a nappali árnyak
főkötőjükből zsebükből
pondrók potyognak a parketta
hasábjaira és a gondnok
nézni kénytelen a táncot
ami rosszabb mint ha ő is egy volna közülük
rosszabb a fogfájásnál
a tökönrúgásnál
a halálfélelemnél
minden elképzelhető kínzatásnál
 

3

A kályhákban nem ég a tűz
a gyógymedence csövei jéghidegek
a helyiségek holtterében
mikor teljes a csend jár valaki
Nyurga termetű férfi
már nem fiatal
inkább kortalan mint öreg
arcán fekete selyemálarc
alatta részvétlen mosolyt
sejthetne a szemlélő hogyha volna
szemlélő De csak a gondnok alszik
a pamlagon Az ismeretlen látogató
torkára fonja ujjait
amaz hörög vonaglik ébred
Egymaga van de hallja a távolodó
lépéseket egyre még Fölkel és a tükör felé
tart tántorogva Keménygallérja megtört
a nyakán véraláfutások
Minden zárat kipróbál
de mindegyik becsukva
A jövevény semmit se vitt el
csak mintha kiszívták volna
a szobából a levegőt
mintha lelopták volna az égről
a nagy fényes medáliákat
minthogyha megszűnt volna minden élet
a holtidény vesztegzárát nyögő
isten háta mögötti divatjamúlt fürdőhelyen

 

 

 

Hívatlan látogatók

Áradnak a napok és feldagadnak
hullámaik a szűk folyómederben.
Sárszínű karjuk bárkit elragadhat,
sodruknak ellenállni lehetetlen.
Csillogó fémvödörben
fel-felvöröslik a horogra csalt nap
fanyar képe, mint torzító tükörben.
Barátkoznék az este a beteggel,
ki emlékezve lomokat lapátol,
s ha maga hívogatta nem is egyszer,
mégis visszariad az éjszakától.
Álma hajdani utcákkal, terekkel
s régi járókelőkkel népesül be.
Csak a lányok arcát takarja fátyol,
ha megjönnek s eltűnnek a szelekkel,
a szoba négy falára rávetülve.
Későn jön meglepő felismerése
a látszatnak, mit elföd a valóság,
a teljes egésznek ezrednyi része,
vagy annyi sem, a rothadás a rózsák
illatán túl, a bőr alatt enyészve
az élő szervezet, önmaga foglya.
A farakás fellobbanó kanócát
szemlélheti, de el sosem tapossa
az öntudatlan részecskék egésze.
És látja sorát szárnyas alakoknak,
formájuk nem is ember, nem is állat.
Föl-alá mozgó szájukkal makognak,
furcsállják külsejét, bámészan állnak.
A szemük fénytelen, mint a vakoknak.
Feltárulnak ablakok s kapuszárnyak,
míg az ismeretlen közegnek
lakosai lassan felbátorodnak,
s hamiskásan, egy ujjal integetnek.

 

 

 

In memoriam

Negyven éve láthatatlan barátom,
már csak álmomban láthatlak viszont.
Egymás szavát nem halljuk és nem értjük,
mintha víz alatt menetelnénk
idomtalan buvárruhában.
Elfog a megbánás, elfog ma is
az együtt átmulatott éjszakákért,
az értelmetlenül elpazarolt időért.
Ha a jövőbe láttam volna akkor,
tudom, az életed menthettem volna meg
több módon is. De bevártuk a legnagyobb vihart,
mikor a jégeső gépfegyverekből
paskolja a kövezetet, veri halálra a lenn futókat.
Miért tűrted el tétlenül, hogy rád záruljon a kapu?
Kis híján betuszkoltak veled együtt.
Kegyetlen markokból kellett magam kitépni.
Elhurcolásod közben visszanéztél
kétségbeesve. Egyre távolodtunk,
akár két fuldokló, az egyiket
fenntartja a mentőöv, de a társát
elragadja a hullám, elnyomja hangjukat a szélvihar,
arcuk elmosódik a ködös levegőben,
az egyiké örökre.

 

 

 

Sötét szonáta

ismét meglátogatsz te visszahozhatatlan árnyék
intesz de nem hívogató mozdulattal a te hazád
nem kellemes lakóhely ezt biztosan tudom
sosem süt ott a nap nem csörgedeznek
források és a túlvilági fényben álló látomás
olyan halovány és két karját is úgy terjeszti ki
mint sírból visszajárók nem ölelésre
vár egyszerű mégis leírhatatlanul sokat jelentő
mozdulata nem áldás és nem átok az mindössze annyit mond csupán
nekünk már mindegy számunkra nincsen már remény
egyszer te is lakója leszel a mi hazánknak
hát legalább igyekezz te szegény
hogy minél később jöjjön el a nap
mikor estefelé a tölgyek barnás-vörös bár elmosódott törzsei
mint lefegyverezett testőrgárda sorakoznak akik már
úgysem tudnak többé megvédeni ha majd
közénk kell jönnöd hozz valami lámpást
mert gyenge mécsesünk lángját csak a túlélők emlékezete
táplálja s már fogytán van az és tetszhalott időszakok
itt a tavasz a nyár itt mindig ősz van
lassan tapogatózunk az őszben óvatosan
lépegetünk a félhomályban pedig ha arcra bukunk is
nem sebesülhetünk meg immár testileg
hisz testünk sincs ahogy neked se lesz ha itt leszel
már csak mint aggastyán kerülhetsz miközénk
kinek halál előtti kín ül még az arcán füléből őszes szőrcsomók
lógnak s ha rothadásszagot hozol magaddal ó ne félj
nem utálunk meg érte számunkra nem egyéb az
a rozsdásodó falevélszőnyeg keserű illatánál
akárhogy jössz is egy réges-régen elfelejtett
égboltnak emlékét hozod közénk noha
bemocskolódsz mint minden ember a halálos ágyon
ne félj lefokozott létedből semmi hatalom
nem vehet el egy szemernyit se már
kitárt karral várunk reád alant
régen elköltözött barátaid megvénült szeretőid
te pedig aszott mellünkre ráborulsz fonnyadt ajkunkat csókolod
undor nélkül mert itt már nincs új iszonyat
tartományunkban ifjúság vénség egyre megy
s mindnyájunkat egy ütemben sodor tovább
a feltámadó föld alatti szél

 

 

 

Ha arra gondolok

ha arra gondolok miféle ismeretlen szellemekkel
kötöttem szerződést velük miféle áldomást
ittam közös kehelyből miféle ismeretlen folyadékot
milyen gyanús ízű folyadékot kellett felhajtanom
talán mérget talán az örök élet italát
ha arra gondolok hogyan jártam mezítláb
a szakadék fölött borotvaélen
ha rájuk gondolok akik sosem láthatják arcomat
csak rossznál rosszabb képeim sorát
különféle versantológiákban
ha arra gondolok hogy nyugszom majd örökre
s valaki megtalálja véletlenül a múltba vezető
titkos ajtót s rám bukkan és fölébreszt
tudom keserűbb lesz akkor végső órámnál is az ébredés
amikor gátját áttöri a vér zuhataga
ereimben mikor lerázom magamról a sír porát
előre arra gondolok milyen lesz az elfelejtett s megváltozott
világ mit újra látok
az ismeretlen madarak egy híd vagy partszegély fölött
az óriás-rovarszerű hatalmas járművek az utakon
s ha megint beesteledik nem láthatom többé amit szeretnék
nem csodálhatom meg a köznapi vagy a különleges látványokat
rozsdás géproncsokat világító virágokat
egy sün apró lábnyomait
miket az ösvény ázott földjén otthagyott
szerencse hogy túl nehezen nyílik meg az az ajtó
szerencse hogy nehéz lesz rám találni
szerencse hogy még meg sem született aki majd rám talál
és visszaszólít egy olyan világba
ahol már nem kívánok élni

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]