A fagylaltárus zsoltárai
Álom a magyar avantgarde-ról
A színtelenség fövenyén
| bosszús virágok vetik rám uralkodó tekintetüket |
| és kérlelik őket a lombok között a láthatatlan szárnyú madarak |
| nézd milyen szálkás lett az arcuk |
| az omladozó raktár deszkáiban tükröződve |
| nagyvárosok zaja hangzik a határtalan pusztaságban |
| kémények fekete nadrágban sétálnak át a hidakon |
| a földön térdelő árnyékok eleven viperákkal |
| ostorozzák magukat zsoltárt üvöltve |
| eláztatják ruhánkat záporukkal a rothatag rügyek |
| miközben nagyképű idegenvezetők hívják fel figyelmünket |
| a bazilika nevezetességeire és odafenn a harangok |
| hivalkodva lóbálják hatalmas hímvesszőjüket |
| fakéreg vonja be a szerzetesek és remeték ábrázatát |
| a fagylaltárusoké elmohosodik elszikesedik |
| buzgón rójuk óriásköreinket a magas feszültségű vezetéken |
| gyapotfoszlányok csapódnak szemünk közé hogy ne tudjunk |
| kapkodni az opálos szárnyú lepkék után a levegőben |
| az a buszvezető aki most robban fel utasaival együtt |
| eretnek lett volna feltéve hogy a középkorban él |
| beléd bújnék akár odújába a mezei pocok |
| de csak kagylók zúgnak fülünkbe parányi dinamók |
| egy galacsinhajtó bogár átgörgeti terhét alvó arcunkon |
| nem sejtve a veszélyt ha sejtené szegény |
| üvöltene félelmében feltéve ha a bogarak |
| üvölteni tudnának ehelyett csak a szerelmesek álmát |
| tölti el zümmögésük mint lámpát tartalak magasra éjjel |
| hogy tested ragyogása bevilágítsa fekhelyünket |
| hol az iszapban heverek mint tenger fenekén |
| az elsüllyedt hajók gyomrában az emészthetetlen ékszerek |
| ifjúságom borús volt csupán egy ló nézett rám szánakozva |
| mikor fitymálták bátorságomat vagy megdicsértek |
| egy s más gyávaságom miatt kár hogy elfelejtettem megveregetni |
| baráti tomporát míg az árokparton legelt |
| már rég le kellett volna rombolni magamat ezt a stílustalan |
| ősrégi tornyot vagy jégszoborként állni a téli mezőn |
| útnak indulni gólyalábon az ismeretlen hősi halottak |
| szigete felé átúszni a tengerszorost a gyöngyhalászok |
| kését szorítva alsó és felső fogsorom közé |
| halálos sugárzásban elenyészni ama megtaláltak között |
| boldogtalan szívvel nyújtózni el a boldog színtelenség fövenyén |
|
Automatikus vers
| a kéményseprő fönn a háztetőn magasan hordja orrát |
| de a kannibálok a szendvicsembert is elfogyasztják |
| ugyanaz történik az életben is akár az álomban |
| amely rézhuzallal köti össze a távoli szigeteket |
| salakot perget markából az idő ez a vak óriás |
| kit kutyája fehér bottal vezet míg hitvestársam |
| pogácsát szaggat a tésztaszínű teliholdból |
| régen halott barátomat látom felvonulni a halottak élén |
| tiroli térdharisnyában kezében fejedelmi jogarral |
| mint tamburmajort ne nézzetek nyúlnak ha olykor-olykor |
| nyúlszívű is vagyok ne lőjetek rám kivéve ha magamat |
| nyúlánknak tettetve a nyulvánosság előtt nyulatkozom |
| hájas hasak hömpölyögnek hullámokban felém |
| verejtékük ízelítőül a levesestálba csorog |
| egy besurranó tigris az alkonyatban az alkormányzó feleségének |
| zongorájába húgyozik a madarak ihletadón írógépembe tojnak |
| a vándorköszörűs erőszakot próbál elkövetni az alvó |
| porcelánbabán de sajnos nem talál parányi rést sem |
| a megfelelő helyen ezért hát függőlegesen |
| emelkedve felpumpálja magát a negyedik emelet ablakáig |
| a sürgönydrótba fogódzva bármilyen nagy a hőség |
| a delfinidomár megmártakozik a tengeröbölben |
| kicammog a partra ágyékát tajtékos szőr lepi |
| bal füle cimpáján paradicsommadár ül nem tudom |
| miért hord anyaszült meztelenül is tőrös botot |
| talán azzal vágja ki bütykeit babszem-formájú |
| tyúkszemeit és már a fájdalmat is alig érzékeli |
| szemében hajdani kellemes emlékek parazsával |
| önmaga létének észlelése egész lényét betölti |
| kimeri a tengerből azt a kis pohárnyi bort |
| amit Paul Valéry egyik versében a partról beleöntött |
| puszta szeszélyből avagy engesztelő áldozatul |
| a bosszús istenek kiszáradt torkát áztatja vele |
| máskor a tetőablakon becsorgó esővízből vagy a valeriána |
| illatú macskahúgyból elégíti ki szomját |
| minden palackban sötétség honol mint az emberi test |
| belsejében vagy az esti rét virágaiban miknek szárát |
| hiába rágjuk nem tüntethetjük el ezáltal |
| a kék-fekete karikákat szemünk körül az újszülött |
| fenyegetőn rázza felénk bölcsőjéből az öklét |
| persze letagadja mire felnő orrunkból és fülünkből |
| csorog a vér szaga megcsap akár a frissen sütött |
| kenyéré halott nővérem jön felém akit csupán |
| fényképről ismerek tíz hónapos kis testével betölti |
| a szikár szonetteknél gömbölyűbben a bosszantó elméleteket |
| a verstani szabályokat felkapja a színes kavicsokat |
| néha fültövön is talál egy-egy mikróbát de az ezüstrókát |
| véletlenül se veszi célba tekintettel reám |
| aki a legkisebb kedélyváltozásra is érzékeny vagyok |
| élvetegebb a külvárosi romházak spalettáinak |
| repedéseinél a sokat látott kéjenc agglegények |
| szemrésénél pedig érzéketlen szeretnék lenni inkább |
| kedvelem az összefüggéstelen mozdulatokat a modern |
| balettek gyógytornára emlékeztető koreográfiáit |
| mert hisz veszélyes lehet minden késlekedés őrült |
| izgalmat okozhat az agyban felgyorsíthatja az időt |
| siettetheti tagjaink növekedését vérforralóvá teheti |
| a szuperlatívuszokat izgalmasabbá a langyos vizű |
| nagybőgőben végzett lábáztatást sietősebbé a legaljasabb |
| alkalmak kihasználásánál a szemvakító belenyugvásnál |
| a félistenek eksztázisánál a lovagló-csizmák |
| mennybemenetelénél érzem tudom egyszer majd ragyogni fogok |
| központi ívlámpa leszek a legnyüzsgőbb leglátványosabb |
| hangyabolyban mikor már semmitől sem undorodom de akaratlan |
| kutatásaim eredményén mégiscsak felháborodom |
|
A fagylaltárus zsoltárai
| eladhatatlan árujával bolyong a költő |
| vagy inkább fagylaltárus az északi hómezőkön |
| valamennyi eszkimó mély megvetéssel |
| utasítja el vaníliasárga vagy málnarózsaszínű |
| tölcséreit s közben megbámulják a legújabb |
| divat szerinti fülvédőjét vagy homlokán |
| a rombusz-forma ragtapaszt mely nem sebet |
| inkább szégyent takar mert nagyra tátott |
| szájjal akart beleharapni a világba akár |
| a kisgyermek a nem az ő szájához méretezett |
| lekváros kenyérbe és mivel ez nem sikerült |
| délebbre veszi útját hisz jól kell sáfárkodnia |
| hátralevő de egyre fogyatkozó idejével |
| mázsás súlyzó a bölcselet sehogy se tudja |
| erőtlen két karjával magasra emelni kitolni |
| hajdani vágyainak pirosló luftballonja |
| cigarettája parazsához érve ráncos kis bőrdarabbá |
| fonnyadva pukkan el együtt zümmögne szívesen |
| az erdő darázsrajával együtt cirpelne az esti rét |
| tücskeivel gólyákkal kelepelne a kémény |
| fölött ha szóba állnának vele de hát belátja |
| nem kell senkinek a magasságbeliekhez |
| hiába folyamodnék úgysem jutna el az ő szava |
| az istenek füléig szénhordók zsákolják be legnagyszerűbb |
| gondolatait olajoshordókban viszik távoli |
| kikötők irányába a tartályhajók legfolyékonyabb |
| mondatait sorait mások tartanak helyette |
| akadémiai székfoglalót más veszi nyelvére nem ő |
| az ostyát hiszen nem illeti meg efféle megtiszteltetés |
| a hörcsöglyukak kutatóját a fületlen |
| gombok gyűjtőjét a semmi habjával üzérkedő |
| nagykereskedőt a levantei bordélyokból is |
| kitaszított kolduló dervist az elernyedt |
| búgócsigát mikor a tengelye körüli forgásba |
| beleszédült vagy eltéved a forrongó ágytakarók |
| szélviharában a zsibbasztó muszlinköntösök |
| éjszakájában még csodát tehetne |
| vele a legösztövérebb reménység is |
| a fenyérek kolompszava egy narancssárga |
| atlétatrikó kegyelme egy elfakuló régi fénykép |
| sőt a siratóasszonyok papagájrikoltásra emlékeztető |
| imája is ha az ő üdvösségéért hangzana el |
| de elhárítja mindezt magától mert jól tudja |
| a legnagyobb szabadsággal ér fel a bizonyosság |
| hogy a jövőben senki sem emel szót |
| semmiféle trónszék vagy bírói emelvény |
| előtt veszendő lelke érdekében |
|
Kedvezőtlen benyomások
| a több irányú kiszolgáltatottság morzsáiból |
| tengődöm mialatt közeledik felém |
| egy gigászi méretű kukoricadaráló |
| számomra minden mértékegység abszolút |
| nem küzdök a hiányok ellen nem tiltakozom |
| a legöszvérszagúbb tanulmányok nyilvános felolvasása |
| a legszívhervasztóbb zeneművek előadása |
| ellen sem sőt vágyam a teljes vágytalanság |
| állapota sajnos némely kedvezőtlen benyomások |
| tüstént tovalódítanak a lendületes éjszakai csetepaték |
| lándzsaerdejéből mondhatnak amit akarnak |
| annyi mindennek hátat fordítottam már fiatalon |
| hogy százezrek szellentése sem tudja rám csapni |
| a koporsófedelet az efféle légmozgások |
| alig súrolják pikkelyeimet noha elhallgattatják |
| a legmocsáribb dajkadalt is elvégre |
| veszélyes is van bennem valami mondom egy bizonyos |
| királyfival és ráadásul kétéltű vagyok |
| foglyul ejtett szivárvány létemre sem tudom |
| envéremmé változtatni át nem túl nagy létszámú |
| híveim számára sem a bort sem a bablevest nem dörömbölök |
| hittérítőként a pogányok égboltozatán |
| csak azok erőszakolhatják rám akaratukat |
| akik hozzám erőszak nélkül közelednek |
| koromsötétben nem lengek mint a zászló |
| az éjszakai szélviharban keresek egy bozótban |
| eltékozolt mosolyt egy régi lóversenyfutam |
| elhajított tikettjét szánalomból letörlöm |
| a megcsonkított szobrok vérfolyását |
| tiltott dalokat énekelek a fagylaltárus gyászfekete |
| zsoltárait aki elől messze menekült a jövő |
| fején elrongyolódott fénykoszorúval aki átélte |
| az üdvösség odvasodását aki pirított |
| hangyatojást lakmározott a misztikusok estebédjén |
| vállán a végtelen elragadtatás már-már papi |
| palástjával aki minden hangsúlyra ügyelt |
| metronómba gyömöszölten vagy rakétában kilőve |
| ő az aki miatt nem titkolom ellenszenvemet |
| bizonyos bukfencszerű impulzusok iránt |
| akiért küzdök a makacsul fel-fellobbanó hangnyalábok |
| imbolygó vonulásával akiért sarkig kitárom |
| a perzsavásár valamennyi tarka sátorajtaját |
| hogy minden szem látva lássa a magukat óriássá |
| növeszteni igyekvő mesebeli árnyékokat |
|
Tengerbe dobott zongorák
| gyorsabban lobban el a későn felgyúlt szalmaláng |
| térdéig sem csap a tiszta szívűeknek |
| az ártatlanoknak a testi-lelki szegényeknek |
| halad egyenes gerinccel az immár kijózanodott |
| nyomában elhajított érzelmek kúsznak szánalmas |
| vinnyogással és hogyha repülni szeretne |
| kísértet-denevérek szárnyába kapaszkodik |
| jóllakik fényszeletekkel hiszen úgy járulnak elé |
| a csillagok ahogyan a levágásra szánt |
| bárányok bandukolnak a vágóhíd felé |
| nem feledheti mégsem a régen elszenvedett gyalázatot |
| nem bánja ha minden elalvás örök álommal fenyegeti |
| a nem kért viszontlátások a véletlen találkozások |
| zuhataga összecsap feje fölött a régi stigmák |
| újra felszakadnak nem ígér semmi jót a holnap |
| noha semmi pénzért kegyért nem lenne senki fiának |
| udvaronca vöröslő törmelék omlik alá palaszürke |
| napjaira mártírok szobrának zúzaléka |
| akik korábban törtek össze nála a halálra üldözötteké |
| akik között lett volna az ő helye is |
| ha a menyétek fölismerhetetlen prémjébe nem öltözik |
| álmai most ezüstös buborékok lángot sugárzó |
| állatok avagy tengerbe dobott |
| zongorák végső visszfényei az utolsó |
| cseppig ki kell kanalaznia a késő délutánok |
| méregpoharát tükörbe néz s bámul egy sohase látott |
| embert aki egy szál alsónadrágban állva sikoltozik |
| mintha nyúznák majd a csúszósra ázott gyepen |
| felé kúszni igyekezik de valami hatalmas kisugárzás |
| végül megadásra kényszeríti borzongva hallja |
| szörcsögni csontjaiban a velőt az almák belsejéből |
| nyilalló jajkiáltást a kertet ahol négylábúak ábrái borítják |
| a málló vakolatú falat megundorodik |
| önmagától mint akit disznózsírral kentek össze |
| homlokán viharból érkező hajók tajtéka üt ki |
| már-már végezni készül mással vagy önmagával |
| hisz sejti mily sokan megvetik tudja hogy falra hányt |
| borsó minden szava mint a magányosé aki minden reggel |
| ugyanabban a sivatagban ébred |
|
Egy régi szerelemről
| örök életveszélyben élek noha a veteményes- |
| kert szívesen fölfegyverez a kelkáposzták és fejes saláták |
| bombáival a burgonyatermés legjavának |
| hatékony tojásgránátjaival de üres szívek |
| ürege nyelte el szinte valahány |
| befulladt lövedékemet egy nyári alkonyatban |
| mint tömör bronzszobor közeledtél felém az utcán te réges-régi lány |
| hogy felforraljuk egymás lanyha vérét |
| gyermekkori elnyűtt babákkal teleszórt diványotokon |
| ahol két kebled súlyos gyümölcsét mérlegeltem |
| tenyeremben és egy viszonylag nem nagy de annál fontosabb |
| testrészem gyors növekedésnek indult |
| emlékszem olyan illatod volt mint aki |
| csupán virágon és gyümölcsön él |
| sajnos az a szoba ismeretlen vizekre úszott |
| mint a föníciai hajók a régen elsimult hullámokon |
| talán nem vontuk fejünkre mégsem |
| az örök kárhozatot inkább tisztává csiszoltak |
| az elmúlt évtizedek jól emlékszem egy nyár eleji napra |
| amikor oltárszerű lombsátrak álltak városszerte |
| az utcákon és tereken valamelyik ünnepen |
| légszomjról mit se tudtam a szenvedélyek megnyilatkozása |
| legtöbbnyire szemérmesen naiv volt akár a polgári lakások |
| ablakai amikor néha-néha erőt vett rajtuk a ritka |
| önkivület mindent másképp csinálnánk |
| második életünkben hogyha megint a régi ingaórák |
| hintái ringatnának el estidőben ha pálmalevelek |
| borítanák arcunkat egy szalonban vagy valami egyiptomi királysír |
| éjjelében ha nem csupán a fövenybe rajzolt |
| arcok volnánk formátlanok fanyalgók |
| ha katasztrófával nem fenyegetne minden közeledő |
| mezítelen talp hisz nem sok keresnivalónk |
| van itt nekünk már voltaképp és ha megvetjük |
| önmagunkat vagy egymást mit sem ér hiába is |
| fordítanánk meg a homokórát a homok úgyis |
| lefelé peregne mégis arra vadászunk ami gyorsabb |
| nálunk és meg nem fogható mert pókhálós emléknél nem egyéb |
| a csodaszép kék luftballon mit egy cigarettaparázs |
| kiégetett s elpukkant mint reményeink nem egyéb |
| porosodó maszknál az arcunk s legjobb ha többé nem találkozunk |
|
Megsejtett tartalmak
| a szikla peremén egy ember üldögél |
| szemgolyójában visszatükröződik a telihold |
| de lábát térdig amputálja a sötétség |
| úgy érzi hogy valami végtelen |
| kéménykürtőn át bocsátkozott ide |
| búvárruhában a hajdani felhőkkel elúszó |
| régi századokból sejt valamit de a saját |
| bőrébe varrva nehéz a kibontakozás |
| a csillagokból csak töredékesen olvashatja ki |
| ami baljós ami nyilvánvaló |
| amit tudnak sokan még sincs foganatja |
| látja ahogy a megállíthatatlan |
| körhintán zeneszóval suhan el szeme előtt |
| a történelemnek egy meglehetősen |
| keskeny mégis túl fontos szelete |
| bekövetkezik az ami körülbelül megsejthető |
| de megfékezni kevés a remény az elragadt falovakat |
| élni muszáj a csillagok helyett lángvörös |
| kiütésekkel pettyezett égbolt alatt amíg lehet |
| amíg a képzeletbeli óriási |
| olvasóteremben egy pergamentekercs vagy fóliáns |
| fölött görnyedve faggatjuk a sorsot |
| csak félig fejtve meg az alig ismert |
| betűkből álló szöveget s olyasmit olvasunk |
| hogy hiába úszkálunk meghitt tavunkban |
| a partról az álarcos halász úgyis bedobja horgát |
| és mi úgyis ráharapunk a csalira |
| hogy valami számunkra idegen közegbe jussunk |
| amit még elképzelni sem tudunk |
| hiszen nem ismerjük nevét sem és nem találunk |
| olyan bölcset aki megmagyarázná |
|
Századvég
| hátrálva botorkálok a barlang legmélye felé |
| tapogatózva keresem azokat akik ott feküsznek |
| akiket végképp elnyelt a sötétség megragad egy ellenállhatatlan |
| erejű kar elveszítem eszméletemet |
| rongyokba bugyolálva ébredek a homokpartra kivetetten |
| a tenger oroszlánjai körülszimatolnak és magamra hagynak |
| gyanakodva figyelem a sasokat estefelé |
| amint csőrükben égő villanykörtét tartva tovarepülnek |
| szirti borzok falják fel a dagály elvonultával |
| hátramaradt felrobbantott hajók fémforgácsait |
| látom az örjöngő baromfiudvart |
| az óriási madártébolyda kertjét |
| lemenőben van a világ a századvég lehunyt |
| pillái mögött csónakok úsznak |
| ugyanúgy mint vérkeringésünk áramában |
| állati karmok meszes csontokat kaparnak ki |
| az áldatlan anyaföldből holdcikkely néz le ránk |
| halálraszántakra autótemetőink |
| rommezejére gabonaraktáraink |
| hullaházaira s hányingert kapnak az egek |
| emberek ezrei fulladnak bele a bányák |
| hasmenésébe fenyegetően rázzák lombjukat |
| a baljós légköri változások érzékelésünk |
| középpontját megremegtetik a szélviharok |
| amíg széttépett könyveink foszlányait sodorják |
| pestisesen rügyeznek meggyalázott arcunknak |
| leopárdfoltjai a felriasztott víztükör |
| életnagyságúnál nagyobbnak mutatja |
| hosszúra nyújtott tükörképünket elmenekül |
| titkos ketrecajtón át a szerelem ijedt kis állata |
| hogy csapdába ne essék mégiscsak talpra állok |
| lehorzsolt térddel megtaposott arccal |
| és földöntúli szomjúsággal iszom be a lámpafényt |
| hagyom elúszni a folyóba dobott koszorúkat |
| ketté hasítom köpönyegemet hogy a világ |
| kiloccsant agyvelejű tetemére dobjam takarónak |
| mialatt kivirágoznak körülöttem a kertben |
| a nyáron ottfelejtett hangszerek kihallgatom |
| a fákat mit suttognak hajdani megbocsáthatatlan |
| bűnökről meglopom a vadon monológját |
| átlátok a csontvázak nyugalmát megjátszó |
| gyilkosokon a sötétben kuvikoló múmiákon |
| míg végre az ablaküvegen át az esti csillag felpiroslik |
| és megvilágítja a flitteres báli ruhába bújtatott |
| vadonatúj hűtőgépeket az istállószerű |
| kórtermeket a haldoklások klórszagú szobáit |
| egyikben a horpadt arcú századvég |
| agonizál és öntudatlan rángógörcsben véget ér |
|
A prémvadászok*
|
Hogyha zeng a régi kardal:
„Le a neo-avantgarde-dal!”
Állj a vártán kivont karddal!
|
| gyermekkorom lapályán bolyongok álmaimban |
| ahol az elérhetetlen szemhatár ugyanannyit |
| távolodik amennyit hozzá közeledünk |
| már régen fölfedeztem hogy az ég csillagai |
| leszakíthatatlan aranyalmák egy madár- |
| vijjogás tőrhegye keresztülszúrja mellemet |
| de semmi fájdalmat sem érzek tudom hogy már sok mindent |
| nem tanulhatok meg hátralevő időmben |
| nem tudok lábujjaimmal cigarettát sodorni |
| se zongorázni ne is igyekezzetek |
| ilyesmire tanítani hisz nem vagyok egyéb |
| a hűtőszekrényben felejtett üres papírpohárnál |
| egy darab kővé száradt teasüteménynél az 1880-as évekből |
| nagyanyám fiókjában aki már rég nem él |
| tépjétek le inkább arcomról az immár fölösleges |
| flittereket a jobb felől valódi bal felől |
| tévedésből leborotvált és kutyaszőrrel pótolt |
| oldalszakállt ne szapuljátok a sóhernél sóherebb |
| költőket a lángossütők és hamburger-árusok helyett |
| ne sanyargassátok szegényeket a kelleténél jobban |
| hiszen vérrel könnyel és egyéb megnevezhetetlen |
| váladékokkal már úgyis eleget adóztak ígérem nem leszek |
| képzelődő ámokfutó hüvelykujjamat sem hiszem |
| revolvernek nem lövöldözök vele az utcai |
| járókelőkre hisz a színvakokat is kevésbé káros |
| festőnövendéknek adni mint beíratni gépkocsivezetői |
| tanfolyamra mindenben van valami tanulság |
| még a legkeservesebb tanulságban is egyszer majd |
| minden folt megtalálja a zsákját minden színfolt a vásznát |
| a mosókonyhában eközben kopott vándorlók mángorolnak |
| az országutakon lopott mángorlók vándorolnak |
| és így tovább és így tovább |
| folytathatnám vég nélkül de mit érne |
| szorongathatnám a szomorú köztéri szobrok kezét de miért |
|
FÜGGELÉK
| Hogy hova lettek a prémvadászok? |
|
|
A száztizenhat éves barna kislány monológja*
|
Jó mély lélegzetet vegyen,
aki által völgyön-hegyen
a regiment után megyen.
|
| valaha a hajam volt barna most a májfoltjaim |
| sok mindenre emlékszem és még több eseményt |
| elfelejtettem aminek pedig a tanúja voltam |
| ha csak egynéhány évtizeddel korábban születek |
| láthattam volna szemtől szembe Bem apót |
| avagy Petőfi Sándort sajnos hiányukban |
| csupán Jókai Mór szakállát Gyulai Pál fülét |
| volt alkalmam megcibálni mikor térdükre ültettek |
| gyermekkoromban valamivel később arasszal |
| tudta átfogni a férfiember a derekamat |
| kivált ha jó nagy marka volt de az idő |
| mindent kibővít és kitágít ami karcsú vagy szűk |
| volt valaha hozzon magával ariadne-fonalat aki ráncaim |
| útvesztőjébe téved mentőövvel szerelje föl magát |
| aki hozzám szerelmetes szándékkal közeledik |
| ha ugyan egyáltalán akad olyan bátor vállalkozó |
| aki a hétvégeken rajtam óhajt maszekolni vagy maszatolni |
| ígérem nem fogom a kezét visszatolni |
| pedig méltán büszke lehetnék sok mindenre |
| aminek valaha tanúja voltam hajadonságom idején |
| láttam kivirágzó fülcimpákat és a szilvalekvár tengerébe |
| belevesző vonatokat láthattam Gábor Áron |
| rézágyújából kilőtt férfiakat |
| és nőket is tábornokokkal paroláztam |
| előfizettem a múlt században a Hölgyfutárra |
| tizenöt évvel ezelőtt pedig a lexikonra melynek |
| első köteléből minden író kihal mire az utolsó |
| megjelenik irányítottam egy időben faluhelyt |
| a disznótorok vérfürdőjét fürödtem orjalevesben |
| és francia pezsgővel teli kádban lógtam a trapézon |
| fejjel lefelé mint testszínű trikós artistalány |
| csáját vedeltem vidéki kaszírnő koromban |
| voltam színésznő játszottam a János Vitézben |
| előbb Iluskát később a boszorkányt |
| amikor Galli-Curci berekedt beugrottam |
| szerepébe a Rigolettóban vagy a Traviatában |
| amit akkor még a Tévedt Nő címen adtak |
| visításomtól kiürült az Operaház nézőtere |
| menekülés közben egynéhány férfit és nőt |
| agyontapostak a második világháború előtt |
| szerződtetni akartak múmiának a városligeti |
| Plasztikonba de én inkább jegyszedőnő |
| lettem egy takaros zöldvillamosban |
| füttyentésemre a házikó füstöt pöfékelve megindult |
| mindenki diarét kapott vagy frászt kapott |
| a rémülettől aki éppen odabenn üldögélt |
| kár hogy bevonták ezt követőleg tőlem a forgalmi engedélyt |
| mondván veszélyes üzemet éppúgy tilos |
| folytatni mint a vonatablakon kihajolni |
|
opasno je van se nagnuti mindég imádtam |
| az egyenruhát és markotányosnő koromban |
| úgy falták a grenadírmarsot a bakák |
| mint még soha a szocializmus eljövetelével |
| egy gazdag termelőszövetkezet hívott meg csinos fizetéssel |
| madárijesztőnek de én maradtam a hadseregnél |
| nem riasztottam volna el egy világért |
| a fürjet seregélyt vagy cinegét láthattok most is |
| csuda dolgokat cselekedni ha akarom |
| száz darabra szakadok és leszek száztizenhat éves |
| barna kislányból száz tizenhatéves barna kislány |
| és megyek a regiment után ezt csináld utánam |
| ha tudod te hajdani szépségedet sirató |
| nyolcvanéves fegyverkovácsné hozzám képest tinédzser |
|
Hőstettek az ülőkádban
|
„Csatornába fúltak vagy pipákban
leltek mártírhalált?”
J. Swift
|
| rájöttek már sokan hogy a fürdőszobában ahol |
| szőrszálak úszkálnak a kád vizén mint sötét fregattok |
| jóval öblösebb lesz énekhangjuk úgyhogy hőstenornak |
| esetleg basszbaritonnak képzelheti ott magát |
| a magányos ember az álobjektív kritikus |
| eljelentékteleníthet bármilyen remekművet hogyha |
| nincs bátorsága lehúzni megteheti hogy semmi rosszat |
| de semmi jót sem ír róla a főszerkesztő törölheti |
| az esszékből és kritikákból annak nevét |
| akit irigyel vagy utál a gyógyintézet igazgatója |
| nem küldet behívót ha úgy tetszik néhány beutaltnak |
| dögöljenek meg otthon a saját vackukon |
| a táborszernagy szándékosan kihagyhat |
| néhány hősi halottat a márványoszlopra aranybetűkkel |
| vésett névsorból hogyha ottlétét bármilyen okból |
| nem tartja kívánatosnak a fiatal költő |
| figyelmezteti az öreget ugyan miért |
| handabandázik fél lábbal már a sírban |
| még szerencse hogy az embert csöppet sem rendíti meg |
| az igazság amit ő maga tud a legjobban |
| de hiába áll valaki előtt még hetven-nyolcvan év |
| ha ezután sem fog jobbat írni az eddigieknél |
| az egyszer úgyis menthetetlenül |
| előidővé fakuló utókor mégis fölteszi |
| a költeményem mottójául olvasható |
| kérdést mikor az említett kisebb-nagyobb hatalmak |
| már legföljebb bibliográfiákban |
| nem művekben élnek tovább régi igazság |
| hogy hőstetteket nem egyedül a harcmezőn |
| hanem a fürdőszobában is lehet cselekedni |
| a nagy kád langyosabb vagy az ülőkád |
| forró vizében az utóbbi jobban csillapítja az aranyér |
| okozta fájdalmat mely néha sajgóbb a szerelmi kínnál |
| természetesen a könnyen változó ízlést is |
| befolyásolni lehet a legújabb vagy a legócskább |
| divatoknak hódolva az említett enyhelyeken |
| sőt lábbal a lavórban is vagy a vécén üldögélve |
|
Felvonulás magyar módra
|
Jacques Prévert szellemének és szellemében
| egy Kossuth-szakállas kisfiú egy hátulgombolós öregúrral |
| egy áramvonalas kulacs egy csikóbőrös versenyautóval |
| egy lelombozódott birkapörkölt egy felpaprikázott adóalannyal |
| egy hortobágyi rinocérosz egy állatkerti délibábbal |
| egy zöldből pirosra váltó szélhámos egy minden hájjal megkent villanyrendőrrel |
| egy árvalányhajas szilvásgombóc egy ínycsiklandó pörge kalappal |
| egy példamutató gatyamadzag egy csomóra kötött családapával |
| egy sörétes csusza egy túrós puskával |
| egy bolhalovas egy lemezidomárral |
| egy szakképzett pálinkásüveg egy félig kiivott agronómussal |
| egy áldott emlékű betörő egy notórius nagymamával |
| egy nagymenő pulykamell egy szalonnával spékelt táncdalénekessel |
| egy talprongáló egy telefonfülkenyalóval |
| egy csokoládés vegyszer egy gyomirtó palacsintával |
| egy házőrző lepke egy káposztakutyával |
| egy alanyi gulyás egy bográcsköltővel |
| egy másodfokú egyenlet gyógykezelése egy hasmenés végeredményével |
| egy orrfacsaró honleány egy szép lelkű rövidszivarral |
| egy toprongyos hősszerelmes egy jól öltözött csőlakóval |
| egy vitamindús takarítónő egy illemhelyi üdítőitallal |
| egy tarka tollú prózaíró egy sematikus törpepapagájjal |
| egy kurta farkú jegyellenőr egy szigorú újévi malaccal |
| és egy tűzrőlpattant forgópisztoly egy hatlövetű menyecskével |
|
Köz- és magánügyek
| Ez a kettő kettéválaszthatatlan, |
| akár az ember s az emberiség: |
| aki pihen s aki tettvágyban ég, |
| ugyanazt teszi milliárd alakban. |
| Mert egy vagyok, mindenki egy velem, |
| ha fénylik a neve, ha elfelejti |
| a későn érkező. Korán temetni |
| éppoly hiba, mint hogyha a jelen |
| felmagasztal, de puszta tévedésből. |
| Rossz színész rossz percet választva lép föl |
| a színpadon, mikor más felvonás |
| vagy más darab megy, hol nincs jelenése, |
| ügyetlenül csetlik-botlik, beszéde |
| zavart, arca s formája felemás. |
| Amit teszünk, mindnyájunkért tegyük, |
| ütközzünk bár száz álruhás alakba, |
| vállalkozzunk valódi feladatra, |
| bármennyien adják le névjegyük |
| alibiként, csak hogy tetten ne érjék |
| tétlenkedés vagy pótcselekedet |
| bűnében. Pénzt műanyagból veret, |
| aki nem tudja, mi az igaz érték, |
| s ha nem tudja, mikor mi van helyén, |
| tette jó ízlés elleni merénylet. |
| Bár lehetnék náluk sokkal szerényebb, |
| bár tudnék lenni őszintén szerény! |
|
Gyűlés után
| Haragtól vöröslő, izgatott fejek, |
| sápadt arcok, viták és handabandák. |
| Érdekek ütközése, érvek és ellenérvek, |
| kisikló vagonok, meg nem előzhető |
| karambolok. Mindenki mást akar, |
| de minél hevesebb a szócsata, |
| számomra annál elkedvetlenítőbb. |
| Nézd ezt, aki a mikrofonba szóló pályatársa |
| szavaira nem is figyel, ugrásra kész, |
| mint a csődör fedeztetés előtt! |
| Szót kap, színleg másról beszél, |
| mégis minden szavának egy értelme van, |
| mintha szüntelenül hangosan kiáltaná: |
|
| Csillapodjunk, barátaim, vitáink érdektelenek |
| lesznek talán néhány év múlva már, |
| de a jövő században biztosan. |
| Képzeljük el, hogy váratlanul valami |
| ókori bölcselő ront be közénk, |
| és szenvedélyes okfejtéssel, |
| nyálát fröcskölve, hadonászva |
| bizonygatja nekünk, hogy Zeusz és a többi |
| istenek nem is léteztek soha. |
| Ő csak tudja, hiszen kereste őket |
| nemegyszer fönn az Olümposzon, |
| de csak néhány pásztorfiút talált |
| legelésző kecskenyája mellett, |
| ám az isteneknek nyomát se látta. |
| Nagy baj, hogyha arról akarnak meggyőzni minket, |
| ami úgyis köztudomású. Higgyétek el, |
| porrá leszünk valamennyien, és ami most |
| olyan sorsdöntőnek látszik, |
| legföljebb mosolyra deríti utókorunkat, |
| mosolyra, mely nem sérthet többé minket, |
| akik a föld alatt vagy kőurnában pihenünk, |
| nem tudunk műveinkről, nem értesülünk |
| hatásukról. Hiszen anyanyelvünket is |
| elfeledtük. Ezért, ha indulatba jövök, |
| hangtalanul mondom magamban: |
| „Lassan a testtel!” Hasznos volna, |
| ha példámat minél többen követnék. |
|
|
Már megint a harmincas évek
| Néha történtek még kisebb profán csodák |
| de csak ha nem volt szemtanú |
| A konyhaasztalon kék láng csapott ki a szilvakompót |
| maradékából két csirkecomb táncra perdült |
| a tálon A háziak és a vendégek jóllakottan |
| kávéztak és füstöltek odabenn |
| arcukon közönyös elégedettség |
| akár a díszhalakén az akváriumban |
| Nem szerették ha bármi megzavarta |
| nyugalmukat vagy kizökkentette őket |
| szokásaikból A templomban a férfiak |
| térdeplés előtt óvatosan feljebb húzták |
| nadrágszárukat hogy ki ne menjen |
| a vasalás éle Úrfelmutatáskor |
| lesütött szemmel a padot nézték maguk előtt |
| Pedig amit felmutatnak arra föl kell |
| tekinteni Azt sem látták hogy a köztéri szobrok |
| intőn emelik fel karjukat sem hogy az ég |
| haragosvörös alján már felütötték fejüket |
| az emberevő csillagok Sorolhatnék sok egyebet |
| de ez már a történelemre tartozik |
|
A szundikálók
| A gólyalábon járó ingaórák |
| sora egymás szavába vágva üt, |
| s mérföld-hosszú léptekkel egyre róják |
| az utcát, hol mély csend van mindenütt. |
|
| Ne gondoljon magában senki rosszat, |
| mikor a tó cél nélkül háborog, |
| s a háztetőn kényelmesen napoznak |
|
| A gondolatok sápadt szalmalángok, |
| a tettvágy is hamar nyugodni tér. |
| Nem kívánnak megfejtést a talányok: |
| ha lúd, hát lúd, csak ne legyen kövér. |
|
| Mert lassabban forognak itt az elmék, |
| s mindegyik elme egy helyben kering, |
| nem óhajtja növelni terjedelmét |
| s elboldogul a régi rend szerint. |
|
| Hellyel-közzel csalódott vágyak úsznak, |
| ökörnyál-foszlánynál egyik se több, |
| az emberek karosszékben alusznak, |
| s beérik közben répa, dinnye, tök. |
|
| Átszundikálnak egy-két emberöltőt |
| a hétalvók, – s nagyszáju némberek |
| ostobasága csüggeszti a költőt. |
| Belátja már: szél ellen nem lehet. |
|
|
Nyelvünk rákfenéiből
| Egy szakférfiú, holmi bakafántos |
| anyanyelvgyilkos tompa, lázbeteg |
| agyában (vesztünkre) megszületett |
| egy új műszó, az ismert, kacifántos |
|
| „nyílászáró szerkezet”. Ablak, ajtó |
| s más efféle azóta nincs, letelt |
| az idejük, s szegényedett a nyelv, |
| de mit bánja a képernyő, a sajtó! |
|
| Tőlük tanulják el az emberek, |
| s ha egyszer nyelve lesz az állatoknak, |
| a kakas nyílászárót kukorékol. |
|
| Úgy emlékszem, hogy erényöv helyett, |
| amely miatt szép asszonyok zokogtak, |
| nem mondott nyílászárót a középkor. |
|
|
|
Létesítmény, ez a szó elriasztó, |
| mivel mindent e névbe csomagol |
| a nyelvrontó: szálloda, juhakol, |
| színház, templom, gyár, bánya és halastó, |
|
| mind létesítmény. Nincs már épület. |
| Riporter és riportalany sorolja |
| a sok létesítményt, mert szavatolja |
| szaktudását e szó, bár a fület |
|
| sérti és az egyhangúság porát |
| hinti szét. Ez a nagyképű s fonák |
| szó kultúránk visszás állapotának |
|
| cinikus tanúja. Az anyanyelvvel |
| ha így bánunk, késő lesz majd a bánat: |
| úgy járunk, ahogy megjósolta Herder. |
|
|
| A bonyolító összebonyolít |
| és nem lebonyolít. Egy ügyletet |
|
lerendez. Botfülűnek született |
| s anyanyelvéhez csak nem is konyít. |
|
| Igekötőt használ, mikor nem is kell, |
| és elhagyja, ahol szükséges, azt. |
| Ebédet lefogyaszt, nem elfogyaszt. |
| Lebonyolító? Ilyen szót nem ismer. |
|
| Ha ők, kiket közönyünk felloval, |
| szabadon, buzgón bonyolítanak |
| s az összebonyolításból megélnek, |
|
| nem hoz hasznot a gyártmány s nyersanyag, |
| csehül áll a jobb életszínvonal, |
| csehül a külkereskedelmi mérleg. |
|
|
|
A veszély álarcai
| Az éjszakai széllel utazók, |
| a vándorkedvű szirmok és a pelyhek, |
| amíg benső tájunkon útra kelnek, |
| a fanyar szagot árasztó bozót, |
| a csendben alig hallható neszek, |
| az eltiport férgeknek s bogaraknak |
| hangtalan kimúlása csizmatalpak |
| alatt, az öntudatlan vétkesek |
| lába alatt, hisz nem sütheti földre |
| szemét útközben senki szüntelen, |
| s mondhatja, hogy más gondja van neki. |
| De mint felkísértő vád van jelen |
| gondolattalan énünkben. Szemöldje |
| nagynéha ráncolódik össze csak |
| a láthatatlan bírónak, ha bennünk |
| két hullám szembefordul, összecsap, |
| s nem szabad mégsem tétlenül pihennünk. |
| Mi is hasonlíthatunk egy napon |
| eltaposott féregre és bogárra. |
| Tompa lelkű, aki sohase várja, |
| ődöngve, félelemtől félvakon, |
| éjszakai, ijesztő tájakon |
| a láthatatlan, álombeli taglót, |
| mely súlyával mindenkit fenyeget, |
| kirajzolódni készül s az egek |
| szintjén, alacsony boltozat alatt lóg. |
|
Égő hajlékból kimentett sorok
| egy ismeretlen utiterv szerint? |
| feldúlt kirakatában a kereskedő |
| az eldőlt kirakatbabákat, |
| s újra eldőlnek, mint a részegek? |
|
| ültetve élni kétszáz éven át. |
| fürtökkel, mint a régi festők |
| máglyára kötözött vértanúi! |
|
|
| Ha hívő lennék is, nem mondanék |
| imát ahhoz, ki engem szóra sem |
| méltat. Nem forgatnám az imamalmot, |
| mormolva egyhangú litániát. |
| Ha bűnt követnék el, nem mondanám: |
| „Irgalmazz, Uram!” Én a büntetést |
| tűrném el inkább, hang nélkül dacolva. |
|
| Európa vagy az egész világ |
| jobb s bal fele tüskésen úgy mered |
| egymásra, mint két robbanásveszélyes |
| sündisznó. Ó, ember, mikor fogod |
| belátni, hogy a kezedbe került |
| játékszerekre nem vagy érett? |
| Miért kockáztatod, ami talán |
| egyedüli a Mindenségben, azt, amit |
| milliárdjai is talán csak itt, |
| csak ez egyetlenegyszer létrehoztak? |
| Ami talán mindentudó lehetne |
| néhány évszázadon vagy -ezreden |
| belül, de ha a bűvös és gonosz |
| varázsszót kimondod, talán soha, |
| soha többé nem képes létrejönni. |
| A pusztításban oly véletlenül |
| történt Teremtés, az az emberi |
| eszmélet, melynek, ha magát kiirtja |
| öngyilkos módon, nem lesz folytatása |
| vagy újraszületése az idők |
|
|
|
Kifakadás
| már nemcsak álmainkban látunk kísérteteket |
| perverz gonosztettekre képes szőrös majompofákat |
| nézzétek a komoly államférfiaknak öltözött |
| álcás alakokat akik a világ megmentőinek |
| hazug szerepében szolgálják ki a még nagyobb profitra éhes |
| kevesek érdekét kockára téve mindazt |
| amit a századok létrehoztak a legnagyobb |
| lángelmék szentnek tisztelt alkotásait újra tátonganak |
| a gázkamrák borzalmai századunk poklai |
| hogy rettegésben tartsák a világ jámbor lakóit |
| fehéreket sárgákat feketéket csak az a jó |
| hogy az ártatlan állatok a hozzánk képest szelíd párducok |
| és jóhiszemű tigrisek minderről mit sem sejtenek |
| hisz még a szarvasok vagy a legkezesebb őzbakok is |
| döfésre álló szarvval és aganccsal rontanának ellenünk |
| acsarkodva jönnének a kutyák gazdájuk lábszárába marni |
| macskák vájnák arcunkba karmukat belátva |
| hogy az ember nem más csak a föld mételye |
| és amit az évmilliók nem tudtak elpusztítani |
| ő semmivé teszi talán egy pillanat alatt |
| árnyékadó fák hullassátok el lombjaitokat |
| füvek száradjatok ki virágok ó ne nyíljatok |
| fúródjatok belénk tüskék s ti mázsás |
| sziklák zuhanjatok fejünkre házainkra |
| üssétek ki a fegyvert a kezünkből tépjétek le képmutató |
| álarcunkat amit magunkra öltünk |
| íme beteljesültek az idők elhagyták e világot |
| a jó szellemek és nem fürödnek többé a vizekben |
| a nimfák hanem lóhalálában menekülnek |
| a vegyszereinktől és szennyünktől rothadó |
| döglött halak közül az olajbűztől iszonyodva |
| mivel félúton pottyanó tojás a föld |
| a tyúksegg és a kőpadló kőzött |
| vagy szétloccsan vagy elgurul |
|
Aki bennem lakik
| A leghitványabb kavics is |
| felragyog néha, mint a drágakő |
| ha napfény érinti meg. Az ismeretlen |
| lény, aki bennem hallgat, |
| néha megszólal. Sorokat mond, |
| olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni, |
| máskor csak kisegít egy-két szó erejéig, |
| mikor elakadok. Nem tudhatom, |
| férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme. |
| Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan. |
| Mikor még fiatal voltam és erős, |
| sokszor nem hajlottam szavára, |
| sőt letorkoltam, mint valami mihaszna |
| okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb. |
| Hiába vagyok gyenge és öreg, |
| megdolgoztat kegyetlenül. |
| Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett. |
| haszontalanná válnék életem. Napot napra |
| morzsolnék, és nem látnám meg soha |
| azokat az ismeretlen világokat, |
| amiket ő tár elém karjának |
| egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét. |
| ő, aki nélkül nem lennék több |
| lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról. |
|
Betegágyon
| A napok mint lakatlan szobák sora, |
| ahol a mondatok üresen konganak. |
| Az álmában evező csónakost |
| a holtág hínárszövevénye hosszas |
| veszteglésre kényszeríti. Éveken át |
| vár ott valamire, s közben kinő |
| békalencsés szakálla, körülötte |
| gekkók süvöltenek, kimázolt emberarcok |
| lesnek méregzöld páfrányok közül, |
| halak tátogják érthetetlen |
| intelmüket, gőzölgő, iszapos |
| öblök veszik körül, romlott konzervjei |
| ízétől elvásik foga. A lángra gyúlni készülő |
| levegőben is a saját benső hősége marja. |
| majmok banánt, kókuszdiót |
| hajítanak felé, már látja az ágyékkötős |
| bennszülötteket, a part féltékeny őreit: |
| éppen felvonják íjukat. Foga vacog, |
| kirázza a hideg, de nem a félelemtől. |
| Az ég felé igyekszik menekülni színezüst |
| pókfonálon, de a mentőkötél |
| elszakad, ő pedig zuhan, nyakig merül |
| a bűzlő pocsolyába. Ekkor |
| felnyitja szemét, körültekint. |
| Látja a megszokott szobát, a könyveket, |
| az írógépet s képeket, minden szerény |
| tulajdonát, és arra gondol: |
| ezek talán mégsem a legutolsó |
| napok vagy órák, még nem hány ki örökre |
| a fény, nem oltja ki az alkonyat |
| egyetlen kincsét, puszta életét, |
| melyhez ki tudja, hogy miért ragaszkodunk |
| betegen is, öregen is. Talán, |
| mert rajta kívül nincs más birtokunk. |
|
A pótolhatatlan
|
Babits Mihály emlékének
| Nem ülhettem soha könyvtárszobádban, |
| s hasznos tanácsodat, intelmedet |
| nem hallhattam legterméketlenebb |
| éveimben, mikor csodára vártam, |
|
| szabadítóra a szűk környezet |
| fojtogatásából. De nem találtam |
| kiutat, s tudtam, hogy agóniádban |
| úgyse hívhatom föl figyelmedet |
|
| tapintatlanul. Láttam képzeletben, |
| hogy fuldokolsz ágyadon, mint kereszten, |
| kanülcserét kísérő kapkodás |
|
| közben, és a Mester kínpadja mellett |
| nem álltam, míg a sötét perc közelgett, |
| a láthatatlan napfogyatkozás. |
|
|
A hetvenéves Weöres Sándornak, baráti hódolattal
| Sándor, bármire nézz is, lényege tiszta poézis. |
|
Serlegem óborral van tele. Rád emelem. |
| Mit kezed ír, sose gyönge. Rím a dalod tüze, gyöngye. |
|
Zengje ma Csönge fiát ünnepi csöngedelem. |
|
„Etűdök gépzongorára”
|
Hódolatul Anton Csehov szellemének
| szájvíz, használt púderpamacs. |
| A szalonban, a karosszékben szundikáló |
| vonaton épp nászútra indul |
| De ébredés után nem vált jegyet |
|
| Még kiiszom az üveg alján |
| koszos nyakkendőmet, amit |
| nem kifogásolnak a hölgyek |
| és urak, akik rám ügyet se vetnek. |
| Nem is kell hát bocsánatot |
| kérnem, hogy mint egyszerű iskolamester, |
|
| Keveset tudtam, azt is elfeledtem. |
| Körülbelül húsz-harminc mondatot |
| tudok betéve, azt váltogatom |
| alkalomszerűen, essék szó |
| akár szerelemről, akár politikáról, |
| kilátásairól vagy másegyébről. |
|
| A füvek és a gyomok élnek, |
| várótermében, ámbátor tudom, |
| erre nem jár már a vonat. |
| feketedő vakvágányokra látni. |
|
| Elnézem a föld nyár-aszalta; |
| repedt kérgét. Borostás arcomat |
| Talán a mérleg volt hibás. |
| Talán magam, hibát hibára halmozó. |
|
| Öregedő leányok üldögélnek |
| s hallgatnak kézimunka közben. |
| Egyik megszólal, csak hogy mondjon valamit. |
| tervei vannak és reményei. |
| Tudják, hogy elmúlnak az évek. |
| úgy ül közöttük, nem is oly sokára, |
| ahogyan ők ülnek évek óta. |
| Az ő kezében is olló és gombolyag lesz, |
| s ha elvágja a pamutszálat, nem életfonalat |
| metsz el, csak saját életüknek |
| egy-egy légyzümmögéses, szürke percét. |
|
| a gépzongora, a század csodája, |
| Zápor zuhog, de nincs fölötte ponyva. |
| a hangszer, egy ízben még üzennek |
| a zongorahangolónak, aki nem jön. |
| Másodszor nem küldenek érte. |
| a rekedt húrokat a rozsda. |
|
|
A kiűzetés
| akkor még arcomat nem nőtte be a fű |
| még nem vonták ki begörbült kezek |
| a levegő ezüstjét még nem tudtak kitörni |
| a kunyhó ablakán a kis szobában nyüzsgő rovarok |
| fülsértő zümmögéssel még tartottak a zsilipek |
| a kikötőben és karcsú finom ujjak |
| futottak az elefántcsonttal bevont |
| billentyűkön még nem nyomta el a kocsilámpák |
| fényét nem nyelte el az alázatos postalovak |
| horkantását a város romlékony zaja |
| és a szívalakú leányarc úgy tükröződött még a tóban |
| mint rég festett madonna ovális foglalatban |
| nem az őserdőből űztek ki engem |
| nem is voltam ágyékkötős vadember |
| és a tiltott gyümölcsbe harapva |
| nem éreztem bűnnek az új tudást |
| kopott kalandfilmből jöttek felém |
| a nálam két fejjel magasabb alakok |
| a szalon zöldernyős lámpái alatt |
| nem kellett szólniuk elszánt arcuk mutatta |
| a kellemes helyen nincs többé keresnivalóm |
| s mikor kilódítottak a kapun |
| arcra buktam a kövezet négyszögletes |
| gránitkockáin eszméletlenül |
| és más időben más világban |
| tértem magamhoz néhány óra múlva |
|
| sosem szokom meg tornyaitokat |
| sosem ülök be járműveitekbe |
| nem zabálok izzadó tömegben állva |
| hal- vagy hurkasütőitek avas olajszagában |
| nekem nem kell önpusztító világotok |
| nem követlek hajóitok szennyes nyomdokvizében úszva |
| a felelősséget elhárítom magamtól |
| ha majd mindent elpazaroltok |
| vacogjatok csak nélkülem kihűlt szobáitokban |
| koponyátokba nem tudok tölcsérrel józanságot tölteni |
| szétszaggatom ostoba elméletekkel |
| teli könyveiteket a papírfecnit a folyóba szórom |
| a megmérgezett levegőben köhécseljetek nélkülem |
| az én rudam már kifelé áll útban vagyok |
| még nem tudom hová csak azt tudom |
| hogy ennél itt sokkalta jobb a semmi is |
| magatokra hagylak agyafúrt prédikátorok önhitt pojácák |
| a világ alkonya engem itt nem talál |
| tűzijátékot rendezek felröppenek magasra ártalmatlan rakéta |
| színes lombú fakoronává terebélyesedem az ég előterében |
| virágos ágaim legyezővé tárulnak odafenn |
| azután meghajolnak és lassanként bocsátkoznak lefelé |
| hogy elhalványodva végképpen elenyésszenek |
|
|
Fogyatkozó napok
| mégsem alszik ki gyorsan, |
|
|
Alkonyati órán
| Este már semmit sem kívánok, |
|
| Kié ez a vér? Az enyém-e? |
| S már elnyel az alkonyat. |
|
|
Hó
|
Kardos Györgynek
| s hull, nem tudjuk mivégre, |
|
| Fúr-farag fenn a holt ács, |
|
| túl halk, de tiszta dallam |
| s nem cseng már a fülünkben, |
|
|
Túl korán
|
Pinczési Judit emlékének
| Nem igaz, hogy mindig megkérgesedik az öregedő szív! |
| Mintha szakadék szélén állnál, tőlem egy karnyújtásnyira, |
| de álomba bénult kezem nem tud kinyúlni érted, |
| nem akadályozhatja meg a halálos lezuhanást. |
| A függöny is lehull, a zsöllyébe gyanútlanul |
| beült néző felzaklatott lélekkel megy haza: |
| minden halálnál megrendítőbb és hihetetlenebb, |
| ha igazi tehetség távozik, és túl korán. |
| Még számlálatlan évtizedek álltak előtte. Mire vihette volna! |
| Örökre válasz nélkül marad a feleletre úgyse váró |
| kérdés, hiszen nincs, aki válaszolhatna rá. |
| Csend van. A láthatárt az inkább sejthető, mint látható veszély |
| koromfekete hullámai mossák. |
|
| Karcsú leány fekszik a föld alatt, |
| két karjával szorosan teste mellett, |
| mint aki vigyázzban áll. De miféle |
| vezényszó parancsára? Most már örökké egyedül marad, |
| nem facsarhat ki gyűszűnyi gyengédséget sem a földből, |
| a síremlék kövéből. Az élők könnyei |
| sohasem szivárognak le oda, |
| a feneketlen mélységbe, ahol ezentúl lakni fog, |
| nem a föld, hanem az idő mélységében, hisz a halott |
| egyformán halott önmagának, mindegy, hogy harminc évig élt |
| vagy nyolcvanig. Lassan tövig égnek a gyertyák. |
| Hallgatagon szélednek el a gyászolók. |
|
| Ismeretlen, iszonyú betegségek falkái |
| leselkednek ránk egész életünkben. |
| Megyünk a vaksötétben, ismert vagy alig sejtett cél felé. |
| Éjszaka van. Csak a veszélyek világító vadállatszeme |
| parázslik ki a sűrűségből. A körülötted ólálkodó |
| dúvad mohóbb volt társainál, azért támadt rád túl korán. |
| Hónapokig kínzott, mielőtt a kegyelemdöfést megadta volna, |
| néha kicsavarta tagjaidat, máskor sorokat íratott veled, |
| talán egészen mást írtál le volna nélküle. |
| Most már mázsás a toll, de magad könnyű vagy, a levegőbe |
| emelkedsz láthatatlanul, és ringat örökre |
|
|
Csapdák
| Egy ember földre zuhan a lámpafényben |
| s úgy fekszik mozdulatlanul, |
| mintha félrecsúszott nyakkendője |
| könyökig vájkál a szemétben |
| megcsapja a rothadás illata. |
| Közönyös az ég vagy kegyetlen, |
| és nem hallja a fölfelé igyekvő |
| A tó fölött fagyos a napkorong, |
| kihízott, simára borotvált |
| hóhérarc, részvétlenül merev, |
| mint a gazdáé, aki szemlét |
| Lassan forog a fényesre csiszolt korong, |
| Hagyjátok el a pocsolyákat, |
| ahol henteregtek gondtalanul! |
| A holdfény kése már torkotokon. |
| Ne bámuljátok a hatalomittas óriások |
| idomtalan köcsögkalapját, |
| ne vegyétek be a csalogató |
| szavakat, a vásári trükköket. |
| Nem láthatjátok meg idő előtt |
|
| A csigalépcső fölfelé vezet, |
| a földben az évszázados fa |
| fölszeletelik az órák és a percek, |
| mint a denevérek a levegő |
| Kerüljétek a színaranyból való |
| csapdákat is. Ha beleestek, |
| Rabtartóitok bármit tehetnek akkor. |
| Ha egyszer a kezük közé kerültök, |
| csak meggyalázva élhettek tovább. |
|
| ott ólálkodnak az árnyak. |
| Mindenkit elkap jéghideg kezük, |
| aki átlépi a láthatatlan vonalat. |
| Ha kiált is, nem hallja senki, |
| arca felismerhetetlenné mosódik. |
| Virrasszatok az éjszakai ködben, |
| hallgassátok az ég madarainak |
| Valahol skarlátvörös köpenyben |
| Gödröt kaparnak szolgalelkű borzok |
|
| Vénáinkban parányi csónakok úsznak, |
| Egy szál ingben rohansz a fák közé, |
| egy szál ingben a lány, akivel |
| Megvillan a pallos, elhangzik az ítélet. |
| Megszégyenülten, mezítláb hagyjátok el |
| a tiltott helyet, a párzás csömörével |
| Az üdvözítőnek hitt egyesülés |
| csapda volt, mint a többi. |
| felrobbanhatunk minden pillanatban. |
| Ki nem kerülhető kelepcék… |
| Mi marad utánunk? Csupa bűnjel. |
| Ujjlenyomatok jelentéktelen tárgyakon, |
| nevünk néhány hivatalos irományon, |
| poros polcon, egérszagú fiókban. |
|
|
Holtidény
| Van-e szomorúbb egy elhagyatott |
| valahol az isten háta mögött? |
| Rossz álmai az irodába kergetik |
| Fonnyadt falevelek helyett |
| mintha vízbefúltak felpuffadt hasát |
| fölemel fél kézzel egy elefántot |
| a legszebb filmcsillagokat |
| szűköl nyüszít mint a bezárt kutya |
| mielőtt visszafeküdne ágyába |
|
| A büfépult porlepte üvegpolcain |
| ott penészednek a szendvicsek |
| a bedöglött hűtőszekrényben |
| szárnyra kelnek és kirepülnek az ablakon |
| a szőnyegek maguktól göngyölődnek |
| hóemberek bújnak elő a földből |
| csapok zúdítják s szívják magukba a vizet |
| visszajárnak akik soha többé |
| lassú keringő ütemére forognak |
| pondrók potyognak a parketta |
| ami rosszabb mint ha ő is egy volna közülük |
| minden elképzelhető kínzatásnál |
|
| A kályhákban nem ég a tűz |
| a gyógymedence csövei jéghidegek |
| mikor teljes a csend jár valaki |
| inkább kortalan mint öreg |
| alatta részvétlen mosolyt |
| sejthetne a szemlélő hogyha volna |
| szemlélő De csak a gondnok alszik |
| a pamlagon Az ismeretlen látogató |
| amaz hörög vonaglik ébred |
| Egymaga van de hallja a távolodó |
| lépéseket egyre még Fölkel és a tükör felé |
| tart tántorogva Keménygallérja megtört |
| A jövevény semmit se vitt el |
| csak mintha kiszívták volna |
| mintha lelopták volna az égről |
| minthogyha megszűnt volna minden élet |
| a holtidény vesztegzárát nyögő |
| isten háta mögötti divatjamúlt fürdőhelyen |
|
|
Hívatlan látogatók
| Áradnak a napok és feldagadnak |
| hullámaik a szűk folyómederben. |
| Sárszínű karjuk bárkit elragadhat, |
| sodruknak ellenállni lehetetlen. |
| fel-felvöröslik a horogra csalt nap |
| fanyar képe, mint torzító tükörben. |
|
| Barátkoznék az este a beteggel, |
| ki emlékezve lomokat lapátol, |
| s ha maga hívogatta nem is egyszer, |
| mégis visszariad az éjszakától. |
| Álma hajdani utcákkal, terekkel |
| s régi járókelőkkel népesül be. |
| Csak a lányok arcát takarja fátyol, |
| ha megjönnek s eltűnnek a szelekkel, |
| a szoba négy falára rávetülve. |
|
| Későn jön meglepő felismerése |
| a látszatnak, mit elföd a valóság, |
| a teljes egésznek ezrednyi része, |
| vagy annyi sem, a rothadás a rózsák |
| illatán túl, a bőr alatt enyészve |
| az élő szervezet, önmaga foglya. |
| A farakás fellobbanó kanócát |
| szemlélheti, de el sosem tapossa |
| az öntudatlan részecskék egésze. |
|
| És látja sorát szárnyas alakoknak, |
| formájuk nem is ember, nem is állat. |
| Föl-alá mozgó szájukkal makognak, |
| furcsállják külsejét, bámészan állnak. |
| A szemük fénytelen, mint a vakoknak. |
| Feltárulnak ablakok s kapuszárnyak, |
| míg az ismeretlen közegnek |
| lakosai lassan felbátorodnak, |
| s hamiskásan, egy ujjal integetnek. |
|
|
In memoriam
| Negyven éve láthatatlan barátom, |
| már csak álmomban láthatlak viszont. |
| Egymás szavát nem halljuk és nem értjük, |
| mintha víz alatt menetelnénk |
| Elfog a megbánás, elfog ma is |
| az együtt átmulatott éjszakákért, |
| az értelmetlenül elpazarolt időért. |
| Ha a jövőbe láttam volna akkor, |
| tudom, az életed menthettem volna meg |
| több módon is. De bevártuk a legnagyobb vihart, |
| mikor a jégeső gépfegyverekből |
| paskolja a kövezetet, veri halálra a lenn futókat. |
| Miért tűrted el tétlenül, hogy rád záruljon a kapu? |
| Kis híján betuszkoltak veled együtt. |
| Kegyetlen markokból kellett magam kitépni. |
| Elhurcolásod közben visszanéztél |
| kétségbeesve. Egyre távolodtunk, |
| akár két fuldokló, az egyiket |
| fenntartja a mentőöv, de a társát |
| elragadja a hullám, elnyomja hangjukat a szélvihar, |
| arcuk elmosódik a ködös levegőben, |
|
Sötét szonáta
| ismét meglátogatsz te visszahozhatatlan árnyék |
| intesz de nem hívogató mozdulattal a te hazád |
| nem kellemes lakóhely ezt biztosan tudom |
| sosem süt ott a nap nem csörgedeznek |
| források és a túlvilági fényben álló látomás |
| olyan halovány és két karját is úgy terjeszti ki |
| mint sírból visszajárók nem ölelésre |
| vár egyszerű mégis leírhatatlanul sokat jelentő |
| mozdulata nem áldás és nem átok az mindössze annyit mond csupán |
| nekünk már mindegy számunkra nincsen már remény |
| egyszer te is lakója leszel a mi hazánknak |
| hát legalább igyekezz te szegény |
| hogy minél később jöjjön el a nap |
| mikor estefelé a tölgyek barnás-vörös bár elmosódott törzsei |
| mint lefegyverezett testőrgárda sorakoznak akik már |
| úgysem tudnak többé megvédeni ha majd |
| közénk kell jönnöd hozz valami lámpást |
| mert gyenge mécsesünk lángját csak a túlélők emlékezete |
| táplálja s már fogytán van az és tetszhalott időszakok |
| itt a tavasz a nyár itt mindig ősz van |
| lassan tapogatózunk az őszben óvatosan |
| lépegetünk a félhomályban pedig ha arcra bukunk is |
| nem sebesülhetünk meg immár testileg |
| hisz testünk sincs ahogy neked se lesz ha itt leszel |
| már csak mint aggastyán kerülhetsz miközénk |
| kinek halál előtti kín ül még az arcán füléből őszes szőrcsomók |
| lógnak s ha rothadásszagot hozol magaddal ó ne félj |
| nem utálunk meg érte számunkra nem egyéb az |
| a rozsdásodó falevélszőnyeg keserű illatánál |
| akárhogy jössz is egy réges-régen elfelejtett |
| égboltnak emlékét hozod közénk noha |
| bemocskolódsz mint minden ember a halálos ágyon |
| ne félj lefokozott létedből semmi hatalom |
| nem vehet el egy szemernyit se már |
| kitárt karral várunk reád alant |
| régen elköltözött barátaid megvénült szeretőid |
| te pedig aszott mellünkre ráborulsz fonnyadt ajkunkat csókolod |
| undor nélkül mert itt már nincs új iszonyat |
| tartományunkban ifjúság vénség egyre megy |
| s mindnyájunkat egy ütemben sodor tovább |
| a feltámadó föld alatti szél |
|
Ha arra gondolok
| ha arra gondolok miféle ismeretlen szellemekkel |
| kötöttem szerződést velük miféle áldomást |
| ittam közös kehelyből miféle ismeretlen folyadékot |
| milyen gyanús ízű folyadékot kellett felhajtanom |
| talán mérget talán az örök élet italát |
| ha arra gondolok hogyan jártam mezítláb |
| a szakadék fölött borotvaélen |
| ha rájuk gondolok akik sosem láthatják arcomat |
| csak rossznál rosszabb képeim sorát |
| különféle versantológiákban |
| ha arra gondolok hogy nyugszom majd örökre |
| s valaki megtalálja véletlenül a múltba vezető |
| titkos ajtót s rám bukkan és fölébreszt |
| tudom keserűbb lesz akkor végső órámnál is az ébredés |
| amikor gátját áttöri a vér zuhataga |
| ereimben mikor lerázom magamról a sír porát |
| előre arra gondolok milyen lesz az elfelejtett s megváltozott |
| az ismeretlen madarak egy híd vagy partszegély fölött |
| az óriás-rovarszerű hatalmas járművek az utakon |
| s ha megint beesteledik nem láthatom többé amit szeretnék |
| nem csodálhatom meg a köznapi vagy a különleges látványokat |
| rozsdás géproncsokat világító virágokat |
| miket az ösvény ázott földjén otthagyott |
| szerencse hogy túl nehezen nyílik meg az az ajtó |
| szerencse hogy nehéz lesz rám találni |
| szerencse hogy még meg sem született aki majd rám talál |
| és visszaszólít egy olyan világba |
| ahol már nem kívánok élni |
|
|