Lábnyomok (II. 1.)
| fedezek föl a sose látott, |
| lakatlan homoksivatagban, |
| ahol növényzetet se látni, |
| csak formátlan sziklákat és hamut. |
| Bokáig süllyedek, ha lépek, |
| mégis van itt valami ismerős, |
| vagy egy korábbi élet föl-fölvillanó |
| beleillik az idegennek hitt nyomokba. |
| De mit kerestem volna régen itt, |
| ahol most sem találok más egyébre, |
| csak a homokba rajzolódó, |
|
Párviadal (II. 2.)
| Saját tükörképemmel szemben állok. |
| Kurta vasbotot szorít jobb kezem, |
| hasonmásom bal keze szintén. |
| Egymásra emeljük most fegyverünket, |
| csörömpölve törik be az üveg. |
| Ellenfelem testén fekete lyuk, |
| több sebből vérzem én is. |
| ajtónyira tágítom az utat. |
|
Szövetség (II. 3.)
| Ne hidd, hogy tőlem megszabadulSz. |
| Ne hidd, hogy valaha is elfelejthetSz. |
| én is elvegyülök lélegzeteddel. |
| Ha a poharat szádhoz emeled, |
| engem is iszol: láthatatlanul |
| a másik ellen, homlokán lázvörös |
| bélyeg üt ki. Ha egyikünk nem él már, |
| hangszóróból, könyvek lapjairól |
| kiált a másikhoz. Mi egymás |
| Méreg, melyről leszokni nem lehet |
|
A körülmények bűne (II. 4.)
| Ha máshová megyek egy bizonyos napon, |
| és minden másképp alakul. |
| Jobban-e vagy rosszabbul? Ez sosem |
| Már úgy sincs változtatni mód: |
| az égbe szállunk üdvözülten, |
| vagy két szomszédos hordágyon heverünk |
| a zuhanás után, összeroncsolt tagokkal. |
| Sorsunkba nem avatkozhat bele |
| földi szándék vagy földöntúli hatalom. |
| Magunk mondjuk ki a halálos |
|
Egyszer majd (II. 5.)
| Egyszer majd mind, mind elveszünk |
| tűzözönben vagy vízözönben, |
| megégünk, megfagyunk, megfulladunk. |
| A búvárharangok nem konganak, |
| nem lesz, aki meghúzza őket értünk. |
| Barlangokat, pincéket ás az ember |
| vagy betonfedelű óvóhelyet |
| készít magának. Nincs olyan |
| bűvös kör, melyet át ne lépne |
| hatalmas talpával a Rontás. |
| De jönnie sem kell, hisz úgyis |
| az a sorsunk, hogy megrontóivá |
|
Érzéketlenül (II. 6.)
| Mintha álmomban injekciós tűt |
| szúrtak volna belém, már semmi sem fáj, |
| arcok zsírfénye, sem az erőszak |
| értelmetlenné vált ostroma. |
| Kardot tartó jobb kezemet |
| Minden úgy jó, ahogy van, |
|
Csillagpucoválás (II. 7.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
| H. Sz. alacsony sámlin áll. |
| Sokkal közelebb van az ég, |
| mintsem remélni merte volna. |
| ronggyal pucoválja. Elégedetten |
| szemléli művét. Közben egy bakancsos |
| láb kirúgja alóla a sámlit. |
| Újra elsápadnak a csillagok. |
| ilyesformán végződik ébren is |
|
Kolumbusz és társai (II. 8.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
| Fémsáv jelzi Ecuador napsütötte |
| földjén az egyenlítő vonalát. |
| H. Sz., a vállalkozó szellemű, |
| fél lábbal átlépi s megveti |
| egyik lábát az északi, másikat |
| Kebelét büszkeség dagasztja: |
| hisz ez még senkinek sem sikerült, |
| se Kolumbusznak, se Napóleonnak. |
| Kár, hogy hamar fölébred. |
|
A titkok könyve (II. 9.)
| Könyv hull asztalomra a levegőből, |
| ismeretlen nyelven írták. |
| és meg nem oldható egyenletek. |
| Minden titoknak magyarázatát |
| tartalmazza talán e könyv, |
| csakhogy emberi gondolatrendszerünknek |
| idegen törvényeket és tényeket |
| közöl. Hogyha olvasni tudnánk, |
| abból se lenne semmi hasznunk. |
|
Egy mítosz születése (II. 10.)
| Ki tudja, hova lett H. Sz., |
| a csetlő-botló versfaragó? |
| virágainak arcában olvas, |
| lávát merít a tűzhányó tövében, |
| s issza, mint üdítő italt. |
| Szakállas koldus lett szegény feje, |
| matracát éjszaka a szentély |
| fedele alá húzza, a távollevő |
| Valószínűleg teste sincs, |
| elúszó dallam, disszonáns, |
| Mindegy! Jó, hogy már senkit sem zavar. |
|
Posta-fóbia (II. 11.)
| Reszketve nyitom ki a postaszekrényt |
| naponta. Nem az adóhivatal |
| fizetési meghagyásától rettegek. |
| Egykedvűen tudnám kiemelni |
| akár a szultán küldte selyemzsinórt is, |
| használat előtt. De félve várom a vérrel |
| átitatott papírt, melybe valaki fél fülét |
| vagy fölösleges zsigereit |
| rejtette. Tán még ezt is elviselném, |
| olvasnám, mint a küldemény |
|
A bagoly és a pék (II. 12.)
| A pék leánya volt-e a bagoly? |
| Az idejében meg nem válaszolt |
| kérdés örök kérdés marad. |
| Aki talán felelni tudna rá, |
| ledöfik tőrrel a kárpit mögött |
| rejtőző patkányt. Így döföm le |
| magam is a delirium tremens |
| zöld vagy rózsaszínű patkányait, |
| mielőtt még fölkeresném a péket, |
| s megkérném a bagoly kezét. |
|
A szellem (II. 13.)
| További kérdés: vajon a szellem |
| a királyfi atyjának lelke volt-e, |
| vagy egy ügyetlen magánnyomozó, |
| ki a szellem mezébe bújt a helsingőri |
| jelmezkölcsönzőben, és napokig |
| ott lábatlankodott a vár körül? |
| Polonius bérelte föl? Most már ez is |
| titok marad, mint annyi minden. |
|
Az elhízott királyfi (II. 14.)
| „Tikkad, mert kövér,” – mondta a királyné, |
| s a huszadik századi Hamletek |
| sörpocakkal gurultak át a színen, |
| míg egy ötletes nyelvész nem közölte, |
| hogy a „fat” szónak „fáradt”, „kimerült” |
| jelentése is volt a múltban. |
| Úgy gondolom, hogy e megbízható |
| közlés nyomán a mesterségesen |
| felpuffasztott Hamletek hathatós |
| fogyókúrába kezdtek. Leadott |
|
Kígyóvedlés (II. 15.)
| Vedlünk egy hosszú vagy rövid |
| életen át. Cserélődik hajunk, |
| Mindent magunkhoz hasonítunk, |
| hogy minden, ami ehető, miattunk |
| teremtődött s nekünk szolgál e földön. |
| E földön, mely végül minket nyel el |
|
Idő kérdése csak (II. 16.)
| Nem találkoztunk hosszú ideje. |
| Igaz! De mintha kicseréltek |
| a fontosabb dolgokban legalábbis. |
| Én az maradtam, aki voltam, |
| de téged mintha dagasztó- |
| teknőben gyúrtak volna át. |
| Te készültél lágyabb anyagból. |
| róla, nem is az én hibámból |
| történt, ami történt. Most sem haragszom |
| mihez kezdhetnék még veled. |
|
Bálványok árnyékában (II. 17.)
| Nem jó élő bálványok árnyékában |
| hűsükben, langyos melegükben. |
| De ha továbblép a nagy Pártfogó, |
| számodra ismeretlen céljai |
| érdekében, te pőrén ott maradsz |
| a gyilkos lángot szóró napsütésben. |
|
Rég elhagyott szobák (II. 18.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
| Ott áll a sötét helyiségben, |
| s most egy végzetes ostobaság |
| folytán visszakerült. Megáll |
| Odaátról ismerős lihegést, |
| bosszúra szomjas fújtatást hall. |
| Mégis lenyomja a kilincset, |
| lép be a tigris ketrecébe. |
|
Kialvó lámpák (II. 19.)
| Botorkálok, mint a vakok, |
| egy kirakatbabát. Nincs visszajelzés. |
| Képzelt írógépkattogás. Darabokra tépett |
| havaz rám. Talán most tudnám megírni, |
| készültem. Most, hogy minden elsötétül. |
|
Erőszak (II. 20.)
| Aki csikland, nevetni kényszeríthet |
| rosszkedvemben, ételt tömhet belém |
| jóllakottan, tölcsért nyomhat a számba, |
| s itathat borral, vízzel fulladásig. |
| Megalázza a gyöngét az erősebb, |
| karját csavarva térdre kényszeríti, |
| hogy bocsánatért könyörögjön |
| az őt magát ért, megbocsáthatatlan |
| sértésekért. Tetszés szerint |
| formálhat belőle aljas besúgót, |
| vagy esküvő előtt kiherélt vőlegényt, |
| süketnémát, vakot, élőhalottat. |
|
Mit ér? (II. 21.)
| Mit ér becsapni önmagunkat? |
| Sírjukba visszagyömöszölni |
| Ha újra s újra visszajönnek, |
| nem okosabb-e közéjük feküdni? |
|
Hála (II. 22.)
| Hogy még élek, neked köszönhetem, |
| aki társam lettél tizenhat éve, |
| bár nem valami nagy öröm a rozzant |
| testben duzzadó szellemi erővel |
| sínylődni, elviselni cselből |
| avagy félreértésből származó |
| bókot, képmutatók szemforgatását, |
| némán hallgatni végig a szofizmák |
| és mellébeszélések kórusát, |
| jóhiszemű eszközzé válni néha, |
| tisztátlan célok érdekében. |
|
Fénykép (II. 23.)
| Színes fényképről mosolyog felém |
| egy nyolcesztendős kisleány. |
| „Emlékszem rád,” – mintha ezt mondaná. |
| Máskor meg: „Nemsokára elfeledlek.” |
| Hiszen a gyermeki emlékezetben |
| gyorsabban fakul el egy öregember |
| arca, mint ahogy az idő fakítja. |
| Nem utazhatom el. Te sem utazhatsz |
| haza, vagy túl későn. Isten veled! |
|
Lefokozás (II. 24.)
| Buddhából zsírkőszobrocskát faragnak, |
| Jézust szupersztárrá alacsonyítják. |
| Vallásalapítók, győztes vezérek, |
| világhírű tudósok nimbuszát |
| tépázza meg a kegyelettelen |
| utókor. Az idő ritkán nagyító, |
| legtöbbször kicsinyítő lencse, persze |
| üveglencse. Nem adjuk legalább el |
| egy tál hitvány lencséért apai |
| örökségünket, és a vaksi vén |
| áldásáért nem fogjuk legalább |
| az áldozati állat messze bűzlő |
| irhájába burkolni meztelen, |
|
Ulysses (II. 25.)
| Korunk hőse sosem száll gyors hajóra, |
| gyalogszerrel hagyja oda a bordélyt, |
| hová hiába tért be. Megpihen |
| a dombon. Kissé följebb egy kamaszlány |
| sütkérezik. Hősünk onanizál, |
| míg oda sandít, hol a kurta szoknya |
| följebb csúszott. Odahaza a Hitves |
|
Csüggedés (II. 26.)
| Mikor hazafelé hajtják a nyájat, |
| mikor az arcok már bealkonyodnak, |
| mikor a zsalugáter résein |
| folyékony-szürke, nyávogásszerű |
| panasz szivárog, mikor egy fatönkön |
| ülve szívjuk utolsó cigarettánk, |
| s az is kihullik szájunkból a porba, |
| mikor belátjuk, hogy magunk vagyunk |
|
Ásatások (II. 27.)
| Kiássuk a kincset, mit régi rablók |
| rejtettek el, éj idején felássuk |
| a dögtemetőt állatcsontokért, |
| ásunk ihatatlan vizű kutat, |
| mély gödröt ásunk, s félünk, hogy magunknak. |
| Mi az idő, mint értelmetlen ásás |
|
Megváltás (II. 28.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
| H. Sz. hajótörött. Egy sziklazátony |
| foglya. Zsákjában semmi élelem. |
| Kulacsa kiürült. Fenn tűz a trópus |
| orgyilkos napkorongja. Egy hajó |
| bukkan fel kora reggel, hófehér |
| vitorlákkal a láthatáron. |
| A korlátnál álló, gyászfátyolos hölgy |
| megpillantja a sziklaszirt lakóját. |
| Keszkenőjével int. A kapitány |
| előveszi a hosszú látcsövet. |
| De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan. |
| „Halott szegény,” – mondja a tiszt a hölgynek. |
|
|