Február

 

 

 

 

Lábnyomok (II. 1.)

Ismeretlen lábnyomokat
fedezek föl a sose látott,
lakatlan homoksivatagban,
szinte holdbeli tájon,
ahol növényzetet se látni,
csak formátlan sziklákat és hamut.
Bokáig süllyedek, ha lépek,
mégis van itt valami ismerős,
egy elfelejtett álom
vagy egy korábbi élet föl-fölvillanó
emléke. Lábam pontosan
beleillik az idegennek hitt nyomokba.
De mit kerestem volna régen itt,
ahol most sem találok más egyébre,
csak a homokba rajzolódó,
semmitmondó leletre?

 

 

 

Párviadal (II. 2.)

Saját tükörképemmel szemben állok.
Kurta vasbotot szorít jobb kezem,
hasonmásom bal keze szintén.
Egymásra emeljük most fegyverünket,
csörömpölve törik be az üveg.
Ellenfelem testén fekete lyuk,
több sebből vérzem én is.
Újabb kemény csapással
ajtónyira tágítom az utat.
Átlépek véres arccal,
de győztesen,
legnagyobb ellenségem
maradék körvonalain.

 

 

 

Szövetség (II. 3.)

Ne hidd, hogy tőlem megszabadulSz.
Ne hidd, hogy valaha is elfelejthetSz.
Ha beszívod a levegőt,
én is elvegyülök lélegzeteddel.
Ha a poharat szádhoz emeled,
engem is iszol: láthatatlanul
ott úszom italodban.
Amelyikünk bűnt követ el
a másik ellen, homlokán lázvörös
bélyeg üt ki. Ha egyikünk nem él már,
hangszóróból, könyvek lapjairól
kiált a másikhoz. Mi egymás
kedvenc mérgei lettünk.
Méreg, melyről leszokni nem lehet
halálomig, halálodig.

 

 

 

A körülmények bűne (II. 4.)

Ha máshová megyek egy bizonyos napon,
nem is találkozunk soha,
és minden másképp alakul.
Jobban-e vagy rosszabbul? Ez sosem
fog kiderülni.
Már úgy sincs változtatni mód:
az égbe szállunk üdvözülten,
vagy két szomszédos hordágyon heverünk
a zuhanás után, összeroncsolt tagokkal.
Sorsunkba nem avatkozhat bele
földi szándék vagy földöntúli hatalom.
Magunk mondjuk ki a halálos
vagy fölmentő ítéletet
magunk felett.

 

 

 

Egyszer majd (II. 5.)

Egyszer majd mind, mind elveszünk
tűzözönben vagy vízözönben,
megégünk, megfagyunk, megfulladunk.
A búvárharangok nem konganak,
s ha konganának is,
nem lesz, aki meghúzza őket értünk.
Barlangokat, pincéket ás az ember
vagy betonfedelű óvóhelyet
készít magának. Nincs olyan
bűvös kör, melyet át ne lépne
hatalmas talpával a Rontás.
De jönnie sem kell, hisz úgyis
az a sorsunk, hogy megrontóivá
legyünk önnönmagunknak.

 

 

 

Érzéketlenül (II. 6.)

Mintha álmomban injekciós tűt
szúrtak volna belém, már semmi sem fáj,
sem a kövér, elégedett
arcok zsírfénye, sem az erőszak
értelmetlenné vált ostroma.
Kardot tartó jobb kezemet
bénultan engedem le.
Minden úgy jó, ahogy van,
hisz másképp nem lehet.

 

 

 

Csillagpucoválás (II. 7.)

(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
H. Sz. alacsony sámlin áll.
Sokkal közelebb van az ég,
mintsem remélni merte volna.
A fényüket veszített
csillagokat szidollal,
ronggyal pucoválja. Elégedetten
szemléli művét. Közben egy bakancsos
láb kirúgja alóla a sámlit.
Újra elsápadnak a csillagok.
H. Sz. meg sem lepődik:
ilyesformán végződik ébren is
minden vállalkozása.

 

 

 

Kolumbusz és társai (II. 8.)

(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
Fémsáv jelzi Ecuador napsütötte
földjén az egyenlítő vonalát.
H. Sz., a vállalkozó szellemű,
fél lábbal átlépi s megveti
egyik lábát az északi, másikat
a déli féltekén.
Kebelét büszkeség dagasztja:
hisz ez még senkinek sem sikerült,
se Kolumbusznak, se Napóleonnak.
Kár, hogy hamar fölébred.

 

 

 

A titkok könyve (II. 9.)

Könyv hull asztalomra a levegőből,
ismeretlen nyelven írták.
Megfejthetetlen ábrák
és meg nem oldható egyenletek.
Minden titoknak magyarázatát
tartalmazza talán e könyv,
csakhogy emberi gondolatrendszerünknek
idegen törvényeket és tényeket
közöl. Hogyha olvasni tudnánk,
abból se lenne semmi hasznunk.

 

 

 

Egy mítosz születése (II. 10.)

Ki tudja, hova lett H. Sz.,
a csetlő-botló versfaragó?
Ki tudja, mit csinál
valahol a seholban?
Egy idegen planéta
virágainak arcában olvas,
lávát merít a tűzhányó tövében,
s issza, mint üdítő italt.
Szakállas koldus lett szegény feje,
matracát éjszaka a szentély
fedele alá húzza, a távollevő
istenség tudta nélkül.
Valószínűleg teste sincs,
elúszó dallam, disszonáns,
de mégis fülbe mászó.
Mindegy! Jó, hogy már senkit sem zavar.

 

 

 

Posta-fóbia (II. 11.)

Reszketve nyitom ki a postaszekrényt
naponta. Nem az adóhivatal
fizetési meghagyásától rettegek.
Egykedvűen tudnám kiemelni
akár a szultán küldte selyemzsinórt is,
használat előtt. De félve várom a vérrel
átitatott papírt, melybe valaki fél fülét
vagy fölösleges zsigereit
rejtette. Tán még ezt is elviselném,
ha nem a saját nevemet
olvasnám, mint a küldemény
feladóját.

 

 

 

A bagoly és a pék (II. 12.)

A pék leánya volt-e a bagoly?
Hihetünk-e Opheliának?
Az idejében meg nem válaszolt
kérdés örök kérdés marad.
Aki talán felelni tudna rá,
ledöfik tőrrel a kárpit mögött
rejtőző patkányt. Így döföm le
magam is a delirium tremens
zöld vagy rózsaszínű patkányait,
mielőtt még fölkeresném a péket,
s megkérném a bagoly kezét.

 

 

 

A szellem (II. 13.)

További kérdés: vajon a szellem
a királyfi atyjának lelke volt-e,
avagy Fortinbras kémje,
vagy egy ügyetlen magánnyomozó,
ki a szellem mezébe bújt a helsingőri
jelmezkölcsönzőben, és napokig
ott lábatlankodott a vár körül?
Polonius bérelte föl? Most már ez is
titok marad, mint annyi minden.

 

 

 

Az elhízott királyfi (II. 14.)

„Tikkad, mert kövér,” – mondta a királyné,
s a huszadik századi Hamletek
sörpocakkal gurultak át a színen,
míg egy ötletes nyelvész nem közölte,
hogy a „fat” szónak „fáradt”, „kimerült”
jelentése is volt a múltban.
Úgy gondolom, hogy e megbízható
közlés nyomán a mesterségesen
felpuffasztott Hamletek hathatós
fogyókúrába kezdtek. Leadott
kilóik száma ismeretlen.

 

 

 

Kígyóvedlés (II. 15.)

Vedlünk egy hosszú vagy rövid
életen át. Cserélődik hajunk,
lassan kopik le bőrünk.
Mindent magunkhoz hasonítunk,
amit csak felfalunk.
Ama fennhéjázó tudatban
vágjuk le barmainkat,
főzzük ételeinket,
hogy minden, ami ehető, miattunk
teremtődött s nekünk szolgál e földön.
E földön, mely végül minket nyel el
s magához hasonít.

 

 

 

Idő kérdése csak (II. 16.)

Nem találkoztunk hosszú ideje.
Igaz! De mintha kicseréltek
volna kívül-belül!
Egyetértettünk valaha,
a fontosabb dolgokban legalábbis.
Én az maradtam, aki voltam,
de téged mintha dagasztó-
teknőben gyúrtak volna át.
Te készültél lágyabb anyagból.
Tudom, hogy nem tehetsz
róla, nem is az én hibámból
történt, ami történt. Most sem haragszom
terád, csak nem tudom,
mihez kezdhetnék még veled.

 

 

 

Bálványok árnyékában (II. 17.)

Nem jó élő bálványok árnyékában
pihenni. Kellemes lehet
hűsükben, langyos melegükben.
De ha továbblép a nagy Pártfogó,
számodra ismeretlen céljai
érdekében, te pőrén ott maradsz
a gyilkos lángot szóró napsütésben.

 

 

 

Rég elhagyott szobák (II. 18.)

(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
Ott áll a sötét helyiségben,
ahonnan elmenekült,
s most egy végzetes ostobaság
folytán visszakerült. Megáll
a sötétben, fülét
a zárt ajtóra tapasztva.
Odaátról ismerős lihegést,
bosszúra szomjas fújtatást hall.
Fél rettenetesen.
Mégis lenyomja a kilincset,
mint aki fegyvertelenül
lép be a tigris ketrecébe.

 

 

 

Kialvó lámpák (II. 19.)

Egy arc kirakatában
kialusznak a lámpák.
Botorkálok, mint a vakok,
átölelek véletlenül
egy kirakatbabát. Nincs visszajelzés.
Képzelt írógépkattogás. Darabokra tépett
kéziratok konfettizápora
havaz rám. Talán most tudnám megírni,
amire egy életen át
készültem. Most, hogy minden elsötétül.

 

 

 

Erőszak (II. 20.)

Aki csikland, nevetni kényszeríthet
rosszkedvemben, ételt tömhet belém
jóllakottan, tölcsért nyomhat a számba,
s itathat borral, vízzel fulladásig.
Megalázza a gyöngét az erősebb,
karját csavarva térdre kényszeríti,
hogy bocsánatért könyörögjön
az őt magát ért, megbocsáthatatlan
sértésekért. Tetszés szerint
formálhat belőle aljas besúgót,
hitetlen prédikátort
vagy esküvő előtt kiherélt vőlegényt,
süketnémát, vakot, élőhalottat.

 

 

 

Mit ér? (II. 21.)

Mit ér becsapni önmagunkat?
Sírjukba visszagyömöszölni
a régi kísérteteket,
ha néma felháborodástól
lángoló tekintetüket
úgysem tudjuk feledni?
Ha újra s újra visszajönnek,
nem okosabb-e közéjük feküdni?

 

 

 

Hála (II. 22.)

Hogy még élek, neked köszönhetem,
aki társam lettél tizenhat éve,
bár nem valami nagy öröm a rozzant
testben duzzadó szellemi erővel
sínylődni, elviselni cselből
avagy félreértésből származó
bókot, képmutatók szemforgatását,
némán hallgatni végig a szofizmák
és mellébeszélések kórusát,
jóhiszemű eszközzé válni néha,
méltatlanok javára váló,
tisztátlan célok érdekében.

 

 

 

Fénykép (II. 23.)

Színes fényképről mosolyog felém
egy nyolcesztendős kisleány.
„Emlékszem rád,” – mintha ezt mondaná.
Máskor meg: „Nemsokára elfeledlek.”
Hiszen a gyermeki emlékezetben
gyorsabban fakul el egy öregember
arca, mint ahogy az idő fakítja.
Nem utazhatom el. Te sem utazhatsz
haza, vagy túl későn. Isten veled!

 

 

 

Lefokozás (II. 24.)

Buddhából zsírkőszobrocskát faragnak,
Jézust szupersztárrá alacsonyítják.
Vallásalapítók, győztes vezérek,
világhírű tudósok nimbuszát
tépázza meg a kegyelettelen
utókor. Az idő ritkán nagyító,
legtöbbször kicsinyítő lencse, persze
üveglencse. Nem adjuk legalább el
egy tál hitvány lencséért apai
örökségünket, és a vaksi vén
áldásáért nem fogjuk legalább
az áldozati állat messze bűzlő
irhájába burkolni meztelen,
didergő tagjainkat.

 

 

 

Ulysses (II. 25.)

Korunk hőse sosem száll gyors hajóra,
gyalogszerrel hagyja oda a bordélyt,
hová hiába tért be. Megpihen
a dombon. Kissé följebb egy kamaszlány
sütkérezik. Hősünk onanizál,
míg oda sandít, hol a kurta szoknya
följebb csúszott. Odahaza a Hitves
rég másra vár…

 

 

 

Csüggedés (II. 26.)

Mikor hazafelé hajtják a nyájat,
mikor az arcok már bealkonyodnak,
mikor a zsalugáter résein
folyékony-szürke, nyávogásszerű
panasz szivárog, mikor egy fatönkön
ülve szívjuk utolsó cigarettánk,
s az is kihullik szájunkból a porba,
mikor belátjuk, hogy magunk vagyunk
s magunk leszünk örökre,
mikor satöbbi

 

 

 

Ásatások (II. 27.)

Kiássuk a kincset, mit régi rablók
rejtettek el, éj idején felássuk
a dögtemetőt állatcsontokért,
ásunk ihatatlan vizű kutat,
mély gödröt ásunk, s félünk, hogy magunknak.
Mi az idő, mint értelmetlen ásás
félreismert talajban?

 

 

 

Megváltás (II. 28.)

(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
H. Sz. hajótörött. Egy sziklazátony
foglya. Zsákjában semmi élelem.
Kulacsa kiürült. Fenn tűz a trópus
orgyilkos napkorongja. Egy hajó
bukkan fel kora reggel, hófehér
vitorlákkal a láthatáron.
A korlátnál álló, gyászfátyolos hölgy
megpillantja a sziklaszirt lakóját.
Keszkenőjével int. A kapitány
előveszi a hosszú látcsövet.
De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan.
„Halott szegény,” – mondja a tiszt a hölgynek.
S továbbmegy a hajó.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]