Ragály (I. 24.)

Jól ismerlek, ragály, középkori félelmes istenség. Barátcsuhában vittem házról házra a tömjénfüstölőt. Imát mormoltam a bemocskolt ágyakon heverő hullák s haldoklók fölött. Kentem tagjaikat varázskenőccsel, de gyógyhatásában magam se hittem. Végül elvonult a ragály, látszólag elmúlt, mint a gyűlölet vagy a szerelem. Nyomában a nyomasztó csend maradt, alvadt vérsáv a mozdulatlanul fekvő halottak szája szögletén. Sarutalpam egyhangú kopogása volt egyetlen kísérőm távozóban.