Gyanú (I. 5.)

Fegyveresen járjuk körül magunkat, ezt a védelmünkre bízott erődöt. Ha majd csend lesz örökre, ha elporladnak az oklevelek, és rozsda eszi a medáliákat, patkányok futnak el s viszik fogaik közt a csillagokkal ékes gallért, a színes sávú váll-lapot. Csak fekszünk mozdulatlanul, s nem érezzük, virágpor vagy hamu hull-e szemhéjunkra. Markunkba szorítjuk a gyűrött papírt. Ráírva az igazság, mit egy életen át kerestünk, de az élettelen szem úgysem olvashatja már.