Születés (I. 1.)
| Pályája feketébb a feketénél. |
| Láttára megállnak döbbenten a felhők, |
| az úszó jégtáblák a partra csapni nem tudó tavon. |
| Kíváncsian dugják ki fejüket |
| a vízbe fúltak, hogy azonmód |
|
Holdfény (I. 2.)
| Vetkőznek a sziklák a téli holdsütésben, |
| ledobják árnyékból szőtt ingüket, |
| a széles tomporú, de meddő asszonyok. |
| Komoran tűrik a lábukat csapkodó |
| Szigorú arcuk számonkérőn fordul az ég felé. |
|
Fantomok (I. 3.)
| Megcsonkították testüket, de eltakarják |
| hiányzó fél keblüket, karjukat |
| bő leplükben. Himlőtől foltos arcukon |
| Visszataszító mivoltukban is |
| Jaj annak, akit egyiküknek |
| ágyába vonszolni sikerül! |
|
Kinek írunk? (I. 4.)
| Vajon olvassuk-e egymást? |
| Olvassuk-e legalább önmagunkat, |
| vagy olvasunk-e önmagunkban? |
| Káprázik tőlük a szemünk. |
| Kiesik kezünkből a könyv. |
|
Gyanú (I. 5.)
| Fegyveresen járjuk körül magunkat, |
| ezt a védelmünkre bízott erődöt. |
| Ha majd csend lesz örökre, |
| ha elporladnak az oklevelek, |
| és rozsda eszi a medáliákat, |
| patkányok futnak el s viszik |
| fogaik közt a csillagokkal ékes gallért, |
| a színes sávú váll-lapot. |
| Csak fekszünk mozdulatlanul, |
| vagy hamu hull-e szemhéjunkra. |
| Markunkba szorítjuk a gyűrött |
| papírt. Ráírva az igazság, |
| mit egy életen át kerestünk, |
| szem úgysem olvashatja már. |
|
Villámhárítók (I. 6.)
| Nem tudom, kik hárították el |
| Védelmezőim sem tudják talán, |
| figyelmeztesse, ha baj van. |
| Mikor lesújt az égből a tüzes kard, |
| megtévesztő csend előzi meg |
| a fülrepesztő csattanást. |
| Nem kukorékol soha a kakas. |
|
A talaj mérgei (I. 7.)
| Régóta csak a föld mérgeiből |
| táplálkozom. Nem ártanak. |
| gazdáját, aki fújja a sípot. |
| Pedig sokan maradtak a pokolban, |
| akik csak a dudálást akarták |
| Vagy dudájuk nincs, amit fújjanak, |
| vagy a szuflájuk fogyott el |
| idő előtt. Vegyétek tudomásul, |
| a gazdagnak még több adatik, |
| a szegénytől a kevés is elvétetik. |
|
Vadászat (I. 8.)
| Bokrok között elcsörtet a szarvas. |
| a vadász szívébe ezüstgolyót. |
| Néha mégis győz az igazság: |
| nem a nemes vad hullik el, |
| hanem a nemtelen gazember! |
|
Horoszkóp (I. 9.)
| magas kort kell megérnem, |
| Összeesem, kitárva két karom, |
| egy lángra gyúlt hegyormon, |
| emlékével homályosodó szememben. |
|
Elpazarolt életek (I. 10.)
| Az oktalan bosszankodással |
| töltött napok, átnedvesült |
| zsebkendők könnye, vére, taknya. |
| Gyertyalángnál megpörkölődött |
| lepkék voltunk, s nem tudtuk, mi a gyertya. |
| Nem láttuk meg a gazda markát, |
| mikor ocsúként embereket szórt |
| a legbölcsebb is közülünk, |
| vagy kiket hizlalnak velünk? |
|
Elhalasztott őszikék (I. 11.)
| Félek kinyitni a postaszekrényt. |
| kellene ott lennem ugyanazon időben. |
| a Gellért téren forgalmi dugó: |
| Rohanvást fel az emeletre! |
| Zihálva állok a színpadon. |
| Nesze neked, nyugalmas öregség! |
| Negyven éve nem látott ismerősök |
| hívnak fel, szinte naponta. |
| Sürgősen találkozni akarnak |
| velem. Százszor jaj annak, |
| akit a hír szárnyára kap. |
| Már látom, hogy csak a jövő |
| valahol az aggok menhelyén |
|
Öregség (I. 12.)
| Irigyelem az együgyű vént, |
| míg éli második gyermekkorát. |
| Annál iszonyúbb tiszta ésszel, |
| napról napra pontosan mérni fel |
| hanyatlásunkat, megkívánni tisztes korban |
| ősz fejünkhöz nem illő dolgokat, |
| szenilis méltósága nélkül. |
|
Hűvös fényben (I. 13. )
| Átlátszó, szürkés, víz alatti |
| tájék. Sosem látott alakzatok. |
| Ritkás ködök kísérik a szelet |
| a szakadék mentén. Halovány |
| rezgés tükröz eltitkolt szenvedést, |
| amit nem ismerünk, de mégis |
| szánalomra indít. Ha nappal is |
| megváltoztatnánk életünket. |
|
Palackposta (I. 14.)
| kívánságot végül palackba zárjuk |
| és a szeszélyes hullámokra bízzuk. |
| valami bizonyosról, hogy sokáig |
| tengődhessék még a remény, |
| járjon föl és alá szűk ketrecében, |
| üvöltsön fel kétségbeesve. |
|
Az átváltozás (I. 15.)
| Szörnyeteget szeretni nem lehet, |
| szeretetért. Mit ér neki, ha szánjuk? |
| Százlábúvá változni nem muszáj, |
| elég, ha túl vén lesz az ember, |
| Végül a szörnyeteg kiszenved, |
| kirándul a megkönnyebbült család, |
|
A súly (I. 16.)
| csak azt, hogy felelőtlenebbül |
| élhetnénk nélküle. De aki ránk |
| rakta az alig elviselhető |
| terhet, fölmentést úgysem ad. |
| Beletörődve hurcoljuk magunkkal |
| a súlyt az évek kaptatóján. |
|
Te már tudod (I. 17.)
| Halálos ágyad mellett ülve |
| hazudtam. Ez a kötelesség, |
| kíméletből a haldokló iránt. |
| Hangom hamis csengését észrevetted |
| és szavaimat félremagyaráztad. |
| nálam csak a gyámoltalanság |
| egy válfaja. Néha azt gondolom: |
| „Te már tudod, mi van odatúl, |
| s ha nem, hát semmiről se tudsz.” |
|
Zűrzavar (I. 18.)
| Vadonatúj ülőgarnitúra az erdei tisztás |
| zöld gyepén. Különös lények |
| a lombikban. Nem a természet |
| alkotta őket, hanem az emberi |
| találékonyság. Egyelőre a kísérletezők |
| nem merik szabadon engedni |
| teremtményeiket. Veszélyesek lehetnek. |
| Mit nem fognak látni ükunokáink! |
| Fordított kentaurt vagy vízisellőt! |
| Ugyan mihez kezdenek majd velük? |
| Szerencse, hogy mi öregek |
| úgysem érjük meg az ilyen |
| fölöttébb kellemetlen és feszélyező |
|
A remény arca (I. 19.)
| Remény nélkül nem lehet élni. |
| Fejfájással, sajgó tagokkal ébredünk, |
| kedvetlenül, és az ablakban akkor |
| mosolygó, szép arc jelenik meg. |
| Nem tudjuk, fiatal leányé |
| Talán egy nem nélküli angyalé! |
| életkedvet áraszt, reményt. |
| mint aki valami vigasztaló |
| csak nyelvünket nem ismeri. |
|
Zenekar (I. 20.)
| zenekart alakítanak a fák, |
| ágaik hangszerek. Szeszélyes |
| dallamokat susognak, fütyörésznek. |
| mikor feldördül a fortissimo, |
| mikor a villám a legterebélyesebb |
|
Búcsúzás az estben (I. 21.)
| Ó, add, hogy ünnepélyes csend legyen, |
| s egy sárga, sorvadt kéz emeljen |
| kristálykelyhet az ég felé! |
| Ki tudja, talán az utolsó sorokat |
| sárga port hoz be a szél, |
| körülkering az alkonyatban |
| az aranykámzsás körmenet, |
|
Volt-e értelme? (I. 22.)
| Létrehoztam-e valami maradandó |
| értéket? Mások hivatottak |
| eldönteni a kérdést. Kár, hogy tömérdek |
| időt töltöttem haszontalanul. |
| Akadályozott az idő, az emberek, a saját ösztöneim, |
| a könyvek. Hisz táplálni kellett |
| a szellemet s a testet is, |
| verset nemzzen vagy csecsemőt. |
| töltöttem el hetven évet a földön, |
| mennyországból, ahol az értelem |
| önhitt zseblámpája nem világítja meg |
| az ösvényt, hisz nincs semmiféle ösvény! |
|
Üres városok (I. 23.)
| Lakatlan városok, honnan kivándorolt a nép, |
| mikor már nem folyt víz a patakokban, |
| s krétaport hullattak a fák |
| ősszel, száraz levél helyett. Ismertem a kihalt |
| városokhoz hasonló arcokat |
| és testeket. A fénytelen szemek |
| nem tükröztek mást, csak a puszta semmit. |
| Völgyet tapogató kezem nyomán |
| meg sem mozdult a két kebel, |
| a két kialudt, kúpforma vulkán, |
| szőrtüszők. Selymes simaságra |
| húzódtak vissza. Arra vártam, |
| vagy történik valami más. |
| Végül magukra hagytam őket, |
| akik lemondtak önmagukról. |
|
Ragály (I. 24.)
| Jól ismerlek, ragály, középkori |
| félelmes istenség. Barátcsuhában |
| vittem házról házra a tömjénfüstölőt. |
| Imát mormoltam a bemocskolt ágyakon |
| heverő hullák s haldoklók fölött. |
| Kentem tagjaikat varázskenőccsel, |
| de gyógyhatásában magam se hittem. |
| Végül elvonult a ragály, látszólag elmúlt, |
| mint a gyűlölet vagy a szerelem. |
| Nyomában a nyomasztó csend maradt, |
| alvadt vérsáv a mozdulatlanul |
| fekvő halottak szája szögletén. |
| Sarutalpam egyhangú kopogása |
| volt egyetlen kísérőm távozóban. |
|
Vérző csillagok (I. 25.)
| a csillagokból csepegő vért. |
| Láttam vagy álmodtam talán? |
| Gyertyák a színes ablakok mögött, |
| fogadkozások. Rég történt nagyon. |
| Hajnalban haloványra váltan |
| nem élte túl a hosszú éjszakát. |
|
Félszeg tragédiák (I. 26.)
| Fölöslegesen forgó színpadok, |
| hol meg nem írt tragédiákat |
| játszanak rögtönözve a szereplők. |
| Minden szavuk következetlen, a rosszul fölkent |
| festék könnyektől mázolódik el. |
| alacsony zsámolyról-e vagy torony- |
| tetőről. Félbeszakad a cselekmény, |
| a levegőben tanácstalanul |
| függ a félig kigondolt jelenet, |
| elmarad a kifejlet. Összevissza |
| hadonászunk csak a fejünkre |
| szakadó díszletek között. |
|
Vezeklés (I. 27.)
| mikor megszaggatjuk ruhánkat, |
| Olyankor szánjuk rá magunkat, |
| mikor már semmi foganatja. |
| Azokat követjük meg tiszta szívből, |
| akik nem tudnak rólunk, sem magukról |
| a föld alatt. A bűnbocsánatért |
| esdő szó élettelen koldusok |
|
Szobrok könnyei (I. 28.)
| Avagy van-e, ki nékem megbocsát? |
| Koporsók között tántorogva, |
| a földre zuhanok félrészegen, |
| hasztalanul kérlelem őket, |
| hiába átkozom el magamat. |
| sziklából tiszta forrást! |
|
Várakozás (I. 29.)
| Várom, hogy induljon felém az erdő. |
| Várom, hogy megizzasszon a hideg. |
| Várom, hogy felkaroljon az ismeretlen pártfogó. |
| Várom udvarnoki kinevezésemet. |
| Várom a csodálatos hanglemezt, |
| a görög kardalok elveszett dallamával. |
| Várom, hogy testem oly könnyű legyen, |
| Várom, hogy szakállam hosszúra nőjön, |
| Várom a hangot, mely előbb-utóbb |
| A hangot, melynél nincsen komolyabb, |
| őszintébb és felségesebb. |
|
Igazságszolgáltatás (I. 30.)
| Nincs magasabb gondviselés, |
| parókája, talárja lenn a porban, |
| s a Véletlen pótolja őket. |
| Legtöbbször fonákul cselekszik, |
| néha mégis megteszi, ami kell. |
| Úgy ítél, mintha gondolkodni tudna, |
| mintha benne is élne érzés. |
|
Elmaradt találkozás (I. 31.)
| Ne hidd, hogy odatúl találkozunk. |
| Én sem hiszem. A végtelen időben |
| nem ismétlődik kétszer ugyanaz. |
| Esélyünk egyenlő a semmivel. |
| Fölém hajolsz megnézni, alszom-e? |
| Végül mégis sötétség falja fel |
| vonásainkat. Olyanok leszünk |
| mint akik más-más évszázadban éltek. |
| Idegenebbek egy férfi s egy nő |
| arcképénél, akik semmit se tudnak |
| közös falon valami régi kastély |
| termében, ahol egyre sűrűbb |
| homály szivárog be az ablakon. |
|
|