Január

 

 

 

 

Születés (I. 1.)

Új égitest születik.
Pályája feketébb a feketénél.
Láttára megállnak döbbenten a felhők,
az úszó jégtáblák a partra csapni nem tudó tavon.
Kíváncsian dugják ki fejüket
a vízbe fúltak, hogy azonmód
sietve alábukjanak.

 

 

 

Holdfény (I. 2.)

Vetkőznek a sziklák a téli holdsütésben,
ledobják árnyékból szőtt ingüket,
gomolygó ködszoknyájukat
a széles tomporú, de meddő asszonyok.
Komoran tűrik a lábukat csapkodó
hullámok korbácsütését,
a szél szidalmait.
Szigorú arcuk számonkérőn fordul az ég felé.

 

 

 

Fantomok (I. 3.)

Megcsonkították testüket, de eltakarják
hiányzó fél keblüket, karjukat
bő leplükben. Himlőtől foltos arcukon
rózsaszín babaálarc.
Visszataszító mivoltukban is
csábítani akarnak.
Jaj annak, akit egyiküknek
ágyába vonszolni sikerül!

 

 

 

Kinek írunk? (I. 4.)

Vajon olvassuk-e egymást?
Olvassuk-e legalább önmagunkat,
vagy olvasunk-e önmagunkban?
Megállíthatatlan
bolhák az ugráló betűk.
Káprázik tőlük a szemünk.
Kiesik kezünkből a könyv.

 

 

 

Gyanú (I. 5.)

Fegyveresen járjuk körül magunkat,
ezt a védelmünkre bízott erődöt.
Ha majd csend lesz örökre,
ha elporladnak az oklevelek,
és rozsda eszi a medáliákat,
patkányok futnak el s viszik
fogaik közt a csillagokkal ékes gallért,
a színes sávú váll-lapot.
Csak fekszünk mozdulatlanul,
s nem érezzük, virágpor
vagy hamu hull-e szemhéjunkra.
Markunkba szorítjuk a gyűrött
papírt. Ráírva az igazság,
mit egy életen át kerestünk,
de az élettelen
szem úgysem olvashatja már.

 

 

 

Villámhárítók (I. 6.)

Nem tudom, kik hárították el
fejem felől a veszélyt.
Védelmezőim sem tudják talán,
mit cselekedtek.
A villámhárító a tornyon
hiába kéri a szélkakast,
figyelmeztesse, ha baj van.
Mikor lesújt az égből a tüzes kard,
megtévesztő csend előzi meg
a fülrepesztő csattanást.
Nem kukorékol soha a kakas.

 

 

 

A talaj mérgei (I. 7.)

Régóta csak a föld mérgeiből
táplálkozom. Nem ártanak.
Hiába marja meg a kígyó
gazdáját, aki fújja a sípot.
Pedig sokan maradtak a pokolban,
akik csak a dudálást akarták
megtanulni odalenn.
Vagy dudájuk nincs, amit fújjanak,
vagy a szuflájuk fogyott el
idő előtt. Vegyétek tudomásul,
ilyen a földi sors:
a gazdagnak még több adatik,
a szegénytől a kevés is elvétetik.

 

 

 

Vadászat (I. 8.)

Bokrok között elcsörtet a szarvas.
Egy ismeretlen kéz röpít
a vadász szívébe ezüstgolyót.
Néha mégis győz az igazság:
nem a nemes vad hullik el,
hanem a nemtelen gazember!

 

 

 

Horoszkóp (I. 9.)

Horoszkópomban áll:
magas kort kell megérnem,
de mégsem múlhatok ki
természetes halállal.
Összeesem, kitárva két karom,
egy lángra gyúlt hegyormon,
vagy szakadékba zuhanok,
arcod eltörölhetetlen
emlékével homályosodó szememben.

 

 

 

Elpazarolt életek (I. 10.)

Az oktalan bosszankodással
töltött napok, átnedvesült
zsebkendők könnye, vére, taknya.
Gyertyalángnál megpörkölődött
lepkék voltunk, s nem tudtuk, mi a gyertya.
Nem láttuk meg a gazda markát,
mikor ocsúként embereket szórt
a láthatatlan szárnyasok
csőre elé. Ugyan tudja-e
a legbölcsebb is közülünk,
miért hizlalnak minket,
vagy kiket hizlalnak velünk?

 

 

 

Elhalasztott őszikék (I. 11.)

Félek kinyitni a postaszekrényt.
Három különböző helyen
kellene ott lennem ugyanazon időben.
Szerzői estre sietek,
a Gellért téren forgalmi dugó:
a Turulmadárra megint
felmászott valaki.
A taxi visszafordul,
óriási kerülővel,
a Petőfi hídon át
sietek a cél felé.
Rohanvást fel az emeletre!
Zihálva állok a színpadon.
Nesze neked, nyugalmas öregség!
Negyven éve nem látott ismerősök
hívnak fel, szinte naponta.
Sürgősen találkozni akarnak
velem. Százszor jaj annak,
akit a hír szárnyára kap.
Már látom, hogy csak a jövő
évezred első éveiben,
valahol az aggok menhelyén
írom meg, ha megírhatom,
a kötelező őszikéket.

 

 

 

Öregség (I. 12.)

(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Te, aki nem vagy,
add, hogy én se legyek!
Irigyelem az együgyű vént,
míg éli második gyermekkorát.
Annál iszonyúbb tiszta ésszel,
fogékonyan az újra,
napról napra pontosan mérni fel
hanyatlásunkat, megkívánni tisztes korban
ősz fejünkhöz nem illő dolgokat,
tovább élni az aggság
szenilis méltósága nélkül.

 

 

 

Hűvös fényben (I. 13. )

Átlátszó, szürkés, víz alatti
tájék. Sosem látott alakzatok.
Ritkás ködök kísérik a szelet
a szakadék mentén. Halovány
rezgés tükröz eltitkolt szenvedést,
amit nem ismerünk, de mégis
szánalomra indít. Ha nappal is
e hűvös fényben élnénk,
megváltoztatnánk életünket.

 

 

 

Palackposta (I. 14.)

A ki nem mondható
kívánságot végül palackba zárjuk
és a szeszélyes hullámokra bízzuk.
Voltaképpen lemondunk
valami bizonyosról, hogy sokáig
tengődhessék még a remény,
járjon föl és alá szűk ketrecében,
üvöltsön fel kétségbeesve.

 

 

 

Az átváltozás (I. 15.)

Szörnyeteget szeretni nem lehet,
ha mégúgy esdekelne is
szeretetért. Mit ér neki, ha szánjuk?
Százlábúvá változni nem muszáj,
elég, ha túl vén lesz az ember,
béna és magatehetetlen.
Senki sem emelkedhetik
tartósan felül önmagán.
Végül a szörnyeteg kiszenved,
kirándul a megkönnyebbült család,
s elégedetten falatozva
pihen a természet ölén.

 

 

 

A súly (I. 16.)

A belülről nyomasztó
súly! Azt se tudjuk,
malomkő-e vagy vasgolyó,
csak azt, hogy felelőtlenebbül
élhetnénk nélküle. De aki ránk
rakta az alig elviselhető
terhet, fölmentést úgysem ad.
Beletörődve hurcoljuk magunkkal
a súlyt az évek kaptatóján.

 

 

 

Te már tudod (I. 17.)

(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Halálos ágyad mellett ülve
hazudtam. Ez a kötelesség,
kíméletből a haldokló iránt.
Hangom hamis csengését észrevetted
és szavaimat félremagyaráztad.
De mit tehettem?
Másnál ez olykor érdem,
nálam csak a gyámoltalanság
egy válfaja. Néha azt gondolom:
„Te már tudod, mi van odatúl,
s ha nem, hát semmiről se tudsz.”

 

 

 

Zűrzavar (I. 18.)

Hóvihar a szalonban.
Vadonatúj ülőgarnitúra az erdei tisztás
zöld gyepén. Különös lények
a lombikban. Nem a természet
alkotta őket, hanem az emberi
találékonyság. Egyelőre a kísérletezők
nem merik szabadon engedni
teremtményeiket. Veszélyesek lehetnek.
Mit nem fognak látni ükunokáink!
Fordított kentaurt vagy vízisellőt!
Ugyan mihez kezdenek majd velük?
Szerencse, hogy mi öregek
úgysem érjük meg az ilyen
fölöttébb kellemetlen és feszélyező
találkozásokat.

 

 

 

A remény arca (I. 19.)

Remény nélkül nem lehet élni.
Fejfájással, sajgó tagokkal ébredünk,
kedvetlenül, és az ablakban akkor
mosolygó, szép arc jelenik meg.
Nem tudjuk, fiatal leányé
vagy egy kamaszfiúé.
Talán egy nem nélküli angyalé!
Hallgat, de szótlanul is
életkedvet áraszt, reményt.
Eltűnik, de az üvegen,
mit szürke por lep,
sugárzóan világos
folt jelzi a helyet,
hol úgy jelent meg,
mint aki valami vigasztaló
jó hírt mondana nékünk,
csak nyelvünket nem ismeri.

 

 

 

Zenekar (I. 20.)

Mikor szél fúj az erdőn,
zenekart alakítanak a fák,
ágaik hangszerek. Szeszélyes
dallamokat susognak, fütyörésznek.
Láng lobban fel középen,
mikor feldördül a fortissimo,
mikor a villám a legterebélyesebb
üstdobba sújt belé.

 

 

 

Búcsúzás az estben (I. 21.)

(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Ó, add, hogy ünnepélyes csend legyen,
s egy sárga, sorvadt kéz emeljen
kristálykelyhet az ég felé!
Ki tudja, talán az utolsó sorokat
írom ezen az órán.
Az asztalra hanyatlom,
a nyitott ablakon
sárga port hoz be a szél,
körülkering az alkonyatban
az aranykámzsás körmenet,
de én nem láthatom már.

 

 

 

Volt-e értelme? (I. 22.)

Létrehoztam-e valami maradandó
értéket? Mások hivatottak
eldönteni a kérdést. Kár, hogy tömérdek
időt töltöttem haszontalanul.
Akadályozott az idő, az emberek, a saját ösztöneim,
a könyvek. Hisz táplálni kellett
a szellemet s a testet is,
hogy bármit létrehozzon,
verset nemzzen vagy csecsemőt.
Lehet, hogy mindhiába
töltöttem el hetven évet a földön,
kiszakadva a Minden-egy
anyaölből, az öntudatlan
mennyországból, ahol az értelem
önhitt zseblámpája nem világítja meg
az ösvényt, hisz nincs semmiféle ösvény!

 

 

 

Üres városok (I. 23.)

Lakatlan városok, honnan kivándorolt a nép,
mikor már nem folyt víz a patakokban,
s krétaport hullattak a fák
ősszel, száraz levél helyett. Ismertem a kihalt
városokhoz hasonló arcokat
és testeket. A fénytelen szemek
nem tükröztek mást, csak a puszta semmit.
Völgyet tapogató kezem nyomán
meg sem mozdult a két kebel,
a két kialudt, kúpforma vulkán,
a combokat érdesen
lepték a megmerevedett
szőrtüszők. Selymes simaságra
vágyódó ujjaim zavartan
húzódtak vissza. Arra vártam,
hogy egy szó hangzik el,
vagy történik valami más.
Végül magukra hagytam őket,
akik lemondtak önmagukról.

 

 

 

Ragály (I. 24.)

Jól ismerlek, ragály, középkori
félelmes istenség. Barátcsuhában
vittem házról házra a tömjénfüstölőt.
Imát mormoltam a bemocskolt ágyakon
heverő hullák s haldoklók fölött.
Kentem tagjaikat varázskenőccsel,
de gyógyhatásában magam se hittem.
Végül elvonult a ragály, látszólag elmúlt,
mint a gyűlölet vagy a szerelem.
Nyomában a nyomasztó csend maradt,
alvadt vérsáv a mozdulatlanul
fekvő halottak szája szögletén.
Sarutalpam egyhangú kopogása
volt egyetlen kísérőm távozóban.

 

 

 

Vérző csillagok (I. 25.)

Átláthatatlan ingovány
itta be szomjasan
a csillagokból csepegő vért.
Láttam vagy álmodtam talán?
Gyertyák a színes ablakok mögött,
az ágyban suttogások,
fogadkozások. Rég történt nagyon.
Hajnalban haloványra váltan
véreztek el a csillagok.
Tűzijáték-szerelmünk
nem élte túl a hosszú éjszakát.

 

 

 

Félszeg tragédiák (I. 26.)

Fölöslegesen forgó színpadok,
hol meg nem írt tragédiákat
játszanak rögtönözve a szereplők.
Minden szavuk következetlen, a rosszul fölkent
festék könnyektől mázolódik el.
Koromsötétbe ugrunk,
nem tudhatjuk előre,
alacsony zsámolyról-e vagy torony-
tetőről. Félbeszakad a cselekmény,
a levegőben tanácstalanul
függ a félig kigondolt jelenet,
elmarad a kifejlet. Összevissza
hadonászunk csak a fejünkre
szakadó díszletek között.

 

 

 

Vezeklés (I. 27.)

A régóta halogatott nap,
mikor megszaggatjuk ruhánkat,
hamut hintünk fejünkre.
Többnyire elkésünk vele.
Olyankor szánjuk rá magunkat,
mikor már semmi foganatja.
Azokat követjük meg tiszta szívből,
akik nem tudnak rólunk, sem magukról
a föld alatt. A bűnbocsánatért
esdő szó élettelen koldusok
ölébe dobott alamizsna.

 

 

 

Szobrok könnyei (I. 28.)

(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Avagy van-e, ki nékem megbocsát?
Sajtolhatok-e könnyet
márványszobrok szeméből?
Koporsók között tántorogva,
a földre zuhanok félrészegen,
hasztalanul kérlelem őket,
hiába átkozom el magamat.
Bárcsak próféta lennék,
s tudnék fakasztani
sziklából tiszta forrást!

 

 

 

Várakozás (I. 29.)

Várom, hogy induljon felém az erdő.
Várom, hogy megizzasszon a hideg.
Várom, hogy felkaroljon az ismeretlen pártfogó.
Várom udvarnoki kinevezésemet.
Várom a csodálatos hanglemezt,
a görög kardalok elveszett dallamával.
Várom, hogy testem oly könnyű legyen,
mint a szél és a füst.
Várom, hogy szakállam hosszúra nőjön,
s mehessek remetének.
Várom a hangot, mely előbb-utóbb
szólítani fog engem is.
A hangot, melynél nincsen komolyabb,
őszintébb és felségesebb.

 

 

 

Igazságszolgáltatás (I. 30.)

Nincs magasabb gondviselés,
földi vagy másvilági
ítélkezés, igazság-
szolgáltatás. A bírák
parókája, talárja lenn a porban,
s a Véletlen pótolja őket.
Legtöbbször fonákul cselekszik,
néha mégis megteszi, ami kell.
Úgy ítél, mintha gondolkodni tudna,
mintha benne is élne érzés.

 

 

 

Elmaradt találkozás (I. 31.)

(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Ne hidd, hogy odatúl találkozunk.
Én sem hiszem. A végtelen időben
nem ismétlődik kétszer ugyanaz.
Esélyünk egyenlő a semmivel.
Még foghatom kezed.
Fölém hajolsz megnézni, alszom-e?
Végül mégis sötétség falja fel
vonásainkat. Olyanok leszünk
egymás számára ketten,
mint akik más-más évszázadban éltek.
Idegenebbek egy férfi s egy nő
arcképénél, akik semmit se tudnak
egymásról, hiába függnek
közös falon valami régi kastély
termében, ahol egyre sűrűbb
homály szivárog be az ablakon.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]