December*

 

 

 

 

Ami hátravan (XII. 1.)

A szívdobogás a fatörzsben,
a mellkasban szaporodó évgyűrűk szorítása
intő jel. Nem tartozol többé a láthatatlanok
közé, akiket nem vesz észre s elmegy mellettük a halál.
A te időd már megszámláltatott.

 

 

 

Szigetek (XII. 2.)

Arcok emelkednek ki az óceán vizéből,
olyan messze a parttól, hogy a legkitartóbb
úszók sem jutnak el odáig.
Arcok, ismerős alakzatok.
Révek vagy zátonyok?
Remegő kézzel
próbálom a léket betömni
én, képzeletben már hajótörött.

 

 

 

Meztelen lányok (XII. 3.)

Meztelen lányok a partfövenyen.
Egypár évtizeddel fiatalabban
rohantam volna feléjük,
megsimogatni napolaj-illatú
bőrüket, fejemet nyugtatni
hasuk feszes, mégis lágy vánkosán,
ízelítőt kérni és kapni a napsütötte
aranyszobrok testének titkaiból.

 

 

 

Véríz (XII. 4.)

Emlékszem ízére a vérnek,
mikor, néhány nappal műtét után,
fuldokolva ébredtem éjszaka, és undorító,
vasízű vért köhögtem keservesen a tálba.
De nem feledtem el a friss vér
eleven, sós ízét sem, mikor
egy lánnyal egymás ajkába haraptunk
csók közben, esőzuhogásban, egy kapualj
sötétjében, ahová nem tudnék
visszatalálni többé,
még hogyha ezen múlna is mindkettőnk élete.

 

 

 

Istentelen karikatúra (XII. 5.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Jézus elrajzolt torzképéhez
modellt ül egy csavargó
a szemétdomb tetején.
Körül patkányképű apostolok
tagadnák meg, félelmükben visítva, a Mestert,
hogyha a hangfalakból áradó diszkó-zene
tengeri vihart megszégyenítő
hullámdöreje el nem nyomna mindent.
A farmernadrágos festő ajkai mozognak,
nem imát mond, csak még nem köpte ki
a rágógumit. Sáskajárás
zúg el a kép fölött, a levegőben.

 

 

 

Betömött szájjal, füllel (XII. 6.)

Számban homokkal nem hazudhatok.
Fülembe tömött gyapottal nem hallhatom
a mások hazugságait,
sem a túl őszinte sakálvonítást.

 

 

 

A Szabadsághoz (XII. 7.)

Szabadság, te tépett ingű,
puskapor-foltos arcú,
örök-fiatal istennő!
Látom, amint gyönyörű tagjaid
elővillannak rongyaidból.
Látom szépségedet a rád kent mocskon át,
ahogyan – nő létedre is –
kivont karddal suhansz
holttestek közt, a csatatéren.

 

 

 

Az Árnyék szava (XI. 8.)

Én állok napfogyatkozáskor
ama fényes korong elé.
Én ülök nyomasztón agyvelőd
rugalmas matracán, mikor
egy sort sem tudsz leírni.
Én lopódzom utánad a sikátorok
homályában. Én súgom a füledbe
mindazt, amit legszívesebben
sohase hallanál.

 

 

 

Önállóság (XII. 9.)

Körhintám falovai a föld
forgásával ellenkező irányba
futnak. Akármit állítasz,
ellentmondok. Birtokom egyetlen
pillanat, de arra használhatom
ezt a kevés időt,
ami nincs kedvedre,
ormótlan Bálvány, emberéletek
fölötti, undorító Hatalom!

 

 

 

A vágóhíd (XII. 10.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Minden ott áll, ahova nem való.
A megdicsőült, hős szobor
egy világítóudvar fenekén,
az átszellemült szerelmi költemény
egy illemhely falán.
H. Sz. vérfoltos köténnyel,
kezében bárddal,
simára borotvált arc helyett
szakállasan, bajuszosan,
kidüllesztett, pohos hassal áll
a vágóhíd bejáratánál.

 

 

 

Talányos kérdés (XII. 11.)

Körülöttem keringnek holdjaim?
Vagy én keringek holdjaim körül?
Ha szétnézek, egy égő város
füstjét és lángjait szemlélhetem,
egy városét,
amely önnönmagát gyújtotta fel.

 

 

 

Agnoszkálás (XII. 12.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
A szervetlen megőrzi arcát,
legföljebb megkoptatják egy kicsit
az évmilliók. De az élőt, a szervest
hamar romló anyagból gyúrták.
Megrothad a földre hullott káposztafej.
Hatalmas pocakot növeszt a vízi hulla.
Arca püffedt lesz és lila.
Elmosódik közöttük a különbség.
A káposzta is elfogy, a kecske is éhen marad.

 

 

 

Tehetetlenség (XII. 13.)

Ordítsak-e?
Szégyelleném.
Káromkodjak?
Mit tegyek, hogyha nem tudok!
Köpjem szembe magam?
Csak a tükörben van rá lehetőség.
Köpjek le másokat?
Hátha megtiszteltetésnek veszik.
Miért, hogy mégis elvörösödöm?

 

 

 

Káprázatok (XII. 14.)

Érthetetlen, de mégis azt sugallja
a költészet vagy a zene,
hogy közünk van valami módon
az örökkévaló időhöz is.
Belénk ültette valaki vagy valami
a művészetek magasabbrendűségébe
vetett hitet. Sajnos, elvesztettük eközben
a vándormadarak
tájékozódási ösztönét.

 

 

 

A kimondhatatlan (XII. 15.)

Kimondani, amit csak érzünk,
de szót rá nem találunk
a gyakorlatibb célokra való
emberi nyelvben! Iszonyú,
hogy bizonyos gondolatokat, érzéseket
megfogalmazni senki sem tud.
Olyan ez, mint az életükért könyörgő
némák nevetséges erőlködése!

 

 

 

Bálnák a parton (XII. 16.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Mikor a kerti törpék
útra kelnek az égetőkemence
felé, honnan egykor világra jöttek;
mikor a bálnák partra úsznak,
hogy ne az olajtól bűzlő habokban,
hanem a levegőn fulladjanak meg;
mikor a költők
kiejtik kezükből a tollat,
mert látják, úgyis hasztalan a szó:
akkor majd lészen
sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása.

 

 

 

Földforgás (XII. 17.)

Télen a föld közelebb van a naphoz,
de kedvezőtlenebb
szögben érik a sugarak.
Mint hogyha két arc közeledne
egymáshoz, de az egyik hidegen
fordulna el, odvas fogak
bűzétől undorodva.

 

 

 

Mint a bogár (XII. 18.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Az egyik tornádó továbbsodor,
a másik visszaránt.
Az ég kékjén csattog a talpam.
Haladok fejjel lefelé,
mint bogár a szoba mennyezetén.

 

 

 

Ami örökre elveszett (XII. 19.)

Megírhatjuk-e, amit meg nem írtunk
kellő időben? Mintha egy kopasz
férfi keresné, gyűjtögetné
erdőn, mezőn, szobában
régen kihullt hajszálait.

 

 

 

Rosszabb-e vagy jobb? (XII. 20.)

Hogyha egy régi görög bölcselő
feltámadna, s látná az utakon
a kamionokat, a teherautókat
száguldani, tán levetné magát
rémületében a földre,
és nem tudná, szörnyetegek
veszik-e körül vagy félistenek.
Talán, ha csak egyet is szippantana
a levegőből, mit naponta szívunk,
azonmód holtan rogyna össze.

 

 

 

Szórakozottság (XII. 21.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Lepke után fut a lepkevadász
lengő hálóval, de egyébként
anyaszült meztelenül. Éppen
be akart lépni a kádba,
mikor meglátta az ablakon át
azt a bizonyos, eddig csak könyvből ismert,
rendkívül ritka példányt.

 

 

 

Csatatér (XII. 22.)

Harcoltak századokkal ezelőtt
itt a mezőn. Az elesetteket
eltakarították a sírásók
vagy az idő. Mégis felhangzik
néha, a környék lakói szerint,
valami kardcsattogáshoz hasonló
zörej, magasan fenn a levegőben.

 

 

 

Az álmodó (XII. 23.)

Arról álmodott, amit már megélt
valaha. Ébredés után
azt élte meg, amiről álmodott.

 

 

 

Táncosnő a magasban (XII. 24.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
A felhőkarcoló legmagasabb
emeletének párkányán piruettező
világszép táncosnőt kitárt karral
várja odalenn H. Sz., noha tudja,
ha lezuhan a gyönyörű test,
együtt mállnak lekvárrá a kövön.

 

 

 

Szegény ember vízzel főz (XII. 25.)

Nem simogathattad őt magát,
hát fürdőruhás fényképét nézegetted,
és önmagadat simogattad
kamaszkorodban.
Jobb, ha el sem mondom, hol és hogyan.
Szorongattad szegénykét fulladásig,
és csiklandoztad, míg be nem pisilt.

 

 

 

„Egy dérütött pasas” (XII. 26.)

Szemben állsz egy vidéki város
poros utcáján a házzal,
ahol valaha ő lakott.
Ha csodaképp kilépne a kapun
húsz évének üde pompájában,
meg sem ismerné a túloldalon
azt az ősz hajú férfit, akit
nem látott harminc-negyven éve.
Bámulhatnád nyugodtan:
amíg melletted elhaladna,
rád sem pillantana.

 

 

 

A későn érkező (XII. 27.)

Vonata elakadt a hóban,
s órákig vesztegelt.
Poggyászában maradt
a magával hozott szmoking.
Mégis szobát vett ki a szállodában,
kicsomagolt, megfürdött és átöltözött.
A csokornyakkendőt is felkötötte,
és félóráig állt
a takarítatlan, üres teremben.
Virágcsokrok elhullott szirmait
látta összetaposva. Hallani vélte
az éjszakai báli nép
zsongását, és mélyen tüdőre szívta
a táncosnők és táncosok
rég kihűlt izzadtságszagát.

 

 

 

Akiket illet, megértik (XII. 28.)

Az én nevem lángjainál
senki se fogja többé
a maga pecsenyéjét sütögetni.
Nem leszek létrafok,
hogy följebb hágjon rajtam bárki lába.
Emelkedjetek magasra a saját
szárnyatokon, és hogyha nem megy,
tűnjetek el a számotokra készült
süllyesztőben a színről!

 

 

 

A méltatlan tanítvány (XII. 29.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Van, aki a méltatlan
tanítványok sorába tartozik.
Igaz, el nem árulná a Mestert
harminc ezüstért, talán negyvenért sem.
De ha a vízen járni próbál
s a csónakból kilép, szerencséje,
hogy úszni tud.
Nem lakat jól ötezer embert
két hallal, öt árpakenyérrel,
legföljebb egy-egy rundót
rendel baráti körben.
Feltámasztaná a halottakat,
de nem mozdítja egy sem
szavára füle botját.
Nem gyógyítja meg az inaszakadtat,
csak tolószékét gördíti, ahová kell.
Meg sem feszítik,
legföljebb seggbe rúgják.

 

 

 

„A Babiloni Parázna” (XII. 30.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
A Vörös Fenevad távollétében
H. Sz. lovagol a mezítelen
asszonyi állaton. Csupasz farát
virgáccsal ösztökéli.
Nem megy a vágta. Virgácsa nyelét
ama falánk résbe döfi. Hátaslova
nyihog, nyerít, elélvez, összerogy.
H. Sz. a földre huppan.

 

 

 

A csodatétel (XII. 31.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
A Babiloni Parázna mezítelenül
lovagol az anyaszült meztelen
H. Sz. hátán. Csupasz farát
virgáccsal ösztökéli. H. Sz.
heves erekció után
ejakulál. Spermája a csillagokig
lövell. Kihűlt bolygókat
termékenyít meg, ahol az emberiség
egy-egy töredéke új otthonra talál,
ha a megmérgezett,
örökre lakhatatlan
földgolyóról menekülnie kell.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]