Ami hátravan (XII. 1.)
| A szívdobogás a fatörzsben, |
| a mellkasban szaporodó évgyűrűk szorítása |
| intő jel. Nem tartozol többé a láthatatlanok |
| közé, akiket nem vesz észre s elmegy mellettük a halál. |
| A te időd már megszámláltatott. |
|
Szigetek (XII. 2.)
| Arcok emelkednek ki az óceán vizéből, |
| olyan messze a parttól, hogy a legkitartóbb |
| úszók sem jutnak el odáig. |
| Arcok, ismerős alakzatok. |
| én, képzeletben már hajótörött. |
|
Meztelen lányok (XII. 3.)
| Meztelen lányok a partfövenyen. |
| Egypár évtizeddel fiatalabban |
| megsimogatni napolaj-illatú |
| bőrüket, fejemet nyugtatni |
| hasuk feszes, mégis lágy vánkosán, |
| ízelítőt kérni és kapni a napsütötte |
| aranyszobrok testének titkaiból. |
|
Véríz (XII. 4.)
| Emlékszem ízére a vérnek, |
| mikor, néhány nappal műtét után, |
| fuldokolva ébredtem éjszaka, és undorító, |
| vasízű vért köhögtem keservesen a tálba. |
| De nem feledtem el a friss vér |
| eleven, sós ízét sem, mikor |
| egy lánnyal egymás ajkába haraptunk |
| csók közben, esőzuhogásban, egy kapualj |
| sötétjében, ahová nem tudnék |
| még hogyha ezen múlna is mindkettőnk élete. |
|
Istentelen karikatúra (XII. 5.)
| Jézus elrajzolt torzképéhez |
| Körül patkányképű apostolok |
| tagadnák meg, félelmükben visítva, a Mestert, |
| hogyha a hangfalakból áradó diszkó-zene |
| tengeri vihart megszégyenítő |
| hullámdöreje el nem nyomna mindent. |
| A farmernadrágos festő ajkai mozognak, |
| nem imát mond, csak még nem köpte ki |
| zúg el a kép fölött, a levegőben. |
|
Betömött szájjal, füllel (XII. 6.)
| Számban homokkal nem hazudhatok. |
| Fülembe tömött gyapottal nem hallhatom |
| sem a túl őszinte sakálvonítást. |
|
A Szabadsághoz (XII. 7.)
| Szabadság, te tépett ingű, |
| Látom, amint gyönyörű tagjaid |
| elővillannak rongyaidból. |
| Látom szépségedet a rád kent mocskon át, |
| ahogyan – nő létedre is – |
| holttestek közt, a csatatéren. |
|
Az Árnyék szava (XI. 8.)
| Én állok napfogyatkozáskor |
| Én ülök nyomasztón agyvelőd |
| egy sort sem tudsz leírni. |
| Én lopódzom utánad a sikátorok |
| homályában. Én súgom a füledbe |
| mindazt, amit legszívesebben |
|
Önállóság (XII. 9.)
| forgásával ellenkező irányba |
| futnak. Akármit állítasz, |
| ellentmondok. Birtokom egyetlen |
| pillanat, de arra használhatom |
| ormótlan Bálvány, emberéletek |
| fölötti, undorító Hatalom! |
|
A vágóhíd (XII. 10.)
| Minden ott áll, ahova nem való. |
| A megdicsőült, hős szobor |
| egy világítóudvar fenekén, |
| az átszellemült szerelmi költemény |
| H. Sz. vérfoltos köténnyel, |
| simára borotvált arc helyett |
| kidüllesztett, pohos hassal áll |
|
Talányos kérdés (XII. 11.)
| Körülöttem keringnek holdjaim? |
| Vagy én keringek holdjaim körül? |
| Ha szétnézek, egy égő város |
| füstjét és lángjait szemlélhetem, |
| amely önnönmagát gyújtotta fel. |
|
Agnoszkálás (XII. 12.)
| A szervetlen megőrzi arcát, |
| legföljebb megkoptatják egy kicsit |
| az évmilliók. De az élőt, a szervest |
| hamar romló anyagból gyúrták. |
| Megrothad a földre hullott káposztafej. |
| Hatalmas pocakot növeszt a vízi hulla. |
| Arca püffedt lesz és lila. |
| Elmosódik közöttük a különbség. |
| A káposzta is elfogy, a kecske is éhen marad. |
|
Tehetetlenség (XII. 13.)
| Mit tegyek, hogyha nem tudok! |
| Csak a tükörben van rá lehetőség. |
| Hátha megtiszteltetésnek veszik. |
| Miért, hogy mégis elvörösödöm? |
|
Káprázatok (XII. 14.)
| Érthetetlen, de mégis azt sugallja |
| hogy közünk van valami módon |
| Belénk ültette valaki vagy valami |
| a művészetek magasabbrendűségébe |
| vetett hitet. Sajnos, elvesztettük eközben |
|
A kimondhatatlan (XII. 15.)
| Kimondani, amit csak érzünk, |
| a gyakorlatibb célokra való |
| emberi nyelvben! Iszonyú, |
| hogy bizonyos gondolatokat, érzéseket |
| megfogalmazni senki sem tud. |
| Olyan ez, mint az életükért könyörgő |
| némák nevetséges erőlködése! |
|
Bálnák a parton (XII. 16.)
| útra kelnek az égetőkemence |
| felé, honnan egykor világra jöttek; |
| mikor a bálnák partra úsznak, |
| hogy ne az olajtól bűzlő habokban, |
| hanem a levegőn fulladjanak meg; |
| kiejtik kezükből a tollat, |
| mert látják, úgyis hasztalan a szó: |
| sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása. |
|
Földforgás (XII. 17.)
| Télen a föld közelebb van a naphoz, |
| Mint hogyha két arc közeledne |
| egymáshoz, de az egyik hidegen |
|
Mint a bogár (XII. 18.)
| Az egyik tornádó továbbsodor, |
| Az ég kékjén csattog a talpam. |
| mint bogár a szoba mennyezetén. |
|
Ami örökre elveszett (XII. 19.)
| Megírhatjuk-e, amit meg nem írtunk |
| kellő időben? Mintha egy kopasz |
| férfi keresné, gyűjtögetné |
| régen kihullt hajszálait. |
|
Rosszabb-e vagy jobb? (XII. 20.)
| Hogyha egy régi görög bölcselő |
| feltámadna, s látná az utakon |
| a kamionokat, a teherautókat |
| száguldani, tán levetné magát |
| és nem tudná, szörnyetegek |
| veszik-e körül vagy félistenek. |
| Talán, ha csak egyet is szippantana |
| a levegőből, mit naponta szívunk, |
| azonmód holtan rogyna össze. |
|
Szórakozottság (XII. 21.)
| Lepke után fut a lepkevadász |
| lengő hálóval, de egyébként |
| anyaszült meztelenül. Éppen |
| mikor meglátta az ablakon át |
| azt a bizonyos, eddig csak könyvből ismert, |
| rendkívül ritka példányt. |
|
Csatatér (XII. 22.)
| Harcoltak századokkal ezelőtt |
| itt a mezőn. Az elesetteket |
| vagy az idő. Mégis felhangzik |
| néha, a környék lakói szerint, |
| valami kardcsattogáshoz hasonló |
| zörej, magasan fenn a levegőben. |
|
Az álmodó (XII. 23.)
| Arról álmodott, amit már megélt |
| azt élte meg, amiről álmodott. |
|
Táncosnő a magasban (XII. 24.)
| A felhőkarcoló legmagasabb |
| emeletének párkányán piruettező |
| világszép táncosnőt kitárt karral |
| várja odalenn H. Sz., noha tudja, |
| ha lezuhan a gyönyörű test, |
| együtt mállnak lekvárrá a kövön. |
|
Szegény ember vízzel főz (XII. 25.)
| Nem simogathattad őt magát, |
| hát fürdőruhás fényképét nézegetted, |
| Jobb, ha el sem mondom, hol és hogyan. |
| Szorongattad szegénykét fulladásig, |
| és csiklandoztad, míg be nem pisilt. |
|
„Egy dérütött pasas” (XII. 26.)
| Szemben állsz egy vidéki város |
| Ha csodaképp kilépne a kapun |
| húsz évének üde pompájában, |
| meg sem ismerné a túloldalon |
| azt az ősz hajú férfit, akit |
| nem látott harminc-negyven éve. |
| amíg melletted elhaladna, |
|
A későn érkező (XII. 27.)
| a magával hozott szmoking. |
| Mégis szobát vett ki a szállodában, |
| kicsomagolt, megfürdött és átöltözött. |
| A csokornyakkendőt is felkötötte, |
| a takarítatlan, üres teremben. |
| Virágcsokrok elhullott szirmait |
| látta összetaposva. Hallani vélte |
| zsongását, és mélyen tüdőre szívta |
| rég kihűlt izzadtságszagát. |
|
Akiket illet, megértik (XII. 28.)
| a maga pecsenyéjét sütögetni. |
| hogy följebb hágjon rajtam bárki lába. |
| Emelkedjetek magasra a saját |
| szárnyatokon, és hogyha nem megy, |
| tűnjetek el a számotokra készült |
|
A méltatlan tanítvány (XII. 29.)
| tanítványok sorába tartozik. |
| Igaz, el nem árulná a Mestert |
| harminc ezüstért, talán negyvenért sem. |
| De ha a vízen járni próbál |
| s a csónakból kilép, szerencséje, |
| Nem lakat jól ötezer embert |
| két hallal, öt árpakenyérrel, |
| legföljebb egy-egy rundót |
| Feltámasztaná a halottakat, |
| Nem gyógyítja meg az inaszakadtat, |
| csak tolószékét gördíti, ahová kell. |
| legföljebb seggbe rúgják. |
|
„A Babiloni Parázna” (XII. 30.)
| A Vörös Fenevad távollétében |
| H. Sz. lovagol a mezítelen |
| asszonyi állaton. Csupasz farát |
| Nem megy a vágta. Virgácsa nyelét |
| ama falánk résbe döfi. Hátaslova |
| nyihog, nyerít, elélvez, összerogy. |
|
A csodatétel (XII. 31.)
| A Babiloni Parázna mezítelenül |
| lovagol az anyaszült meztelen |
| H. Sz. hátán. Csupasz farát |
| virgáccsal ösztökéli. H. Sz. |
| ejakulál. Spermája a csillagokig |
| termékenyít meg, ahol az emberiség |
| egy-egy töredéke új otthonra talál, |
| földgolyóról menekülnie kell. |
|
|