Ami hátravan (XII. 1.)
A szívdobogás a fatörzsben, |
a mellkasban szaporodó évgyűrűk szorítása |
intő jel. Nem tartozol többé a láthatatlanok |
közé, akiket nem vesz észre s elmegy mellettük a halál. |
A te időd már megszámláltatott. |
|
Szigetek (XII. 2.)
Arcok emelkednek ki az óceán vizéből, |
olyan messze a parttól, hogy a legkitartóbb |
úszók sem jutnak el odáig. |
Arcok, ismerős alakzatok. |
én, képzeletben már hajótörött. |
|
Meztelen lányok (XII. 3.)
Meztelen lányok a partfövenyen. |
Egypár évtizeddel fiatalabban |
megsimogatni napolaj-illatú |
bőrüket, fejemet nyugtatni |
hasuk feszes, mégis lágy vánkosán, |
ízelítőt kérni és kapni a napsütötte |
aranyszobrok testének titkaiból. |
|
Véríz (XII. 4.)
Emlékszem ízére a vérnek, |
mikor, néhány nappal műtét után, |
fuldokolva ébredtem éjszaka, és undorító, |
vasízű vért köhögtem keservesen a tálba. |
De nem feledtem el a friss vér |
eleven, sós ízét sem, mikor |
egy lánnyal egymás ajkába haraptunk |
csók közben, esőzuhogásban, egy kapualj |
sötétjében, ahová nem tudnék |
még hogyha ezen múlna is mindkettőnk élete. |
|
Istentelen karikatúra (XII. 5.)
Jézus elrajzolt torzképéhez |
Körül patkányképű apostolok |
tagadnák meg, félelmükben visítva, a Mestert, |
hogyha a hangfalakból áradó diszkó-zene |
tengeri vihart megszégyenítő |
hullámdöreje el nem nyomna mindent. |
A farmernadrágos festő ajkai mozognak, |
nem imát mond, csak még nem köpte ki |
zúg el a kép fölött, a levegőben. |
|
Betömött szájjal, füllel (XII. 6.)
Számban homokkal nem hazudhatok. |
Fülembe tömött gyapottal nem hallhatom |
sem a túl őszinte sakálvonítást. |
|
A Szabadsághoz (XII. 7.)
Szabadság, te tépett ingű, |
Látom, amint gyönyörű tagjaid |
elővillannak rongyaidból. |
Látom szépségedet a rád kent mocskon át, |
ahogyan – nő létedre is – |
holttestek közt, a csatatéren. |
|
Az Árnyék szava (XI. 8.)
Én állok napfogyatkozáskor |
Én ülök nyomasztón agyvelőd |
egy sort sem tudsz leírni. |
Én lopódzom utánad a sikátorok |
homályában. Én súgom a füledbe |
mindazt, amit legszívesebben |
|
Önállóság (XII. 9.)
forgásával ellenkező irányba |
futnak. Akármit állítasz, |
ellentmondok. Birtokom egyetlen |
pillanat, de arra használhatom |
ormótlan Bálvány, emberéletek |
fölötti, undorító Hatalom! |
|
A vágóhíd (XII. 10.)
Minden ott áll, ahova nem való. |
A megdicsőült, hős szobor |
egy világítóudvar fenekén, |
az átszellemült szerelmi költemény |
H. Sz. vérfoltos köténnyel, |
simára borotvált arc helyett |
kidüllesztett, pohos hassal áll |
|
Talányos kérdés (XII. 11.)
Körülöttem keringnek holdjaim? |
Vagy én keringek holdjaim körül? |
Ha szétnézek, egy égő város |
füstjét és lángjait szemlélhetem, |
amely önnönmagát gyújtotta fel. |
|
Agnoszkálás (XII. 12.)
A szervetlen megőrzi arcát, |
legföljebb megkoptatják egy kicsit |
az évmilliók. De az élőt, a szervest |
hamar romló anyagból gyúrták. |
Megrothad a földre hullott káposztafej. |
Hatalmas pocakot növeszt a vízi hulla. |
Arca püffedt lesz és lila. |
Elmosódik közöttük a különbség. |
A káposzta is elfogy, a kecske is éhen marad. |
|
Tehetetlenség (XII. 13.)
Mit tegyek, hogyha nem tudok! |
Csak a tükörben van rá lehetőség. |
Hátha megtiszteltetésnek veszik. |
Miért, hogy mégis elvörösödöm? |
|
Káprázatok (XII. 14.)
Érthetetlen, de mégis azt sugallja |
hogy közünk van valami módon |
Belénk ültette valaki vagy valami |
a művészetek magasabbrendűségébe |
vetett hitet. Sajnos, elvesztettük eközben |
|
A kimondhatatlan (XII. 15.)
Kimondani, amit csak érzünk, |
a gyakorlatibb célokra való |
emberi nyelvben! Iszonyú, |
hogy bizonyos gondolatokat, érzéseket |
megfogalmazni senki sem tud. |
Olyan ez, mint az életükért könyörgő |
némák nevetséges erőlködése! |
|
Bálnák a parton (XII. 16.)
útra kelnek az égetőkemence |
felé, honnan egykor világra jöttek; |
mikor a bálnák partra úsznak, |
hogy ne az olajtól bűzlő habokban, |
hanem a levegőn fulladjanak meg; |
kiejtik kezükből a tollat, |
mert látják, úgyis hasztalan a szó: |
sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása. |
|
Földforgás (XII. 17.)
Télen a föld közelebb van a naphoz, |
Mint hogyha két arc közeledne |
egymáshoz, de az egyik hidegen |
|
Mint a bogár (XII. 18.)
Az egyik tornádó továbbsodor, |
Az ég kékjén csattog a talpam. |
mint bogár a szoba mennyezetén. |
|
Ami örökre elveszett (XII. 19.)
Megírhatjuk-e, amit meg nem írtunk |
kellő időben? Mintha egy kopasz |
férfi keresné, gyűjtögetné |
régen kihullt hajszálait. |
|
Rosszabb-e vagy jobb? (XII. 20.)
Hogyha egy régi görög bölcselő |
feltámadna, s látná az utakon |
a kamionokat, a teherautókat |
száguldani, tán levetné magát |
és nem tudná, szörnyetegek |
veszik-e körül vagy félistenek. |
Talán, ha csak egyet is szippantana |
a levegőből, mit naponta szívunk, |
azonmód holtan rogyna össze. |
|
Szórakozottság (XII. 21.)
Lepke után fut a lepkevadász |
lengő hálóval, de egyébként |
anyaszült meztelenül. Éppen |
mikor meglátta az ablakon át |
azt a bizonyos, eddig csak könyvből ismert, |
rendkívül ritka példányt. |
|
Csatatér (XII. 22.)
Harcoltak századokkal ezelőtt |
itt a mezőn. Az elesetteket |
vagy az idő. Mégis felhangzik |
néha, a környék lakói szerint, |
valami kardcsattogáshoz hasonló |
zörej, magasan fenn a levegőben. |
|
Az álmodó (XII. 23.)
Arról álmodott, amit már megélt |
azt élte meg, amiről álmodott. |
|
Táncosnő a magasban (XII. 24.)
A felhőkarcoló legmagasabb |
emeletének párkányán piruettező |
világszép táncosnőt kitárt karral |
várja odalenn H. Sz., noha tudja, |
ha lezuhan a gyönyörű test, |
együtt mállnak lekvárrá a kövön. |
|
Szegény ember vízzel főz (XII. 25.)
Nem simogathattad őt magát, |
hát fürdőruhás fényképét nézegetted, |
Jobb, ha el sem mondom, hol és hogyan. |
Szorongattad szegénykét fulladásig, |
és csiklandoztad, míg be nem pisilt. |
|
„Egy dérütött pasas” (XII. 26.)
Szemben állsz egy vidéki város |
Ha csodaképp kilépne a kapun |
húsz évének üde pompájában, |
meg sem ismerné a túloldalon |
azt az ősz hajú férfit, akit |
nem látott harminc-negyven éve. |
amíg melletted elhaladna, |
|
A későn érkező (XII. 27.)
a magával hozott szmoking. |
Mégis szobát vett ki a szállodában, |
kicsomagolt, megfürdött és átöltözött. |
A csokornyakkendőt is felkötötte, |
a takarítatlan, üres teremben. |
Virágcsokrok elhullott szirmait |
látta összetaposva. Hallani vélte |
zsongását, és mélyen tüdőre szívta |
rég kihűlt izzadtságszagát. |
|
Akiket illet, megértik (XII. 28.)
a maga pecsenyéjét sütögetni. |
hogy följebb hágjon rajtam bárki lába. |
Emelkedjetek magasra a saját |
szárnyatokon, és hogyha nem megy, |
tűnjetek el a számotokra készült |
|
A méltatlan tanítvány (XII. 29.)
tanítványok sorába tartozik. |
Igaz, el nem árulná a Mestert |
harminc ezüstért, talán negyvenért sem. |
De ha a vízen járni próbál |
s a csónakból kilép, szerencséje, |
Nem lakat jól ötezer embert |
két hallal, öt árpakenyérrel, |
legföljebb egy-egy rundót |
Feltámasztaná a halottakat, |
Nem gyógyítja meg az inaszakadtat, |
csak tolószékét gördíti, ahová kell. |
legföljebb seggbe rúgják. |
|
„A Babiloni Parázna” (XII. 30.)
A Vörös Fenevad távollétében |
H. Sz. lovagol a mezítelen |
asszonyi állaton. Csupasz farát |
Nem megy a vágta. Virgácsa nyelét |
ama falánk résbe döfi. Hátaslova |
nyihog, nyerít, elélvez, összerogy. |
|
A csodatétel (XII. 31.)
A Babiloni Parázna mezítelenül |
lovagol az anyaszült meztelen |
H. Sz. hátán. Csupasz farát |
virgáccsal ösztökéli. H. Sz. |
ejakulál. Spermája a csillagokig |
termékenyít meg, ahol az emberiség |
egy-egy töredéke új otthonra talál, |
földgolyóról menekülnie kell. |
|
Születés (I. 1.)
Pályája feketébb a feketénél. |
Láttára megállnak döbbenten a felhők, |
az úszó jégtáblák a partra csapni nem tudó tavon. |
Kíváncsian dugják ki fejüket |
a vízbe fúltak, hogy azonmód |
|
Holdfény (I. 2.)
Vetkőznek a sziklák a téli holdsütésben, |
ledobják árnyékból szőtt ingüket, |
a széles tomporú, de meddő asszonyok. |
Komoran tűrik a lábukat csapkodó |
Szigorú arcuk számonkérőn fordul az ég felé. |
|
Fantomok (I. 3.)
Megcsonkították testüket, de eltakarják |
hiányzó fél keblüket, karjukat |
bő leplükben. Himlőtől foltos arcukon |
Visszataszító mivoltukban is |
Jaj annak, akit egyiküknek |
ágyába vonszolni sikerül! |
|
Kinek írunk? (I. 4.)
Vajon olvassuk-e egymást? |
Olvassuk-e legalább önmagunkat, |
vagy olvasunk-e önmagunkban? |
Káprázik tőlük a szemünk. |
Kiesik kezünkből a könyv. |
|
Gyanú (I. 5.)
Fegyveresen járjuk körül magunkat, |
ezt a védelmünkre bízott erődöt. |
Ha majd csend lesz örökre, |
ha elporladnak az oklevelek, |
és rozsda eszi a medáliákat, |
patkányok futnak el s viszik |
fogaik közt a csillagokkal ékes gallért, |
a színes sávú váll-lapot. |
Csak fekszünk mozdulatlanul, |
vagy hamu hull-e szemhéjunkra. |
Markunkba szorítjuk a gyűrött |
papírt. Ráírva az igazság, |
mit egy életen át kerestünk, |
szem úgysem olvashatja már. |
|
Villámhárítók (I. 6.)
Nem tudom, kik hárították el |
Védelmezőim sem tudják talán, |
figyelmeztesse, ha baj van. |
Mikor lesújt az égből a tüzes kard, |
megtévesztő csend előzi meg |
a fülrepesztő csattanást. |
Nem kukorékol soha a kakas. |
|
A talaj mérgei (I. 7.)
Régóta csak a föld mérgeiből |
táplálkozom. Nem ártanak. |
gazdáját, aki fújja a sípot. |
Pedig sokan maradtak a pokolban, |
akik csak a dudálást akarták |
Vagy dudájuk nincs, amit fújjanak, |
vagy a szuflájuk fogyott el |
idő előtt. Vegyétek tudomásul, |
a gazdagnak még több adatik, |
a szegénytől a kevés is elvétetik. |
|
Vadászat (I. 8.)
Bokrok között elcsörtet a szarvas. |
a vadász szívébe ezüstgolyót. |
Néha mégis győz az igazság: |
nem a nemes vad hullik el, |
hanem a nemtelen gazember! |
|
Horoszkóp (I. 9.)
magas kort kell megérnem, |
Összeesem, kitárva két karom, |
egy lángra gyúlt hegyormon, |
emlékével homályosodó szememben. |
|
Elpazarolt életek (I. 10.)
Az oktalan bosszankodással |
töltött napok, átnedvesült |
zsebkendők könnye, vére, taknya. |
Gyertyalángnál megpörkölődött |
lepkék voltunk, s nem tudtuk, mi a gyertya. |
Nem láttuk meg a gazda markát, |
mikor ocsúként embereket szórt |
a legbölcsebb is közülünk, |
vagy kiket hizlalnak velünk? |
|
Elhalasztott őszikék (I. 11.)
Félek kinyitni a postaszekrényt. |
kellene ott lennem ugyanazon időben. |
a Gellért téren forgalmi dugó: |
Rohanvást fel az emeletre! |
Zihálva állok a színpadon. |
Nesze neked, nyugalmas öregség! |
Negyven éve nem látott ismerősök |
hívnak fel, szinte naponta. |
Sürgősen találkozni akarnak |
velem. Százszor jaj annak, |
akit a hír szárnyára kap. |
Már látom, hogy csak a jövő |
valahol az aggok menhelyén |
|
Öregség (I. 12.)
Irigyelem az együgyű vént, |
míg éli második gyermekkorát. |
Annál iszonyúbb tiszta ésszel, |
napról napra pontosan mérni fel |
hanyatlásunkat, megkívánni tisztes korban |
ősz fejünkhöz nem illő dolgokat, |
szenilis méltósága nélkül. |
|
Hűvös fényben (I. 13. )
Átlátszó, szürkés, víz alatti |
tájék. Sosem látott alakzatok. |
Ritkás ködök kísérik a szelet |
a szakadék mentén. Halovány |
rezgés tükröz eltitkolt szenvedést, |
amit nem ismerünk, de mégis |
szánalomra indít. Ha nappal is |
megváltoztatnánk életünket. |
|
Palackposta (I. 14.)
kívánságot végül palackba zárjuk |
és a szeszélyes hullámokra bízzuk. |
valami bizonyosról, hogy sokáig |
tengődhessék még a remény, |
járjon föl és alá szűk ketrecében, |
üvöltsön fel kétségbeesve. |
|
Az átváltozás (I. 15.)
Szörnyeteget szeretni nem lehet, |
szeretetért. Mit ér neki, ha szánjuk? |
Százlábúvá változni nem muszáj, |
elég, ha túl vén lesz az ember, |
Végül a szörnyeteg kiszenved, |
kirándul a megkönnyebbült család, |
|
A súly (I. 16.)
csak azt, hogy felelőtlenebbül |
élhetnénk nélküle. De aki ránk |
rakta az alig elviselhető |
terhet, fölmentést úgysem ad. |
Beletörődve hurcoljuk magunkkal |
a súlyt az évek kaptatóján. |
|
Te már tudod (I. 17.)
Halálos ágyad mellett ülve |
hazudtam. Ez a kötelesség, |
kíméletből a haldokló iránt. |
Hangom hamis csengését észrevetted |
és szavaimat félremagyaráztad. |
nálam csak a gyámoltalanság |
egy válfaja. Néha azt gondolom: |
„Te már tudod, mi van odatúl, |
s ha nem, hát semmiről se tudsz.” |
|
Zűrzavar (I. 18.)
Vadonatúj ülőgarnitúra az erdei tisztás |
zöld gyepén. Különös lények |
a lombikban. Nem a természet |
alkotta őket, hanem az emberi |
találékonyság. Egyelőre a kísérletezők |
nem merik szabadon engedni |
teremtményeiket. Veszélyesek lehetnek. |
Mit nem fognak látni ükunokáink! |
Fordított kentaurt vagy vízisellőt! |
Ugyan mihez kezdenek majd velük? |
Szerencse, hogy mi öregek |
úgysem érjük meg az ilyen |
fölöttébb kellemetlen és feszélyező |
|
A remény arca (I. 19.)
Remény nélkül nem lehet élni. |
Fejfájással, sajgó tagokkal ébredünk, |
kedvetlenül, és az ablakban akkor |
mosolygó, szép arc jelenik meg. |
Nem tudjuk, fiatal leányé |
Talán egy nem nélküli angyalé! |
életkedvet áraszt, reményt. |
mint aki valami vigasztaló |
csak nyelvünket nem ismeri. |
|
Zenekar (I. 20.)
zenekart alakítanak a fák, |
ágaik hangszerek. Szeszélyes |
dallamokat susognak, fütyörésznek. |
mikor feldördül a fortissimo, |
mikor a villám a legterebélyesebb |
|
Búcsúzás az estben (I. 21.)
Ó, add, hogy ünnepélyes csend legyen, |
s egy sárga, sorvadt kéz emeljen |
kristálykelyhet az ég felé! |
Ki tudja, talán az utolsó sorokat |
sárga port hoz be a szél, |
körülkering az alkonyatban |
az aranykámzsás körmenet, |
|
Volt-e értelme? (I. 22.)
Létrehoztam-e valami maradandó |
értéket? Mások hivatottak |
eldönteni a kérdést. Kár, hogy tömérdek |
időt töltöttem haszontalanul. |
Akadályozott az idő, az emberek, a saját ösztöneim, |
a könyvek. Hisz táplálni kellett |
a szellemet s a testet is, |
verset nemzzen vagy csecsemőt. |
töltöttem el hetven évet a földön, |
mennyországból, ahol az értelem |
önhitt zseblámpája nem világítja meg |
az ösvényt, hisz nincs semmiféle ösvény! |
|
Üres városok (I. 23.)
Lakatlan városok, honnan kivándorolt a nép, |
mikor már nem folyt víz a patakokban, |
s krétaport hullattak a fák |
ősszel, száraz levél helyett. Ismertem a kihalt |
városokhoz hasonló arcokat |
és testeket. A fénytelen szemek |
nem tükröztek mást, csak a puszta semmit. |
Völgyet tapogató kezem nyomán |
meg sem mozdult a két kebel, |
a két kialudt, kúpforma vulkán, |
szőrtüszők. Selymes simaságra |
húzódtak vissza. Arra vártam, |
vagy történik valami más. |
Végül magukra hagytam őket, |
akik lemondtak önmagukról. |
|
Ragály (I. 24.)
Jól ismerlek, ragály, középkori |
félelmes istenség. Barátcsuhában |
vittem házról házra a tömjénfüstölőt. |
Imát mormoltam a bemocskolt ágyakon |
heverő hullák s haldoklók fölött. |
Kentem tagjaikat varázskenőccsel, |
de gyógyhatásában magam se hittem. |
Végül elvonult a ragály, látszólag elmúlt, |
mint a gyűlölet vagy a szerelem. |
Nyomában a nyomasztó csend maradt, |
alvadt vérsáv a mozdulatlanul |
fekvő halottak szája szögletén. |
Sarutalpam egyhangú kopogása |
volt egyetlen kísérőm távozóban. |
|
Vérző csillagok (I. 25.)
a csillagokból csepegő vért. |
Láttam vagy álmodtam talán? |
Gyertyák a színes ablakok mögött, |
fogadkozások. Rég történt nagyon. |
Hajnalban haloványra váltan |
nem élte túl a hosszú éjszakát. |
|
Félszeg tragédiák (I. 26.)
Fölöslegesen forgó színpadok, |
hol meg nem írt tragédiákat |
játszanak rögtönözve a szereplők. |
Minden szavuk következetlen, a rosszul fölkent |
festék könnyektől mázolódik el. |
alacsony zsámolyról-e vagy torony- |
tetőről. Félbeszakad a cselekmény, |
a levegőben tanácstalanul |
függ a félig kigondolt jelenet, |
elmarad a kifejlet. Összevissza |
hadonászunk csak a fejünkre |
szakadó díszletek között. |
|
Vezeklés (I. 27.)
mikor megszaggatjuk ruhánkat, |
Olyankor szánjuk rá magunkat, |
mikor már semmi foganatja. |
Azokat követjük meg tiszta szívből, |
akik nem tudnak rólunk, sem magukról |
a föld alatt. A bűnbocsánatért |
esdő szó élettelen koldusok |
|
Szobrok könnyei (I. 28.)
Avagy van-e, ki nékem megbocsát? |
Koporsók között tántorogva, |
a földre zuhanok félrészegen, |
hasztalanul kérlelem őket, |
hiába átkozom el magamat. |
sziklából tiszta forrást! |
|
Várakozás (I. 29.)
Várom, hogy induljon felém az erdő. |
Várom, hogy megizzasszon a hideg. |
Várom, hogy felkaroljon az ismeretlen pártfogó. |
Várom udvarnoki kinevezésemet. |
Várom a csodálatos hanglemezt, |
a görög kardalok elveszett dallamával. |
Várom, hogy testem oly könnyű legyen, |
Várom, hogy szakállam hosszúra nőjön, |
Várom a hangot, mely előbb-utóbb |
A hangot, melynél nincsen komolyabb, |
őszintébb és felségesebb. |
|
Igazságszolgáltatás (I. 30.)
Nincs magasabb gondviselés, |
parókája, talárja lenn a porban, |
s a Véletlen pótolja őket. |
Legtöbbször fonákul cselekszik, |
néha mégis megteszi, ami kell. |
Úgy ítél, mintha gondolkodni tudna, |
mintha benne is élne érzés. |
|
Elmaradt találkozás (I. 31.)
Ne hidd, hogy odatúl találkozunk. |
Én sem hiszem. A végtelen időben |
nem ismétlődik kétszer ugyanaz. |
Esélyünk egyenlő a semmivel. |
Fölém hajolsz megnézni, alszom-e? |
Végül mégis sötétség falja fel |
vonásainkat. Olyanok leszünk |
mint akik más-más évszázadban éltek. |
Idegenebbek egy férfi s egy nő |
arcképénél, akik semmit se tudnak |
közös falon valami régi kastély |
termében, ahol egyre sűrűbb |
homály szivárog be az ablakon. |
|
Lábnyomok (II. 1.)
fedezek föl a sose látott, |
lakatlan homoksivatagban, |
ahol növényzetet se látni, |
csak formátlan sziklákat és hamut. |
Bokáig süllyedek, ha lépek, |
mégis van itt valami ismerős, |
vagy egy korábbi élet föl-fölvillanó |
beleillik az idegennek hitt nyomokba. |
De mit kerestem volna régen itt, |
ahol most sem találok más egyébre, |
csak a homokba rajzolódó, |
|
Párviadal (II. 2.)
Saját tükörképemmel szemben állok. |
Kurta vasbotot szorít jobb kezem, |
hasonmásom bal keze szintén. |
Egymásra emeljük most fegyverünket, |
csörömpölve törik be az üveg. |
Ellenfelem testén fekete lyuk, |
több sebből vérzem én is. |
ajtónyira tágítom az utat. |
|
Szövetség (II. 3.)
Ne hidd, hogy tőlem megszabadulSz. |
Ne hidd, hogy valaha is elfelejthetSz. |
én is elvegyülök lélegzeteddel. |
Ha a poharat szádhoz emeled, |
engem is iszol: láthatatlanul |
a másik ellen, homlokán lázvörös |
bélyeg üt ki. Ha egyikünk nem él már, |
hangszóróból, könyvek lapjairól |
kiált a másikhoz. Mi egymás |
Méreg, melyről leszokni nem lehet |
|
A körülmények bűne (II. 4.)
Ha máshová megyek egy bizonyos napon, |
és minden másképp alakul. |
Jobban-e vagy rosszabbul? Ez sosem |
Már úgy sincs változtatni mód: |
az égbe szállunk üdvözülten, |
vagy két szomszédos hordágyon heverünk |
a zuhanás után, összeroncsolt tagokkal. |
Sorsunkba nem avatkozhat bele |
földi szándék vagy földöntúli hatalom. |
Magunk mondjuk ki a halálos |
|
Egyszer majd (II. 5.)
Egyszer majd mind, mind elveszünk |
tűzözönben vagy vízözönben, |
megégünk, megfagyunk, megfulladunk. |
A búvárharangok nem konganak, |
nem lesz, aki meghúzza őket értünk. |
Barlangokat, pincéket ás az ember |
vagy betonfedelű óvóhelyet |
készít magának. Nincs olyan |
bűvös kör, melyet át ne lépne |
hatalmas talpával a Rontás. |
De jönnie sem kell, hisz úgyis |
az a sorsunk, hogy megrontóivá |
|
Érzéketlenül (II. 6.)
Mintha álmomban injekciós tűt |
szúrtak volna belém, már semmi sem fáj, |
arcok zsírfénye, sem az erőszak |
értelmetlenné vált ostroma. |
Kardot tartó jobb kezemet |
Minden úgy jó, ahogy van, |
|
Csillagpucoválás (II. 7.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
H. Sz. alacsony sámlin áll. |
Sokkal közelebb van az ég, |
mintsem remélni merte volna. |
ronggyal pucoválja. Elégedetten |
szemléli művét. Közben egy bakancsos |
láb kirúgja alóla a sámlit. |
Újra elsápadnak a csillagok. |
ilyesformán végződik ébren is |
|
Kolumbusz és társai (II. 8.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
Fémsáv jelzi Ecuador napsütötte |
földjén az egyenlítő vonalát. |
H. Sz., a vállalkozó szellemű, |
fél lábbal átlépi s megveti |
egyik lábát az északi, másikat |
Kebelét büszkeség dagasztja: |
hisz ez még senkinek sem sikerült, |
se Kolumbusznak, se Napóleonnak. |
Kár, hogy hamar fölébred. |
|
A titkok könyve (II. 9.)
Könyv hull asztalomra a levegőből, |
ismeretlen nyelven írták. |
és meg nem oldható egyenletek. |
Minden titoknak magyarázatát |
tartalmazza talán e könyv, |
csakhogy emberi gondolatrendszerünknek |
idegen törvényeket és tényeket |
közöl. Hogyha olvasni tudnánk, |
abból se lenne semmi hasznunk. |
|
Egy mítosz születése (II. 10.)
Ki tudja, hova lett H. Sz., |
a csetlő-botló versfaragó? |
virágainak arcában olvas, |
lávát merít a tűzhányó tövében, |
s issza, mint üdítő italt. |
Szakállas koldus lett szegény feje, |
matracát éjszaka a szentély |
fedele alá húzza, a távollevő |
Valószínűleg teste sincs, |
elúszó dallam, disszonáns, |
Mindegy! Jó, hogy már senkit sem zavar. |
|
Posta-fóbia (II. 11.)
Reszketve nyitom ki a postaszekrényt |
naponta. Nem az adóhivatal |
fizetési meghagyásától rettegek. |
Egykedvűen tudnám kiemelni |
akár a szultán küldte selyemzsinórt is, |
használat előtt. De félve várom a vérrel |
átitatott papírt, melybe valaki fél fülét |
vagy fölösleges zsigereit |
rejtette. Tán még ezt is elviselném, |
olvasnám, mint a küldemény |
|
A bagoly és a pék (II. 12.)
A pék leánya volt-e a bagoly? |
Az idejében meg nem válaszolt |
kérdés örök kérdés marad. |
Aki talán felelni tudna rá, |
ledöfik tőrrel a kárpit mögött |
rejtőző patkányt. Így döföm le |
magam is a delirium tremens |
zöld vagy rózsaszínű patkányait, |
mielőtt még fölkeresném a péket, |
s megkérném a bagoly kezét. |
|
A szellem (II. 13.)
További kérdés: vajon a szellem |
a királyfi atyjának lelke volt-e, |
vagy egy ügyetlen magánnyomozó, |
ki a szellem mezébe bújt a helsingőri |
jelmezkölcsönzőben, és napokig |
ott lábatlankodott a vár körül? |
Polonius bérelte föl? Most már ez is |
titok marad, mint annyi minden. |
|
Az elhízott királyfi (II. 14.)
„Tikkad, mert kövér,” – mondta a királyné, |
s a huszadik századi Hamletek |
sörpocakkal gurultak át a színen, |
míg egy ötletes nyelvész nem közölte, |
hogy a „fat” szónak „fáradt”, „kimerült” |
jelentése is volt a múltban. |
Úgy gondolom, hogy e megbízható |
közlés nyomán a mesterségesen |
felpuffasztott Hamletek hathatós |
fogyókúrába kezdtek. Leadott |
|
Kígyóvedlés (II. 15.)
Vedlünk egy hosszú vagy rövid |
életen át. Cserélődik hajunk, |
Mindent magunkhoz hasonítunk, |
hogy minden, ami ehető, miattunk |
teremtődött s nekünk szolgál e földön. |
E földön, mely végül minket nyel el |
|
Idő kérdése csak (II. 16.)
Nem találkoztunk hosszú ideje. |
Igaz! De mintha kicseréltek |
a fontosabb dolgokban legalábbis. |
Én az maradtam, aki voltam, |
de téged mintha dagasztó- |
teknőben gyúrtak volna át. |
Te készültél lágyabb anyagból. |
róla, nem is az én hibámból |
történt, ami történt. Most sem haragszom |
mihez kezdhetnék még veled. |
|
Bálványok árnyékában (II. 17.)
Nem jó élő bálványok árnyékában |
hűsükben, langyos melegükben. |
De ha továbblép a nagy Pártfogó, |
számodra ismeretlen céljai |
érdekében, te pőrén ott maradsz |
a gyilkos lángot szóró napsütésben. |
|
Rég elhagyott szobák (II. 18.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
Ott áll a sötét helyiségben, |
s most egy végzetes ostobaság |
folytán visszakerült. Megáll |
Odaátról ismerős lihegést, |
bosszúra szomjas fújtatást hall. |
Mégis lenyomja a kilincset, |
lép be a tigris ketrecébe. |
|
Kialvó lámpák (II. 19.)
Botorkálok, mint a vakok, |
egy kirakatbabát. Nincs visszajelzés. |
Képzelt írógépkattogás. Darabokra tépett |
havaz rám. Talán most tudnám megírni, |
készültem. Most, hogy minden elsötétül. |
|
Erőszak (II. 20.)
Aki csikland, nevetni kényszeríthet |
rosszkedvemben, ételt tömhet belém |
jóllakottan, tölcsért nyomhat a számba, |
s itathat borral, vízzel fulladásig. |
Megalázza a gyöngét az erősebb, |
karját csavarva térdre kényszeríti, |
hogy bocsánatért könyörögjön |
az őt magát ért, megbocsáthatatlan |
sértésekért. Tetszés szerint |
formálhat belőle aljas besúgót, |
vagy esküvő előtt kiherélt vőlegényt, |
süketnémát, vakot, élőhalottat. |
|
Mit ér? (II. 21.)
Mit ér becsapni önmagunkat? |
Sírjukba visszagyömöszölni |
Ha újra s újra visszajönnek, |
nem okosabb-e közéjük feküdni? |
|
Hála (II. 22.)
Hogy még élek, neked köszönhetem, |
aki társam lettél tizenhat éve, |
bár nem valami nagy öröm a rozzant |
testben duzzadó szellemi erővel |
sínylődni, elviselni cselből |
avagy félreértésből származó |
bókot, képmutatók szemforgatását, |
némán hallgatni végig a szofizmák |
és mellébeszélések kórusát, |
jóhiszemű eszközzé válni néha, |
tisztátlan célok érdekében. |
|
Fénykép (II. 23.)
Színes fényképről mosolyog felém |
egy nyolcesztendős kisleány. |
„Emlékszem rád,” – mintha ezt mondaná. |
Máskor meg: „Nemsokára elfeledlek.” |
Hiszen a gyermeki emlékezetben |
gyorsabban fakul el egy öregember |
arca, mint ahogy az idő fakítja. |
Nem utazhatom el. Te sem utazhatsz |
haza, vagy túl későn. Isten veled! |
|
Lefokozás (II. 24.)
Buddhából zsírkőszobrocskát faragnak, |
Jézust szupersztárrá alacsonyítják. |
Vallásalapítók, győztes vezérek, |
világhírű tudósok nimbuszát |
tépázza meg a kegyelettelen |
utókor. Az idő ritkán nagyító, |
legtöbbször kicsinyítő lencse, persze |
üveglencse. Nem adjuk legalább el |
egy tál hitvány lencséért apai |
örökségünket, és a vaksi vén |
áldásáért nem fogjuk legalább |
az áldozati állat messze bűzlő |
irhájába burkolni meztelen, |
|
Ulysses (II. 25.)
Korunk hőse sosem száll gyors hajóra, |
gyalogszerrel hagyja oda a bordélyt, |
hová hiába tért be. Megpihen |
a dombon. Kissé följebb egy kamaszlány |
sütkérezik. Hősünk onanizál, |
míg oda sandít, hol a kurta szoknya |
följebb csúszott. Odahaza a Hitves |
|
Csüggedés (II. 26.)
Mikor hazafelé hajtják a nyájat, |
mikor az arcok már bealkonyodnak, |
mikor a zsalugáter résein |
folyékony-szürke, nyávogásszerű |
panasz szivárog, mikor egy fatönkön |
ülve szívjuk utolsó cigarettánk, |
s az is kihullik szájunkból a porba, |
mikor belátjuk, hogy magunk vagyunk |
|
Ásatások (II. 27.)
Kiássuk a kincset, mit régi rablók |
rejtettek el, éj idején felássuk |
a dögtemetőt állatcsontokért, |
ásunk ihatatlan vizű kutat, |
mély gödröt ásunk, s félünk, hogy magunknak. |
Mi az idő, mint értelmetlen ásás |
|
Megváltás (II. 28.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
H. Sz. hajótörött. Egy sziklazátony |
foglya. Zsákjában semmi élelem. |
Kulacsa kiürült. Fenn tűz a trópus |
orgyilkos napkorongja. Egy hajó |
bukkan fel kora reggel, hófehér |
vitorlákkal a láthatáron. |
A korlátnál álló, gyászfátyolos hölgy |
megpillantja a sziklaszirt lakóját. |
Keszkenőjével int. A kapitány |
előveszi a hosszú látcsövet. |
De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan. |
„Halott szegény,” – mondja a tiszt a hölgynek. |
|
|