Ami hátravan (XII. 1.)
| A szívdobogás a fatörzsben, |
| a mellkasban szaporodó évgyűrűk szorítása |
| intő jel. Nem tartozol többé a láthatatlanok |
| közé, akiket nem vesz észre s elmegy mellettük a halál. |
| A te időd már megszámláltatott. |
|
Szigetek (XII. 2.)
| Arcok emelkednek ki az óceán vizéből, |
| olyan messze a parttól, hogy a legkitartóbb |
| úszók sem jutnak el odáig. |
| Arcok, ismerős alakzatok. |
| én, képzeletben már hajótörött. |
|
Meztelen lányok (XII. 3.)
| Meztelen lányok a partfövenyen. |
| Egypár évtizeddel fiatalabban |
| megsimogatni napolaj-illatú |
| bőrüket, fejemet nyugtatni |
| hasuk feszes, mégis lágy vánkosán, |
| ízelítőt kérni és kapni a napsütötte |
| aranyszobrok testének titkaiból. |
|
Véríz (XII. 4.)
| Emlékszem ízére a vérnek, |
| mikor, néhány nappal műtét után, |
| fuldokolva ébredtem éjszaka, és undorító, |
| vasízű vért köhögtem keservesen a tálba. |
| De nem feledtem el a friss vér |
| eleven, sós ízét sem, mikor |
| egy lánnyal egymás ajkába haraptunk |
| csók közben, esőzuhogásban, egy kapualj |
| sötétjében, ahová nem tudnék |
| még hogyha ezen múlna is mindkettőnk élete. |
|
Istentelen karikatúra (XII. 5.)
| Jézus elrajzolt torzképéhez |
| Körül patkányképű apostolok |
| tagadnák meg, félelmükben visítva, a Mestert, |
| hogyha a hangfalakból áradó diszkó-zene |
| tengeri vihart megszégyenítő |
| hullámdöreje el nem nyomna mindent. |
| A farmernadrágos festő ajkai mozognak, |
| nem imát mond, csak még nem köpte ki |
| zúg el a kép fölött, a levegőben. |
|
Betömött szájjal, füllel (XII. 6.)
| Számban homokkal nem hazudhatok. |
| Fülembe tömött gyapottal nem hallhatom |
| sem a túl őszinte sakálvonítást. |
|
A Szabadsághoz (XII. 7.)
| Szabadság, te tépett ingű, |
| Látom, amint gyönyörű tagjaid |
| elővillannak rongyaidból. |
| Látom szépségedet a rád kent mocskon át, |
| ahogyan – nő létedre is – |
| holttestek közt, a csatatéren. |
|
Az Árnyék szava (XI. 8.)
| Én állok napfogyatkozáskor |
| Én ülök nyomasztón agyvelőd |
| egy sort sem tudsz leírni. |
| Én lopódzom utánad a sikátorok |
| homályában. Én súgom a füledbe |
| mindazt, amit legszívesebben |
|
Önállóság (XII. 9.)
| forgásával ellenkező irányba |
| futnak. Akármit állítasz, |
| ellentmondok. Birtokom egyetlen |
| pillanat, de arra használhatom |
| ormótlan Bálvány, emberéletek |
| fölötti, undorító Hatalom! |
|
A vágóhíd (XII. 10.)
| Minden ott áll, ahova nem való. |
| A megdicsőült, hős szobor |
| egy világítóudvar fenekén, |
| az átszellemült szerelmi költemény |
| H. Sz. vérfoltos köténnyel, |
| simára borotvált arc helyett |
| kidüllesztett, pohos hassal áll |
|
Talányos kérdés (XII. 11.)
| Körülöttem keringnek holdjaim? |
| Vagy én keringek holdjaim körül? |
| Ha szétnézek, egy égő város |
| füstjét és lángjait szemlélhetem, |
| amely önnönmagát gyújtotta fel. |
|
Agnoszkálás (XII. 12.)
| A szervetlen megőrzi arcát, |
| legföljebb megkoptatják egy kicsit |
| az évmilliók. De az élőt, a szervest |
| hamar romló anyagból gyúrták. |
| Megrothad a földre hullott káposztafej. |
| Hatalmas pocakot növeszt a vízi hulla. |
| Arca püffedt lesz és lila. |
| Elmosódik közöttük a különbség. |
| A káposzta is elfogy, a kecske is éhen marad. |
|
Tehetetlenség (XII. 13.)
| Mit tegyek, hogyha nem tudok! |
| Csak a tükörben van rá lehetőség. |
| Hátha megtiszteltetésnek veszik. |
| Miért, hogy mégis elvörösödöm? |
|
Káprázatok (XII. 14.)
| Érthetetlen, de mégis azt sugallja |
| hogy közünk van valami módon |
| Belénk ültette valaki vagy valami |
| a művészetek magasabbrendűségébe |
| vetett hitet. Sajnos, elvesztettük eközben |
|
A kimondhatatlan (XII. 15.)
| Kimondani, amit csak érzünk, |
| a gyakorlatibb célokra való |
| emberi nyelvben! Iszonyú, |
| hogy bizonyos gondolatokat, érzéseket |
| megfogalmazni senki sem tud. |
| Olyan ez, mint az életükért könyörgő |
| némák nevetséges erőlködése! |
|
Bálnák a parton (XII. 16.)
| útra kelnek az égetőkemence |
| felé, honnan egykor világra jöttek; |
| mikor a bálnák partra úsznak, |
| hogy ne az olajtól bűzlő habokban, |
| hanem a levegőn fulladjanak meg; |
| kiejtik kezükből a tollat, |
| mert látják, úgyis hasztalan a szó: |
| sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása. |
|
Földforgás (XII. 17.)
| Télen a föld közelebb van a naphoz, |
| Mint hogyha két arc közeledne |
| egymáshoz, de az egyik hidegen |
|
Mint a bogár (XII. 18.)
| Az egyik tornádó továbbsodor, |
| Az ég kékjén csattog a talpam. |
| mint bogár a szoba mennyezetén. |
|
Ami örökre elveszett (XII. 19.)
| Megírhatjuk-e, amit meg nem írtunk |
| kellő időben? Mintha egy kopasz |
| férfi keresné, gyűjtögetné |
| régen kihullt hajszálait. |
|
Rosszabb-e vagy jobb? (XII. 20.)
| Hogyha egy régi görög bölcselő |
| feltámadna, s látná az utakon |
| a kamionokat, a teherautókat |
| száguldani, tán levetné magát |
| és nem tudná, szörnyetegek |
| veszik-e körül vagy félistenek. |
| Talán, ha csak egyet is szippantana |
| a levegőből, mit naponta szívunk, |
| azonmód holtan rogyna össze. |
|
Szórakozottság (XII. 21.)
| Lepke után fut a lepkevadász |
| lengő hálóval, de egyébként |
| anyaszült meztelenül. Éppen |
| mikor meglátta az ablakon át |
| azt a bizonyos, eddig csak könyvből ismert, |
| rendkívül ritka példányt. |
|
Csatatér (XII. 22.)
| Harcoltak századokkal ezelőtt |
| itt a mezőn. Az elesetteket |
| vagy az idő. Mégis felhangzik |
| néha, a környék lakói szerint, |
| valami kardcsattogáshoz hasonló |
| zörej, magasan fenn a levegőben. |
|
Az álmodó (XII. 23.)
| Arról álmodott, amit már megélt |
| azt élte meg, amiről álmodott. |
|
Táncosnő a magasban (XII. 24.)
| A felhőkarcoló legmagasabb |
| emeletének párkányán piruettező |
| világszép táncosnőt kitárt karral |
| várja odalenn H. Sz., noha tudja, |
| ha lezuhan a gyönyörű test, |
| együtt mállnak lekvárrá a kövön. |
|
Szegény ember vízzel főz (XII. 25.)
| Nem simogathattad őt magát, |
| hát fürdőruhás fényképét nézegetted, |
| Jobb, ha el sem mondom, hol és hogyan. |
| Szorongattad szegénykét fulladásig, |
| és csiklandoztad, míg be nem pisilt. |
|
„Egy dérütött pasas” (XII. 26.)
| Szemben állsz egy vidéki város |
| Ha csodaképp kilépne a kapun |
| húsz évének üde pompájában, |
| meg sem ismerné a túloldalon |
| azt az ősz hajú férfit, akit |
| nem látott harminc-negyven éve. |
| amíg melletted elhaladna, |
|
A későn érkező (XII. 27.)
| a magával hozott szmoking. |
| Mégis szobát vett ki a szállodában, |
| kicsomagolt, megfürdött és átöltözött. |
| A csokornyakkendőt is felkötötte, |
| a takarítatlan, üres teremben. |
| Virágcsokrok elhullott szirmait |
| látta összetaposva. Hallani vélte |
| zsongását, és mélyen tüdőre szívta |
| rég kihűlt izzadtságszagát. |
|
Akiket illet, megértik (XII. 28.)
| a maga pecsenyéjét sütögetni. |
| hogy följebb hágjon rajtam bárki lába. |
| Emelkedjetek magasra a saját |
| szárnyatokon, és hogyha nem megy, |
| tűnjetek el a számotokra készült |
|
A méltatlan tanítvány (XII. 29.)
| tanítványok sorába tartozik. |
| Igaz, el nem árulná a Mestert |
| harminc ezüstért, talán negyvenért sem. |
| De ha a vízen járni próbál |
| s a csónakból kilép, szerencséje, |
| Nem lakat jól ötezer embert |
| két hallal, öt árpakenyérrel, |
| legföljebb egy-egy rundót |
| Feltámasztaná a halottakat, |
| Nem gyógyítja meg az inaszakadtat, |
| csak tolószékét gördíti, ahová kell. |
| legföljebb seggbe rúgják. |
|
„A Babiloni Parázna” (XII. 30.)
| A Vörös Fenevad távollétében |
| H. Sz. lovagol a mezítelen |
| asszonyi állaton. Csupasz farát |
| Nem megy a vágta. Virgácsa nyelét |
| ama falánk résbe döfi. Hátaslova |
| nyihog, nyerít, elélvez, összerogy. |
|
A csodatétel (XII. 31.)
| A Babiloni Parázna mezítelenül |
| lovagol az anyaszült meztelen |
| H. Sz. hátán. Csupasz farát |
| virgáccsal ösztökéli. H. Sz. |
| ejakulál. Spermája a csillagokig |
| termékenyít meg, ahol az emberiség |
| egy-egy töredéke új otthonra talál, |
| földgolyóról menekülnie kell. |
|
Születés (I. 1.)
| Pályája feketébb a feketénél. |
| Láttára megállnak döbbenten a felhők, |
| az úszó jégtáblák a partra csapni nem tudó tavon. |
| Kíváncsian dugják ki fejüket |
| a vízbe fúltak, hogy azonmód |
|
Holdfény (I. 2.)
| Vetkőznek a sziklák a téli holdsütésben, |
| ledobják árnyékból szőtt ingüket, |
| a széles tomporú, de meddő asszonyok. |
| Komoran tűrik a lábukat csapkodó |
| Szigorú arcuk számonkérőn fordul az ég felé. |
|
Fantomok (I. 3.)
| Megcsonkították testüket, de eltakarják |
| hiányzó fél keblüket, karjukat |
| bő leplükben. Himlőtől foltos arcukon |
| Visszataszító mivoltukban is |
| Jaj annak, akit egyiküknek |
| ágyába vonszolni sikerül! |
|
Kinek írunk? (I. 4.)
| Vajon olvassuk-e egymást? |
| Olvassuk-e legalább önmagunkat, |
| vagy olvasunk-e önmagunkban? |
| Káprázik tőlük a szemünk. |
| Kiesik kezünkből a könyv. |
|
Gyanú (I. 5.)
| Fegyveresen járjuk körül magunkat, |
| ezt a védelmünkre bízott erődöt. |
| Ha majd csend lesz örökre, |
| ha elporladnak az oklevelek, |
| és rozsda eszi a medáliákat, |
| patkányok futnak el s viszik |
| fogaik közt a csillagokkal ékes gallért, |
| a színes sávú váll-lapot. |
| Csak fekszünk mozdulatlanul, |
| vagy hamu hull-e szemhéjunkra. |
| Markunkba szorítjuk a gyűrött |
| papírt. Ráírva az igazság, |
| mit egy életen át kerestünk, |
| szem úgysem olvashatja már. |
|
Villámhárítók (I. 6.)
| Nem tudom, kik hárították el |
| Védelmezőim sem tudják talán, |
| figyelmeztesse, ha baj van. |
| Mikor lesújt az égből a tüzes kard, |
| megtévesztő csend előzi meg |
| a fülrepesztő csattanást. |
| Nem kukorékol soha a kakas. |
|
A talaj mérgei (I. 7.)
| Régóta csak a föld mérgeiből |
| táplálkozom. Nem ártanak. |
| gazdáját, aki fújja a sípot. |
| Pedig sokan maradtak a pokolban, |
| akik csak a dudálást akarták |
| Vagy dudájuk nincs, amit fújjanak, |
| vagy a szuflájuk fogyott el |
| idő előtt. Vegyétek tudomásul, |
| a gazdagnak még több adatik, |
| a szegénytől a kevés is elvétetik. |
|
Vadászat (I. 8.)
| Bokrok között elcsörtet a szarvas. |
| a vadász szívébe ezüstgolyót. |
| Néha mégis győz az igazság: |
| nem a nemes vad hullik el, |
| hanem a nemtelen gazember! |
|
Horoszkóp (I. 9.)
| magas kort kell megérnem, |
| Összeesem, kitárva két karom, |
| egy lángra gyúlt hegyormon, |
| emlékével homályosodó szememben. |
|
Elpazarolt életek (I. 10.)
| Az oktalan bosszankodással |
| töltött napok, átnedvesült |
| zsebkendők könnye, vére, taknya. |
| Gyertyalángnál megpörkölődött |
| lepkék voltunk, s nem tudtuk, mi a gyertya. |
| Nem láttuk meg a gazda markát, |
| mikor ocsúként embereket szórt |
| a legbölcsebb is közülünk, |
| vagy kiket hizlalnak velünk? |
|
Elhalasztott őszikék (I. 11.)
| Félek kinyitni a postaszekrényt. |
| kellene ott lennem ugyanazon időben. |
| a Gellért téren forgalmi dugó: |
| Rohanvást fel az emeletre! |
| Zihálva állok a színpadon. |
| Nesze neked, nyugalmas öregség! |
| Negyven éve nem látott ismerősök |
| hívnak fel, szinte naponta. |
| Sürgősen találkozni akarnak |
| velem. Százszor jaj annak, |
| akit a hír szárnyára kap. |
| Már látom, hogy csak a jövő |
| valahol az aggok menhelyén |
|
Öregség (I. 12.)
| Irigyelem az együgyű vént, |
| míg éli második gyermekkorát. |
| Annál iszonyúbb tiszta ésszel, |
| napról napra pontosan mérni fel |
| hanyatlásunkat, megkívánni tisztes korban |
| ősz fejünkhöz nem illő dolgokat, |
| szenilis méltósága nélkül. |
|
Hűvös fényben (I. 13. )
| Átlátszó, szürkés, víz alatti |
| tájék. Sosem látott alakzatok. |
| Ritkás ködök kísérik a szelet |
| a szakadék mentén. Halovány |
| rezgés tükröz eltitkolt szenvedést, |
| amit nem ismerünk, de mégis |
| szánalomra indít. Ha nappal is |
| megváltoztatnánk életünket. |
|
Palackposta (I. 14.)
| kívánságot végül palackba zárjuk |
| és a szeszélyes hullámokra bízzuk. |
| valami bizonyosról, hogy sokáig |
| tengődhessék még a remény, |
| járjon föl és alá szűk ketrecében, |
| üvöltsön fel kétségbeesve. |
|
Az átváltozás (I. 15.)
| Szörnyeteget szeretni nem lehet, |
| szeretetért. Mit ér neki, ha szánjuk? |
| Százlábúvá változni nem muszáj, |
| elég, ha túl vén lesz az ember, |
| Végül a szörnyeteg kiszenved, |
| kirándul a megkönnyebbült család, |
|
A súly (I. 16.)
| csak azt, hogy felelőtlenebbül |
| élhetnénk nélküle. De aki ránk |
| rakta az alig elviselhető |
| terhet, fölmentést úgysem ad. |
| Beletörődve hurcoljuk magunkkal |
| a súlyt az évek kaptatóján. |
|
Te már tudod (I. 17.)
| Halálos ágyad mellett ülve |
| hazudtam. Ez a kötelesség, |
| kíméletből a haldokló iránt. |
| Hangom hamis csengését észrevetted |
| és szavaimat félremagyaráztad. |
| nálam csak a gyámoltalanság |
| egy válfaja. Néha azt gondolom: |
| „Te már tudod, mi van odatúl, |
| s ha nem, hát semmiről se tudsz.” |
|
Zűrzavar (I. 18.)
| Vadonatúj ülőgarnitúra az erdei tisztás |
| zöld gyepén. Különös lények |
| a lombikban. Nem a természet |
| alkotta őket, hanem az emberi |
| találékonyság. Egyelőre a kísérletezők |
| nem merik szabadon engedni |
| teremtményeiket. Veszélyesek lehetnek. |
| Mit nem fognak látni ükunokáink! |
| Fordított kentaurt vagy vízisellőt! |
| Ugyan mihez kezdenek majd velük? |
| Szerencse, hogy mi öregek |
| úgysem érjük meg az ilyen |
| fölöttébb kellemetlen és feszélyező |
|
A remény arca (I. 19.)
| Remény nélkül nem lehet élni. |
| Fejfájással, sajgó tagokkal ébredünk, |
| kedvetlenül, és az ablakban akkor |
| mosolygó, szép arc jelenik meg. |
| Nem tudjuk, fiatal leányé |
| Talán egy nem nélküli angyalé! |
| életkedvet áraszt, reményt. |
| mint aki valami vigasztaló |
| csak nyelvünket nem ismeri. |
|
Zenekar (I. 20.)
| zenekart alakítanak a fák, |
| ágaik hangszerek. Szeszélyes |
| dallamokat susognak, fütyörésznek. |
| mikor feldördül a fortissimo, |
| mikor a villám a legterebélyesebb |
|
Búcsúzás az estben (I. 21.)
| Ó, add, hogy ünnepélyes csend legyen, |
| s egy sárga, sorvadt kéz emeljen |
| kristálykelyhet az ég felé! |
| Ki tudja, talán az utolsó sorokat |
| sárga port hoz be a szél, |
| körülkering az alkonyatban |
| az aranykámzsás körmenet, |
|
Volt-e értelme? (I. 22.)
| Létrehoztam-e valami maradandó |
| értéket? Mások hivatottak |
| eldönteni a kérdést. Kár, hogy tömérdek |
| időt töltöttem haszontalanul. |
| Akadályozott az idő, az emberek, a saját ösztöneim, |
| a könyvek. Hisz táplálni kellett |
| a szellemet s a testet is, |
| verset nemzzen vagy csecsemőt. |
| töltöttem el hetven évet a földön, |
| mennyországból, ahol az értelem |
| önhitt zseblámpája nem világítja meg |
| az ösvényt, hisz nincs semmiféle ösvény! |
|
Üres városok (I. 23.)
| Lakatlan városok, honnan kivándorolt a nép, |
| mikor már nem folyt víz a patakokban, |
| s krétaport hullattak a fák |
| ősszel, száraz levél helyett. Ismertem a kihalt |
| városokhoz hasonló arcokat |
| és testeket. A fénytelen szemek |
| nem tükröztek mást, csak a puszta semmit. |
| Völgyet tapogató kezem nyomán |
| meg sem mozdult a két kebel, |
| a két kialudt, kúpforma vulkán, |
| szőrtüszők. Selymes simaságra |
| húzódtak vissza. Arra vártam, |
| vagy történik valami más. |
| Végül magukra hagytam őket, |
| akik lemondtak önmagukról. |
|
Ragály (I. 24.)
| Jól ismerlek, ragály, középkori |
| félelmes istenség. Barátcsuhában |
| vittem házról házra a tömjénfüstölőt. |
| Imát mormoltam a bemocskolt ágyakon |
| heverő hullák s haldoklók fölött. |
| Kentem tagjaikat varázskenőccsel, |
| de gyógyhatásában magam se hittem. |
| Végül elvonult a ragály, látszólag elmúlt, |
| mint a gyűlölet vagy a szerelem. |
| Nyomában a nyomasztó csend maradt, |
| alvadt vérsáv a mozdulatlanul |
| fekvő halottak szája szögletén. |
| Sarutalpam egyhangú kopogása |
| volt egyetlen kísérőm távozóban. |
|
Vérző csillagok (I. 25.)
| a csillagokból csepegő vért. |
| Láttam vagy álmodtam talán? |
| Gyertyák a színes ablakok mögött, |
| fogadkozások. Rég történt nagyon. |
| Hajnalban haloványra váltan |
| nem élte túl a hosszú éjszakát. |
|
Félszeg tragédiák (I. 26.)
| Fölöslegesen forgó színpadok, |
| hol meg nem írt tragédiákat |
| játszanak rögtönözve a szereplők. |
| Minden szavuk következetlen, a rosszul fölkent |
| festék könnyektől mázolódik el. |
| alacsony zsámolyról-e vagy torony- |
| tetőről. Félbeszakad a cselekmény, |
| a levegőben tanácstalanul |
| függ a félig kigondolt jelenet, |
| elmarad a kifejlet. Összevissza |
| hadonászunk csak a fejünkre |
| szakadó díszletek között. |
|
Vezeklés (I. 27.)
| mikor megszaggatjuk ruhánkat, |
| Olyankor szánjuk rá magunkat, |
| mikor már semmi foganatja. |
| Azokat követjük meg tiszta szívből, |
| akik nem tudnak rólunk, sem magukról |
| a föld alatt. A bűnbocsánatért |
| esdő szó élettelen koldusok |
|
Szobrok könnyei (I. 28.)
| Avagy van-e, ki nékem megbocsát? |
| Koporsók között tántorogva, |
| a földre zuhanok félrészegen, |
| hasztalanul kérlelem őket, |
| hiába átkozom el magamat. |
| sziklából tiszta forrást! |
|
Várakozás (I. 29.)
| Várom, hogy induljon felém az erdő. |
| Várom, hogy megizzasszon a hideg. |
| Várom, hogy felkaroljon az ismeretlen pártfogó. |
| Várom udvarnoki kinevezésemet. |
| Várom a csodálatos hanglemezt, |
| a görög kardalok elveszett dallamával. |
| Várom, hogy testem oly könnyű legyen, |
| Várom, hogy szakállam hosszúra nőjön, |
| Várom a hangot, mely előbb-utóbb |
| A hangot, melynél nincsen komolyabb, |
| őszintébb és felségesebb. |
|
Igazságszolgáltatás (I. 30.)
| Nincs magasabb gondviselés, |
| parókája, talárja lenn a porban, |
| s a Véletlen pótolja őket. |
| Legtöbbször fonákul cselekszik, |
| néha mégis megteszi, ami kell. |
| Úgy ítél, mintha gondolkodni tudna, |
| mintha benne is élne érzés. |
|
Elmaradt találkozás (I. 31.)
| Ne hidd, hogy odatúl találkozunk. |
| Én sem hiszem. A végtelen időben |
| nem ismétlődik kétszer ugyanaz. |
| Esélyünk egyenlő a semmivel. |
| Fölém hajolsz megnézni, alszom-e? |
| Végül mégis sötétség falja fel |
| vonásainkat. Olyanok leszünk |
| mint akik más-más évszázadban éltek. |
| Idegenebbek egy férfi s egy nő |
| arcképénél, akik semmit se tudnak |
| közös falon valami régi kastély |
| termében, ahol egyre sűrűbb |
| homály szivárog be az ablakon. |
|
Lábnyomok (II. 1.)
| fedezek föl a sose látott, |
| lakatlan homoksivatagban, |
| ahol növényzetet se látni, |
| csak formátlan sziklákat és hamut. |
| Bokáig süllyedek, ha lépek, |
| mégis van itt valami ismerős, |
| vagy egy korábbi élet föl-fölvillanó |
| beleillik az idegennek hitt nyomokba. |
| De mit kerestem volna régen itt, |
| ahol most sem találok más egyébre, |
| csak a homokba rajzolódó, |
|
Párviadal (II. 2.)
| Saját tükörképemmel szemben állok. |
| Kurta vasbotot szorít jobb kezem, |
| hasonmásom bal keze szintén. |
| Egymásra emeljük most fegyverünket, |
| csörömpölve törik be az üveg. |
| Ellenfelem testén fekete lyuk, |
| több sebből vérzem én is. |
| ajtónyira tágítom az utat. |
|
Szövetség (II. 3.)
| Ne hidd, hogy tőlem megszabadulSz. |
| Ne hidd, hogy valaha is elfelejthetSz. |
| én is elvegyülök lélegzeteddel. |
| Ha a poharat szádhoz emeled, |
| engem is iszol: láthatatlanul |
| a másik ellen, homlokán lázvörös |
| bélyeg üt ki. Ha egyikünk nem él már, |
| hangszóróból, könyvek lapjairól |
| kiált a másikhoz. Mi egymás |
| Méreg, melyről leszokni nem lehet |
|
A körülmények bűne (II. 4.)
| Ha máshová megyek egy bizonyos napon, |
| és minden másképp alakul. |
| Jobban-e vagy rosszabbul? Ez sosem |
| Már úgy sincs változtatni mód: |
| az égbe szállunk üdvözülten, |
| vagy két szomszédos hordágyon heverünk |
| a zuhanás után, összeroncsolt tagokkal. |
| Sorsunkba nem avatkozhat bele |
| földi szándék vagy földöntúli hatalom. |
| Magunk mondjuk ki a halálos |
|
Egyszer majd (II. 5.)
| Egyszer majd mind, mind elveszünk |
| tűzözönben vagy vízözönben, |
| megégünk, megfagyunk, megfulladunk. |
| A búvárharangok nem konganak, |
| nem lesz, aki meghúzza őket értünk. |
| Barlangokat, pincéket ás az ember |
| vagy betonfedelű óvóhelyet |
| készít magának. Nincs olyan |
| bűvös kör, melyet át ne lépne |
| hatalmas talpával a Rontás. |
| De jönnie sem kell, hisz úgyis |
| az a sorsunk, hogy megrontóivá |
|
Érzéketlenül (II. 6.)
| Mintha álmomban injekciós tűt |
| szúrtak volna belém, már semmi sem fáj, |
| arcok zsírfénye, sem az erőszak |
| értelmetlenné vált ostroma. |
| Kardot tartó jobb kezemet |
| Minden úgy jó, ahogy van, |
|
Csillagpucoválás (II. 7.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
| H. Sz. alacsony sámlin áll. |
| Sokkal közelebb van az ég, |
| mintsem remélni merte volna. |
| ronggyal pucoválja. Elégedetten |
| szemléli művét. Közben egy bakancsos |
| láb kirúgja alóla a sámlit. |
| Újra elsápadnak a csillagok. |
| ilyesformán végződik ébren is |
|
Kolumbusz és társai (II. 8.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
| Fémsáv jelzi Ecuador napsütötte |
| földjén az egyenlítő vonalát. |
| H. Sz., a vállalkozó szellemű, |
| fél lábbal átlépi s megveti |
| egyik lábát az északi, másikat |
| Kebelét büszkeség dagasztja: |
| hisz ez még senkinek sem sikerült, |
| se Kolumbusznak, se Napóleonnak. |
| Kár, hogy hamar fölébred. |
|
A titkok könyve (II. 9.)
| Könyv hull asztalomra a levegőből, |
| ismeretlen nyelven írták. |
| és meg nem oldható egyenletek. |
| Minden titoknak magyarázatát |
| tartalmazza talán e könyv, |
| csakhogy emberi gondolatrendszerünknek |
| idegen törvényeket és tényeket |
| közöl. Hogyha olvasni tudnánk, |
| abból se lenne semmi hasznunk. |
|
Egy mítosz születése (II. 10.)
| Ki tudja, hova lett H. Sz., |
| a csetlő-botló versfaragó? |
| virágainak arcában olvas, |
| lávát merít a tűzhányó tövében, |
| s issza, mint üdítő italt. |
| Szakállas koldus lett szegény feje, |
| matracát éjszaka a szentély |
| fedele alá húzza, a távollevő |
| Valószínűleg teste sincs, |
| elúszó dallam, disszonáns, |
| Mindegy! Jó, hogy már senkit sem zavar. |
|
Posta-fóbia (II. 11.)
| Reszketve nyitom ki a postaszekrényt |
| naponta. Nem az adóhivatal |
| fizetési meghagyásától rettegek. |
| Egykedvűen tudnám kiemelni |
| akár a szultán küldte selyemzsinórt is, |
| használat előtt. De félve várom a vérrel |
| átitatott papírt, melybe valaki fél fülét |
| vagy fölösleges zsigereit |
| rejtette. Tán még ezt is elviselném, |
| olvasnám, mint a küldemény |
|
A bagoly és a pék (II. 12.)
| A pék leánya volt-e a bagoly? |
| Az idejében meg nem válaszolt |
| kérdés örök kérdés marad. |
| Aki talán felelni tudna rá, |
| ledöfik tőrrel a kárpit mögött |
| rejtőző patkányt. Így döföm le |
| magam is a delirium tremens |
| zöld vagy rózsaszínű patkányait, |
| mielőtt még fölkeresném a péket, |
| s megkérném a bagoly kezét. |
|
A szellem (II. 13.)
| További kérdés: vajon a szellem |
| a királyfi atyjának lelke volt-e, |
| vagy egy ügyetlen magánnyomozó, |
| ki a szellem mezébe bújt a helsingőri |
| jelmezkölcsönzőben, és napokig |
| ott lábatlankodott a vár körül? |
| Polonius bérelte föl? Most már ez is |
| titok marad, mint annyi minden. |
|
Az elhízott királyfi (II. 14.)
| „Tikkad, mert kövér,” – mondta a királyné, |
| s a huszadik századi Hamletek |
| sörpocakkal gurultak át a színen, |
| míg egy ötletes nyelvész nem közölte, |
| hogy a „fat” szónak „fáradt”, „kimerült” |
| jelentése is volt a múltban. |
| Úgy gondolom, hogy e megbízható |
| közlés nyomán a mesterségesen |
| felpuffasztott Hamletek hathatós |
| fogyókúrába kezdtek. Leadott |
|
Kígyóvedlés (II. 15.)
| Vedlünk egy hosszú vagy rövid |
| életen át. Cserélődik hajunk, |
| Mindent magunkhoz hasonítunk, |
| hogy minden, ami ehető, miattunk |
| teremtődött s nekünk szolgál e földön. |
| E földön, mely végül minket nyel el |
|
Idő kérdése csak (II. 16.)
| Nem találkoztunk hosszú ideje. |
| Igaz! De mintha kicseréltek |
| a fontosabb dolgokban legalábbis. |
| Én az maradtam, aki voltam, |
| de téged mintha dagasztó- |
| teknőben gyúrtak volna át. |
| Te készültél lágyabb anyagból. |
| róla, nem is az én hibámból |
| történt, ami történt. Most sem haragszom |
| mihez kezdhetnék még veled. |
|
Bálványok árnyékában (II. 17.)
| Nem jó élő bálványok árnyékában |
| hűsükben, langyos melegükben. |
| De ha továbblép a nagy Pártfogó, |
| számodra ismeretlen céljai |
| érdekében, te pőrén ott maradsz |
| a gyilkos lángot szóró napsütésben. |
|
Rég elhagyott szobák (II. 18.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
| Ott áll a sötét helyiségben, |
| s most egy végzetes ostobaság |
| folytán visszakerült. Megáll |
| Odaátról ismerős lihegést, |
| bosszúra szomjas fújtatást hall. |
| Mégis lenyomja a kilincset, |
| lép be a tigris ketrecébe. |
|
Kialvó lámpák (II. 19.)
| Botorkálok, mint a vakok, |
| egy kirakatbabát. Nincs visszajelzés. |
| Képzelt írógépkattogás. Darabokra tépett |
| havaz rám. Talán most tudnám megírni, |
| készültem. Most, hogy minden elsötétül. |
|
Erőszak (II. 20.)
| Aki csikland, nevetni kényszeríthet |
| rosszkedvemben, ételt tömhet belém |
| jóllakottan, tölcsért nyomhat a számba, |
| s itathat borral, vízzel fulladásig. |
| Megalázza a gyöngét az erősebb, |
| karját csavarva térdre kényszeríti, |
| hogy bocsánatért könyörögjön |
| az őt magát ért, megbocsáthatatlan |
| sértésekért. Tetszés szerint |
| formálhat belőle aljas besúgót, |
| vagy esküvő előtt kiherélt vőlegényt, |
| süketnémát, vakot, élőhalottat. |
|
Mit ér? (II. 21.)
| Mit ér becsapni önmagunkat? |
| Sírjukba visszagyömöszölni |
| Ha újra s újra visszajönnek, |
| nem okosabb-e közéjük feküdni? |
|
Hála (II. 22.)
| Hogy még élek, neked köszönhetem, |
| aki társam lettél tizenhat éve, |
| bár nem valami nagy öröm a rozzant |
| testben duzzadó szellemi erővel |
| sínylődni, elviselni cselből |
| avagy félreértésből származó |
| bókot, képmutatók szemforgatását, |
| némán hallgatni végig a szofizmák |
| és mellébeszélések kórusát, |
| jóhiszemű eszközzé válni néha, |
| tisztátlan célok érdekében. |
|
Fénykép (II. 23.)
| Színes fényképről mosolyog felém |
| egy nyolcesztendős kisleány. |
| „Emlékszem rád,” – mintha ezt mondaná. |
| Máskor meg: „Nemsokára elfeledlek.” |
| Hiszen a gyermeki emlékezetben |
| gyorsabban fakul el egy öregember |
| arca, mint ahogy az idő fakítja. |
| Nem utazhatom el. Te sem utazhatsz |
| haza, vagy túl későn. Isten veled! |
|
Lefokozás (II. 24.)
| Buddhából zsírkőszobrocskát faragnak, |
| Jézust szupersztárrá alacsonyítják. |
| Vallásalapítók, győztes vezérek, |
| világhírű tudósok nimbuszát |
| tépázza meg a kegyelettelen |
| utókor. Az idő ritkán nagyító, |
| legtöbbször kicsinyítő lencse, persze |
| üveglencse. Nem adjuk legalább el |
| egy tál hitvány lencséért apai |
| örökségünket, és a vaksi vén |
| áldásáért nem fogjuk legalább |
| az áldozati állat messze bűzlő |
| irhájába burkolni meztelen, |
|
Ulysses (II. 25.)
| Korunk hőse sosem száll gyors hajóra, |
| gyalogszerrel hagyja oda a bordélyt, |
| hová hiába tért be. Megpihen |
| a dombon. Kissé följebb egy kamaszlány |
| sütkérezik. Hősünk onanizál, |
| míg oda sandít, hol a kurta szoknya |
| följebb csúszott. Odahaza a Hitves |
|
Csüggedés (II. 26.)
| Mikor hazafelé hajtják a nyájat, |
| mikor az arcok már bealkonyodnak, |
| mikor a zsalugáter résein |
| folyékony-szürke, nyávogásszerű |
| panasz szivárog, mikor egy fatönkön |
| ülve szívjuk utolsó cigarettánk, |
| s az is kihullik szájunkból a porba, |
| mikor belátjuk, hogy magunk vagyunk |
|
Ásatások (II. 27.)
| Kiássuk a kincset, mit régi rablók |
| rejtettek el, éj idején felássuk |
| a dögtemetőt állatcsontokért, |
| ásunk ihatatlan vizű kutat, |
| mély gödröt ásunk, s félünk, hogy magunknak. |
| Mi az idő, mint értelmetlen ásás |
|
Megváltás (II. 28.)
(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
| H. Sz. hajótörött. Egy sziklazátony |
| foglya. Zsákjában semmi élelem. |
| Kulacsa kiürült. Fenn tűz a trópus |
| orgyilkos napkorongja. Egy hajó |
| bukkan fel kora reggel, hófehér |
| vitorlákkal a láthatáron. |
| A korlátnál álló, gyászfátyolos hölgy |
| megpillantja a sziklaszirt lakóját. |
| Keszkenőjével int. A kapitány |
| előveszi a hosszú látcsövet. |
| De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan. |
| „Halott szegény,” – mondja a tiszt a hölgynek. |
|
|