Egy mítosz születése*

Téli napló 1982–83

 

 

 

 

December*

 

 

 

 

Ami hátravan (XII. 1.)

A szívdobogás a fatörzsben,
a mellkasban szaporodó évgyűrűk szorítása
intő jel. Nem tartozol többé a láthatatlanok
közé, akiket nem vesz észre s elmegy mellettük a halál.
A te időd már megszámláltatott.

 

 

 

Szigetek (XII. 2.)

Arcok emelkednek ki az óceán vizéből,
olyan messze a parttól, hogy a legkitartóbb
úszók sem jutnak el odáig.
Arcok, ismerős alakzatok.
Révek vagy zátonyok?
Remegő kézzel
próbálom a léket betömni
én, képzeletben már hajótörött.

 

 

 

Meztelen lányok (XII. 3.)

Meztelen lányok a partfövenyen.
Egypár évtizeddel fiatalabban
rohantam volna feléjük,
megsimogatni napolaj-illatú
bőrüket, fejemet nyugtatni
hasuk feszes, mégis lágy vánkosán,
ízelítőt kérni és kapni a napsütötte
aranyszobrok testének titkaiból.

 

 

 

Véríz (XII. 4.)

Emlékszem ízére a vérnek,
mikor, néhány nappal műtét után,
fuldokolva ébredtem éjszaka, és undorító,
vasízű vért köhögtem keservesen a tálba.
De nem feledtem el a friss vér
eleven, sós ízét sem, mikor
egy lánnyal egymás ajkába haraptunk
csók közben, esőzuhogásban, egy kapualj
sötétjében, ahová nem tudnék
visszatalálni többé,
még hogyha ezen múlna is mindkettőnk élete.

 

 

 

Istentelen karikatúra (XII. 5.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Jézus elrajzolt torzképéhez
modellt ül egy csavargó
a szemétdomb tetején.
Körül patkányképű apostolok
tagadnák meg, félelmükben visítva, a Mestert,
hogyha a hangfalakból áradó diszkó-zene
tengeri vihart megszégyenítő
hullámdöreje el nem nyomna mindent.
A farmernadrágos festő ajkai mozognak,
nem imát mond, csak még nem köpte ki
a rágógumit. Sáskajárás
zúg el a kép fölött, a levegőben.

 

 

 

Betömött szájjal, füllel (XII. 6.)

Számban homokkal nem hazudhatok.
Fülembe tömött gyapottal nem hallhatom
a mások hazugságait,
sem a túl őszinte sakálvonítást.

 

 

 

A Szabadsághoz (XII. 7.)

Szabadság, te tépett ingű,
puskapor-foltos arcú,
örök-fiatal istennő!
Látom, amint gyönyörű tagjaid
elővillannak rongyaidból.
Látom szépségedet a rád kent mocskon át,
ahogyan – nő létedre is –
kivont karddal suhansz
holttestek közt, a csatatéren.

 

 

 

Az Árnyék szava (XI. 8.)

Én állok napfogyatkozáskor
ama fényes korong elé.
Én ülök nyomasztón agyvelőd
rugalmas matracán, mikor
egy sort sem tudsz leírni.
Én lopódzom utánad a sikátorok
homályában. Én súgom a füledbe
mindazt, amit legszívesebben
sohase hallanál.

 

 

 

Önállóság (XII. 9.)

Körhintám falovai a föld
forgásával ellenkező irányba
futnak. Akármit állítasz,
ellentmondok. Birtokom egyetlen
pillanat, de arra használhatom
ezt a kevés időt,
ami nincs kedvedre,
ormótlan Bálvány, emberéletek
fölötti, undorító Hatalom!

 

 

 

A vágóhíd (XII. 10.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Minden ott áll, ahova nem való.
A megdicsőült, hős szobor
egy világítóudvar fenekén,
az átszellemült szerelmi költemény
egy illemhely falán.
H. Sz. vérfoltos köténnyel,
kezében bárddal,
simára borotvált arc helyett
szakállasan, bajuszosan,
kidüllesztett, pohos hassal áll
a vágóhíd bejáratánál.

 

 

 

Talányos kérdés (XII. 11.)

Körülöttem keringnek holdjaim?
Vagy én keringek holdjaim körül?
Ha szétnézek, egy égő város
füstjét és lángjait szemlélhetem,
egy városét,
amely önnönmagát gyújtotta fel.

 

 

 

Agnoszkálás (XII. 12.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
A szervetlen megőrzi arcát,
legföljebb megkoptatják egy kicsit
az évmilliók. De az élőt, a szervest
hamar romló anyagból gyúrták.
Megrothad a földre hullott káposztafej.
Hatalmas pocakot növeszt a vízi hulla.
Arca püffedt lesz és lila.
Elmosódik közöttük a különbség.
A káposzta is elfogy, a kecske is éhen marad.

 

 

 

Tehetetlenség (XII. 13.)

Ordítsak-e?
Szégyelleném.
Káromkodjak?
Mit tegyek, hogyha nem tudok!
Köpjem szembe magam?
Csak a tükörben van rá lehetőség.
Köpjek le másokat?
Hátha megtiszteltetésnek veszik.
Miért, hogy mégis elvörösödöm?

 

 

 

Káprázatok (XII. 14.)

Érthetetlen, de mégis azt sugallja
a költészet vagy a zene,
hogy közünk van valami módon
az örökkévaló időhöz is.
Belénk ültette valaki vagy valami
a művészetek magasabbrendűségébe
vetett hitet. Sajnos, elvesztettük eközben
a vándormadarak
tájékozódási ösztönét.

 

 

 

A kimondhatatlan (XII. 15.)

Kimondani, amit csak érzünk,
de szót rá nem találunk
a gyakorlatibb célokra való
emberi nyelvben! Iszonyú,
hogy bizonyos gondolatokat, érzéseket
megfogalmazni senki sem tud.
Olyan ez, mint az életükért könyörgő
némák nevetséges erőlködése!

 

 

 

Bálnák a parton (XII. 16.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Mikor a kerti törpék
útra kelnek az égetőkemence
felé, honnan egykor világra jöttek;
mikor a bálnák partra úsznak,
hogy ne az olajtól bűzlő habokban,
hanem a levegőn fulladjanak meg;
mikor a költők
kiejtik kezükből a tollat,
mert látják, úgyis hasztalan a szó:
akkor majd lészen
sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása.

 

 

 

Földforgás (XII. 17.)

Télen a föld közelebb van a naphoz,
de kedvezőtlenebb
szögben érik a sugarak.
Mint hogyha két arc közeledne
egymáshoz, de az egyik hidegen
fordulna el, odvas fogak
bűzétől undorodva.

 

 

 

Mint a bogár (XII. 18.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Az egyik tornádó továbbsodor,
a másik visszaránt.
Az ég kékjén csattog a talpam.
Haladok fejjel lefelé,
mint bogár a szoba mennyezetén.

 

 

 

Ami örökre elveszett (XII. 19.)

Megírhatjuk-e, amit meg nem írtunk
kellő időben? Mintha egy kopasz
férfi keresné, gyűjtögetné
erdőn, mezőn, szobában
régen kihullt hajszálait.

 

 

 

Rosszabb-e vagy jobb? (XII. 20.)

Hogyha egy régi görög bölcselő
feltámadna, s látná az utakon
a kamionokat, a teherautókat
száguldani, tán levetné magát
rémületében a földre,
és nem tudná, szörnyetegek
veszik-e körül vagy félistenek.
Talán, ha csak egyet is szippantana
a levegőből, mit naponta szívunk,
azonmód holtan rogyna össze.

 

 

 

Szórakozottság (XII. 21.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Lepke után fut a lepkevadász
lengő hálóval, de egyébként
anyaszült meztelenül. Éppen
be akart lépni a kádba,
mikor meglátta az ablakon át
azt a bizonyos, eddig csak könyvből ismert,
rendkívül ritka példányt.

 

 

 

Csatatér (XII. 22.)

Harcoltak századokkal ezelőtt
itt a mezőn. Az elesetteket
eltakarították a sírásók
vagy az idő. Mégis felhangzik
néha, a környék lakói szerint,
valami kardcsattogáshoz hasonló
zörej, magasan fenn a levegőben.

 

 

 

Az álmodó (XII. 23.)

Arról álmodott, amit már megélt
valaha. Ébredés után
azt élte meg, amiről álmodott.

 

 

 

Táncosnő a magasban (XII. 24.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
A felhőkarcoló legmagasabb
emeletének párkányán piruettező
világszép táncosnőt kitárt karral
várja odalenn H. Sz., noha tudja,
ha lezuhan a gyönyörű test,
együtt mállnak lekvárrá a kövön.

 

 

 

Szegény ember vízzel főz (XII. 25.)

Nem simogathattad őt magát,
hát fürdőruhás fényképét nézegetted,
és önmagadat simogattad
kamaszkorodban.
Jobb, ha el sem mondom, hol és hogyan.
Szorongattad szegénykét fulladásig,
és csiklandoztad, míg be nem pisilt.

 

 

 

„Egy dérütött pasas” (XII. 26.)

Szemben állsz egy vidéki város
poros utcáján a házzal,
ahol valaha ő lakott.
Ha csodaképp kilépne a kapun
húsz évének üde pompájában,
meg sem ismerné a túloldalon
azt az ősz hajú férfit, akit
nem látott harminc-negyven éve.
Bámulhatnád nyugodtan:
amíg melletted elhaladna,
rád sem pillantana.

 

 

 

A későn érkező (XII. 27.)

Vonata elakadt a hóban,
s órákig vesztegelt.
Poggyászában maradt
a magával hozott szmoking.
Mégis szobát vett ki a szállodában,
kicsomagolt, megfürdött és átöltözött.
A csokornyakkendőt is felkötötte,
és félóráig állt
a takarítatlan, üres teremben.
Virágcsokrok elhullott szirmait
látta összetaposva. Hallani vélte
az éjszakai báli nép
zsongását, és mélyen tüdőre szívta
a táncosnők és táncosok
rég kihűlt izzadtságszagát.

 

 

 

Akiket illet, megértik (XII. 28.)

Az én nevem lángjainál
senki se fogja többé
a maga pecsenyéjét sütögetni.
Nem leszek létrafok,
hogy följebb hágjon rajtam bárki lába.
Emelkedjetek magasra a saját
szárnyatokon, és hogyha nem megy,
tűnjetek el a számotokra készült
süllyesztőben a színről!

 

 

 

A méltatlan tanítvány (XII. 29.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
Van, aki a méltatlan
tanítványok sorába tartozik.
Igaz, el nem árulná a Mestert
harminc ezüstért, talán negyvenért sem.
De ha a vízen járni próbál
s a csónakból kilép, szerencséje,
hogy úszni tud.
Nem lakat jól ötezer embert
két hallal, öt árpakenyérrel,
legföljebb egy-egy rundót
rendel baráti körben.
Feltámasztaná a halottakat,
de nem mozdítja egy sem
szavára füle botját.
Nem gyógyítja meg az inaszakadtat,
csak tolószékét gördíti, ahová kell.
Meg sem feszítik,
legföljebb seggbe rúgják.

 

 

 

„A Babiloni Parázna” (XII. 30.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
A Vörös Fenevad távollétében
H. Sz. lovagol a mezítelen
asszonyi állaton. Csupasz farát
virgáccsal ösztökéli.
Nem megy a vágta. Virgácsa nyelét
ama falánk résbe döfi. Hátaslova
nyihog, nyerít, elélvez, összerogy.
H. Sz. a földre huppan.

 

 

 

A csodatétel (XII. 31.)

(„H. Sz. Jelenései”-ből)
A Babiloni Parázna mezítelenül
lovagol az anyaszült meztelen
H. Sz. hátán. Csupasz farát
virgáccsal ösztökéli. H. Sz.
heves erekció után
ejakulál. Spermája a csillagokig
lövell. Kihűlt bolygókat
termékenyít meg, ahol az emberiség
egy-egy töredéke új otthonra talál,
ha a megmérgezett,
örökre lakhatatlan
földgolyóról menekülnie kell.

 

 

 

Január

 

 

 

 

Születés (I. 1.)

Új égitest születik.
Pályája feketébb a feketénél.
Láttára megállnak döbbenten a felhők,
az úszó jégtáblák a partra csapni nem tudó tavon.
Kíváncsian dugják ki fejüket
a vízbe fúltak, hogy azonmód
sietve alábukjanak.

 

 

 

Holdfény (I. 2.)

Vetkőznek a sziklák a téli holdsütésben,
ledobják árnyékból szőtt ingüket,
gomolygó ködszoknyájukat
a széles tomporú, de meddő asszonyok.
Komoran tűrik a lábukat csapkodó
hullámok korbácsütését,
a szél szidalmait.
Szigorú arcuk számonkérőn fordul az ég felé.

 

 

 

Fantomok (I. 3.)

Megcsonkították testüket, de eltakarják
hiányzó fél keblüket, karjukat
bő leplükben. Himlőtől foltos arcukon
rózsaszín babaálarc.
Visszataszító mivoltukban is
csábítani akarnak.
Jaj annak, akit egyiküknek
ágyába vonszolni sikerül!

 

 

 

Kinek írunk? (I. 4.)

Vajon olvassuk-e egymást?
Olvassuk-e legalább önmagunkat,
vagy olvasunk-e önmagunkban?
Megállíthatatlan
bolhák az ugráló betűk.
Káprázik tőlük a szemünk.
Kiesik kezünkből a könyv.

 

 

 

Gyanú (I. 5.)

Fegyveresen járjuk körül magunkat,
ezt a védelmünkre bízott erődöt.
Ha majd csend lesz örökre,
ha elporladnak az oklevelek,
és rozsda eszi a medáliákat,
patkányok futnak el s viszik
fogaik közt a csillagokkal ékes gallért,
a színes sávú váll-lapot.
Csak fekszünk mozdulatlanul,
s nem érezzük, virágpor
vagy hamu hull-e szemhéjunkra.
Markunkba szorítjuk a gyűrött
papírt. Ráírva az igazság,
mit egy életen át kerestünk,
de az élettelen
szem úgysem olvashatja már.

 

 

 

Villámhárítók (I. 6.)

Nem tudom, kik hárították el
fejem felől a veszélyt.
Védelmezőim sem tudják talán,
mit cselekedtek.
A villámhárító a tornyon
hiába kéri a szélkakast,
figyelmeztesse, ha baj van.
Mikor lesújt az égből a tüzes kard,
megtévesztő csend előzi meg
a fülrepesztő csattanást.
Nem kukorékol soha a kakas.

 

 

 

A talaj mérgei (I. 7.)

Régóta csak a föld mérgeiből
táplálkozom. Nem ártanak.
Hiába marja meg a kígyó
gazdáját, aki fújja a sípot.
Pedig sokan maradtak a pokolban,
akik csak a dudálást akarták
megtanulni odalenn.
Vagy dudájuk nincs, amit fújjanak,
vagy a szuflájuk fogyott el
idő előtt. Vegyétek tudomásul,
ilyen a földi sors:
a gazdagnak még több adatik,
a szegénytől a kevés is elvétetik.

 

 

 

Vadászat (I. 8.)

Bokrok között elcsörtet a szarvas.
Egy ismeretlen kéz röpít
a vadász szívébe ezüstgolyót.
Néha mégis győz az igazság:
nem a nemes vad hullik el,
hanem a nemtelen gazember!

 

 

 

Horoszkóp (I. 9.)

Horoszkópomban áll:
magas kort kell megérnem,
de mégsem múlhatok ki
természetes halállal.
Összeesem, kitárva két karom,
egy lángra gyúlt hegyormon,
vagy szakadékba zuhanok,
arcod eltörölhetetlen
emlékével homályosodó szememben.

 

 

 

Elpazarolt életek (I. 10.)

Az oktalan bosszankodással
töltött napok, átnedvesült
zsebkendők könnye, vére, taknya.
Gyertyalángnál megpörkölődött
lepkék voltunk, s nem tudtuk, mi a gyertya.
Nem láttuk meg a gazda markát,
mikor ocsúként embereket szórt
a láthatatlan szárnyasok
csőre elé. Ugyan tudja-e
a legbölcsebb is közülünk,
miért hizlalnak minket,
vagy kiket hizlalnak velünk?

 

 

 

Elhalasztott őszikék (I. 11.)

Félek kinyitni a postaszekrényt.
Három különböző helyen
kellene ott lennem ugyanazon időben.
Szerzői estre sietek,
a Gellért téren forgalmi dugó:
a Turulmadárra megint
felmászott valaki.
A taxi visszafordul,
óriási kerülővel,
a Petőfi hídon át
sietek a cél felé.
Rohanvást fel az emeletre!
Zihálva állok a színpadon.
Nesze neked, nyugalmas öregség!
Negyven éve nem látott ismerősök
hívnak fel, szinte naponta.
Sürgősen találkozni akarnak
velem. Százszor jaj annak,
akit a hír szárnyára kap.
Már látom, hogy csak a jövő
évezred első éveiben,
valahol az aggok menhelyén
írom meg, ha megírhatom,
a kötelező őszikéket.

 

 

 

Öregség (I. 12.)

(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Te, aki nem vagy,
add, hogy én se legyek!
Irigyelem az együgyű vént,
míg éli második gyermekkorát.
Annál iszonyúbb tiszta ésszel,
fogékonyan az újra,
napról napra pontosan mérni fel
hanyatlásunkat, megkívánni tisztes korban
ősz fejünkhöz nem illő dolgokat,
tovább élni az aggság
szenilis méltósága nélkül.

 

 

 

Hűvös fényben (I. 13. )

Átlátszó, szürkés, víz alatti
tájék. Sosem látott alakzatok.
Ritkás ködök kísérik a szelet
a szakadék mentén. Halovány
rezgés tükröz eltitkolt szenvedést,
amit nem ismerünk, de mégis
szánalomra indít. Ha nappal is
e hűvös fényben élnénk,
megváltoztatnánk életünket.

 

 

 

Palackposta (I. 14.)

A ki nem mondható
kívánságot végül palackba zárjuk
és a szeszélyes hullámokra bízzuk.
Voltaképpen lemondunk
valami bizonyosról, hogy sokáig
tengődhessék még a remény,
járjon föl és alá szűk ketrecében,
üvöltsön fel kétségbeesve.

 

 

 

Az átváltozás (I. 15.)

Szörnyeteget szeretni nem lehet,
ha mégúgy esdekelne is
szeretetért. Mit ér neki, ha szánjuk?
Százlábúvá változni nem muszáj,
elég, ha túl vén lesz az ember,
béna és magatehetetlen.
Senki sem emelkedhetik
tartósan felül önmagán.
Végül a szörnyeteg kiszenved,
kirándul a megkönnyebbült család,
s elégedetten falatozva
pihen a természet ölén.

 

 

 

A súly (I. 16.)

A belülről nyomasztó
súly! Azt se tudjuk,
malomkő-e vagy vasgolyó,
csak azt, hogy felelőtlenebbül
élhetnénk nélküle. De aki ránk
rakta az alig elviselhető
terhet, fölmentést úgysem ad.
Beletörődve hurcoljuk magunkkal
a súlyt az évek kaptatóján.

 

 

 

Te már tudod (I. 17.)

(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Halálos ágyad mellett ülve
hazudtam. Ez a kötelesség,
kíméletből a haldokló iránt.
Hangom hamis csengését észrevetted
és szavaimat félremagyaráztad.
De mit tehettem?
Másnál ez olykor érdem,
nálam csak a gyámoltalanság
egy válfaja. Néha azt gondolom:
„Te már tudod, mi van odatúl,
s ha nem, hát semmiről se tudsz.”

 

 

 

Zűrzavar (I. 18.)

Hóvihar a szalonban.
Vadonatúj ülőgarnitúra az erdei tisztás
zöld gyepén. Különös lények
a lombikban. Nem a természet
alkotta őket, hanem az emberi
találékonyság. Egyelőre a kísérletezők
nem merik szabadon engedni
teremtményeiket. Veszélyesek lehetnek.
Mit nem fognak látni ükunokáink!
Fordított kentaurt vagy vízisellőt!
Ugyan mihez kezdenek majd velük?
Szerencse, hogy mi öregek
úgysem érjük meg az ilyen
fölöttébb kellemetlen és feszélyező
találkozásokat.

 

 

 

A remény arca (I. 19.)

Remény nélkül nem lehet élni.
Fejfájással, sajgó tagokkal ébredünk,
kedvetlenül, és az ablakban akkor
mosolygó, szép arc jelenik meg.
Nem tudjuk, fiatal leányé
vagy egy kamaszfiúé.
Talán egy nem nélküli angyalé!
Hallgat, de szótlanul is
életkedvet áraszt, reményt.
Eltűnik, de az üvegen,
mit szürke por lep,
sugárzóan világos
folt jelzi a helyet,
hol úgy jelent meg,
mint aki valami vigasztaló
jó hírt mondana nékünk,
csak nyelvünket nem ismeri.

 

 

 

Zenekar (I. 20.)

Mikor szél fúj az erdőn,
zenekart alakítanak a fák,
ágaik hangszerek. Szeszélyes
dallamokat susognak, fütyörésznek.
Láng lobban fel középen,
mikor feldördül a fortissimo,
mikor a villám a legterebélyesebb
üstdobba sújt belé.

 

 

 

Búcsúzás az estben (I. 21.)

(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Ó, add, hogy ünnepélyes csend legyen,
s egy sárga, sorvadt kéz emeljen
kristálykelyhet az ég felé!
Ki tudja, talán az utolsó sorokat
írom ezen az órán.
Az asztalra hanyatlom,
a nyitott ablakon
sárga port hoz be a szél,
körülkering az alkonyatban
az aranykámzsás körmenet,
de én nem láthatom már.

 

 

 

Volt-e értelme? (I. 22.)

Létrehoztam-e valami maradandó
értéket? Mások hivatottak
eldönteni a kérdést. Kár, hogy tömérdek
időt töltöttem haszontalanul.
Akadályozott az idő, az emberek, a saját ösztöneim,
a könyvek. Hisz táplálni kellett
a szellemet s a testet is,
hogy bármit létrehozzon,
verset nemzzen vagy csecsemőt.
Lehet, hogy mindhiába
töltöttem el hetven évet a földön,
kiszakadva a Minden-egy
anyaölből, az öntudatlan
mennyországból, ahol az értelem
önhitt zseblámpája nem világítja meg
az ösvényt, hisz nincs semmiféle ösvény!

 

 

 

Üres városok (I. 23.)

Lakatlan városok, honnan kivándorolt a nép,
mikor már nem folyt víz a patakokban,
s krétaport hullattak a fák
ősszel, száraz levél helyett. Ismertem a kihalt
városokhoz hasonló arcokat
és testeket. A fénytelen szemek
nem tükröztek mást, csak a puszta semmit.
Völgyet tapogató kezem nyomán
meg sem mozdult a két kebel,
a két kialudt, kúpforma vulkán,
a combokat érdesen
lepték a megmerevedett
szőrtüszők. Selymes simaságra
vágyódó ujjaim zavartan
húzódtak vissza. Arra vártam,
hogy egy szó hangzik el,
vagy történik valami más.
Végül magukra hagytam őket,
akik lemondtak önmagukról.

 

 

 

Ragály (I. 24.)

Jól ismerlek, ragály, középkori
félelmes istenség. Barátcsuhában
vittem házról házra a tömjénfüstölőt.
Imát mormoltam a bemocskolt ágyakon
heverő hullák s haldoklók fölött.
Kentem tagjaikat varázskenőccsel,
de gyógyhatásában magam se hittem.
Végül elvonult a ragály, látszólag elmúlt,
mint a gyűlölet vagy a szerelem.
Nyomában a nyomasztó csend maradt,
alvadt vérsáv a mozdulatlanul
fekvő halottak szája szögletén.
Sarutalpam egyhangú kopogása
volt egyetlen kísérőm távozóban.

 

 

 

Vérző csillagok (I. 25.)

Átláthatatlan ingovány
itta be szomjasan
a csillagokból csepegő vért.
Láttam vagy álmodtam talán?
Gyertyák a színes ablakok mögött,
az ágyban suttogások,
fogadkozások. Rég történt nagyon.
Hajnalban haloványra váltan
véreztek el a csillagok.
Tűzijáték-szerelmünk
nem élte túl a hosszú éjszakát.

 

 

 

Félszeg tragédiák (I. 26.)

Fölöslegesen forgó színpadok,
hol meg nem írt tragédiákat
játszanak rögtönözve a szereplők.
Minden szavuk következetlen, a rosszul fölkent
festék könnyektől mázolódik el.
Koromsötétbe ugrunk,
nem tudhatjuk előre,
alacsony zsámolyról-e vagy torony-
tetőről. Félbeszakad a cselekmény,
a levegőben tanácstalanul
függ a félig kigondolt jelenet,
elmarad a kifejlet. Összevissza
hadonászunk csak a fejünkre
szakadó díszletek között.

 

 

 

Vezeklés (I. 27.)

A régóta halogatott nap,
mikor megszaggatjuk ruhánkat,
hamut hintünk fejünkre.
Többnyire elkésünk vele.
Olyankor szánjuk rá magunkat,
mikor már semmi foganatja.
Azokat követjük meg tiszta szívből,
akik nem tudnak rólunk, sem magukról
a föld alatt. A bűnbocsánatért
esdő szó élettelen koldusok
ölébe dobott alamizsna.

 

 

 

Szobrok könnyei (I. 28.)

(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Avagy van-e, ki nékem megbocsát?
Sajtolhatok-e könnyet
márványszobrok szeméből?
Koporsók között tántorogva,
a földre zuhanok félrészegen,
hasztalanul kérlelem őket,
hiába átkozom el magamat.
Bárcsak próféta lennék,
s tudnék fakasztani
sziklából tiszta forrást!

 

 

 

Várakozás (I. 29.)

Várom, hogy induljon felém az erdő.
Várom, hogy megizzasszon a hideg.
Várom, hogy felkaroljon az ismeretlen pártfogó.
Várom udvarnoki kinevezésemet.
Várom a csodálatos hanglemezt,
a görög kardalok elveszett dallamával.
Várom, hogy testem oly könnyű legyen,
mint a szél és a füst.
Várom, hogy szakállam hosszúra nőjön,
s mehessek remetének.
Várom a hangot, mely előbb-utóbb
szólítani fog engem is.
A hangot, melynél nincsen komolyabb,
őszintébb és felségesebb.

 

 

 

Igazságszolgáltatás (I. 30.)

Nincs magasabb gondviselés,
földi vagy másvilági
ítélkezés, igazság-
szolgáltatás. A bírák
parókája, talárja lenn a porban,
s a Véletlen pótolja őket.
Legtöbbször fonákul cselekszik,
néha mégis megteszi, ami kell.
Úgy ítél, mintha gondolkodni tudna,
mintha benne is élne érzés.

 

 

 

Elmaradt találkozás (I. 31.)

(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Ne hidd, hogy odatúl találkozunk.
Én sem hiszem. A végtelen időben
nem ismétlődik kétszer ugyanaz.
Esélyünk egyenlő a semmivel.
Még foghatom kezed.
Fölém hajolsz megnézni, alszom-e?
Végül mégis sötétség falja fel
vonásainkat. Olyanok leszünk
egymás számára ketten,
mint akik más-más évszázadban éltek.
Idegenebbek egy férfi s egy nő
arcképénél, akik semmit se tudnak
egymásról, hiába függnek
közös falon valami régi kastély
termében, ahol egyre sűrűbb
homály szivárog be az ablakon.

 

 

 

Február

 

 

 

 

Lábnyomok (II. 1.)

Ismeretlen lábnyomokat
fedezek föl a sose látott,
lakatlan homoksivatagban,
szinte holdbeli tájon,
ahol növényzetet se látni,
csak formátlan sziklákat és hamut.
Bokáig süllyedek, ha lépek,
mégis van itt valami ismerős,
egy elfelejtett álom
vagy egy korábbi élet föl-fölvillanó
emléke. Lábam pontosan
beleillik az idegennek hitt nyomokba.
De mit kerestem volna régen itt,
ahol most sem találok más egyébre,
csak a homokba rajzolódó,
semmitmondó leletre?

 

 

 

Párviadal (II. 2.)

Saját tükörképemmel szemben állok.
Kurta vasbotot szorít jobb kezem,
hasonmásom bal keze szintén.
Egymásra emeljük most fegyverünket,
csörömpölve törik be az üveg.
Ellenfelem testén fekete lyuk,
több sebből vérzem én is.
Újabb kemény csapással
ajtónyira tágítom az utat.
Átlépek véres arccal,
de győztesen,
legnagyobb ellenségem
maradék körvonalain.

 

 

 

Szövetség (II. 3.)

Ne hidd, hogy tőlem megszabadulSz.
Ne hidd, hogy valaha is elfelejthetSz.
Ha beszívod a levegőt,
én is elvegyülök lélegzeteddel.
Ha a poharat szádhoz emeled,
engem is iszol: láthatatlanul
ott úszom italodban.
Amelyikünk bűnt követ el
a másik ellen, homlokán lázvörös
bélyeg üt ki. Ha egyikünk nem él már,
hangszóróból, könyvek lapjairól
kiált a másikhoz. Mi egymás
kedvenc mérgei lettünk.
Méreg, melyről leszokni nem lehet
halálomig, halálodig.

 

 

 

A körülmények bűne (II. 4.)

Ha máshová megyek egy bizonyos napon,
nem is találkozunk soha,
és minden másképp alakul.
Jobban-e vagy rosszabbul? Ez sosem
fog kiderülni.
Már úgy sincs változtatni mód:
az égbe szállunk üdvözülten,
vagy két szomszédos hordágyon heverünk
a zuhanás után, összeroncsolt tagokkal.
Sorsunkba nem avatkozhat bele
földi szándék vagy földöntúli hatalom.
Magunk mondjuk ki a halálos
vagy fölmentő ítéletet
magunk felett.

 

 

 

Egyszer majd (II. 5.)

Egyszer majd mind, mind elveszünk
tűzözönben vagy vízözönben,
megégünk, megfagyunk, megfulladunk.
A búvárharangok nem konganak,
s ha konganának is,
nem lesz, aki meghúzza őket értünk.
Barlangokat, pincéket ás az ember
vagy betonfedelű óvóhelyet
készít magának. Nincs olyan
bűvös kör, melyet át ne lépne
hatalmas talpával a Rontás.
De jönnie sem kell, hisz úgyis
az a sorsunk, hogy megrontóivá
legyünk önnönmagunknak.

 

 

 

Érzéketlenül (II. 6.)

Mintha álmomban injekciós tűt
szúrtak volna belém, már semmi sem fáj,
sem a kövér, elégedett
arcok zsírfénye, sem az erőszak
értelmetlenné vált ostroma.
Kardot tartó jobb kezemet
bénultan engedem le.
Minden úgy jó, ahogy van,
hisz másképp nem lehet.

 

 

 

Csillagpucoválás (II. 7.)

(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
H. Sz. alacsony sámlin áll.
Sokkal közelebb van az ég,
mintsem remélni merte volna.
A fényüket veszített
csillagokat szidollal,
ronggyal pucoválja. Elégedetten
szemléli művét. Közben egy bakancsos
láb kirúgja alóla a sámlit.
Újra elsápadnak a csillagok.
H. Sz. meg sem lepődik:
ilyesformán végződik ébren is
minden vállalkozása.

 

 

 

Kolumbusz és társai (II. 8.)

(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
Fémsáv jelzi Ecuador napsütötte
földjén az egyenlítő vonalát.
H. Sz., a vállalkozó szellemű,
fél lábbal átlépi s megveti
egyik lábát az északi, másikat
a déli féltekén.
Kebelét büszkeség dagasztja:
hisz ez még senkinek sem sikerült,
se Kolumbusznak, se Napóleonnak.
Kár, hogy hamar fölébred.

 

 

 

A titkok könyve (II. 9.)

Könyv hull asztalomra a levegőből,
ismeretlen nyelven írták.
Megfejthetetlen ábrák
és meg nem oldható egyenletek.
Minden titoknak magyarázatát
tartalmazza talán e könyv,
csakhogy emberi gondolatrendszerünknek
idegen törvényeket és tényeket
közöl. Hogyha olvasni tudnánk,
abból se lenne semmi hasznunk.

 

 

 

Egy mítosz születése (II. 10.)

Ki tudja, hova lett H. Sz.,
a csetlő-botló versfaragó?
Ki tudja, mit csinál
valahol a seholban?
Egy idegen planéta
virágainak arcában olvas,
lávát merít a tűzhányó tövében,
s issza, mint üdítő italt.
Szakállas koldus lett szegény feje,
matracát éjszaka a szentély
fedele alá húzza, a távollevő
istenség tudta nélkül.
Valószínűleg teste sincs,
elúszó dallam, disszonáns,
de mégis fülbe mászó.
Mindegy! Jó, hogy már senkit sem zavar.

 

 

 

Posta-fóbia (II. 11.)

Reszketve nyitom ki a postaszekrényt
naponta. Nem az adóhivatal
fizetési meghagyásától rettegek.
Egykedvűen tudnám kiemelni
akár a szultán küldte selyemzsinórt is,
használat előtt. De félve várom a vérrel
átitatott papírt, melybe valaki fél fülét
vagy fölösleges zsigereit
rejtette. Tán még ezt is elviselném,
ha nem a saját nevemet
olvasnám, mint a küldemény
feladóját.

 

 

 

A bagoly és a pék (II. 12.)

A pék leánya volt-e a bagoly?
Hihetünk-e Opheliának?
Az idejében meg nem válaszolt
kérdés örök kérdés marad.
Aki talán felelni tudna rá,
ledöfik tőrrel a kárpit mögött
rejtőző patkányt. Így döföm le
magam is a delirium tremens
zöld vagy rózsaszínű patkányait,
mielőtt még fölkeresném a péket,
s megkérném a bagoly kezét.

 

 

 

A szellem (II. 13.)

További kérdés: vajon a szellem
a királyfi atyjának lelke volt-e,
avagy Fortinbras kémje,
vagy egy ügyetlen magánnyomozó,
ki a szellem mezébe bújt a helsingőri
jelmezkölcsönzőben, és napokig
ott lábatlankodott a vár körül?
Polonius bérelte föl? Most már ez is
titok marad, mint annyi minden.

 

 

 

Az elhízott királyfi (II. 14.)

„Tikkad, mert kövér,” – mondta a királyné,
s a huszadik századi Hamletek
sörpocakkal gurultak át a színen,
míg egy ötletes nyelvész nem közölte,
hogy a „fat” szónak „fáradt”, „kimerült”
jelentése is volt a múltban.
Úgy gondolom, hogy e megbízható
közlés nyomán a mesterségesen
felpuffasztott Hamletek hathatós
fogyókúrába kezdtek. Leadott
kilóik száma ismeretlen.

 

 

 

Kígyóvedlés (II. 15.)

Vedlünk egy hosszú vagy rövid
életen át. Cserélődik hajunk,
lassan kopik le bőrünk.
Mindent magunkhoz hasonítunk,
amit csak felfalunk.
Ama fennhéjázó tudatban
vágjuk le barmainkat,
főzzük ételeinket,
hogy minden, ami ehető, miattunk
teremtődött s nekünk szolgál e földön.
E földön, mely végül minket nyel el
s magához hasonít.

 

 

 

Idő kérdése csak (II. 16.)

Nem találkoztunk hosszú ideje.
Igaz! De mintha kicseréltek
volna kívül-belül!
Egyetértettünk valaha,
a fontosabb dolgokban legalábbis.
Én az maradtam, aki voltam,
de téged mintha dagasztó-
teknőben gyúrtak volna át.
Te készültél lágyabb anyagból.
Tudom, hogy nem tehetsz
róla, nem is az én hibámból
történt, ami történt. Most sem haragszom
terád, csak nem tudom,
mihez kezdhetnék még veled.

 

 

 

Bálványok árnyékában (II. 17.)

Nem jó élő bálványok árnyékában
pihenni. Kellemes lehet
hűsükben, langyos melegükben.
De ha továbblép a nagy Pártfogó,
számodra ismeretlen céljai
érdekében, te pőrén ott maradsz
a gyilkos lángot szóró napsütésben.

 

 

 

Rég elhagyott szobák (II. 18.)

(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
Ott áll a sötét helyiségben,
ahonnan elmenekült,
s most egy végzetes ostobaság
folytán visszakerült. Megáll
a sötétben, fülét
a zárt ajtóra tapasztva.
Odaátról ismerős lihegést,
bosszúra szomjas fújtatást hall.
Fél rettenetesen.
Mégis lenyomja a kilincset,
mint aki fegyvertelenül
lép be a tigris ketrecébe.

 

 

 

Kialvó lámpák (II. 19.)

Egy arc kirakatában
kialusznak a lámpák.
Botorkálok, mint a vakok,
átölelek véletlenül
egy kirakatbabát. Nincs visszajelzés.
Képzelt írógépkattogás. Darabokra tépett
kéziratok konfettizápora
havaz rám. Talán most tudnám megírni,
amire egy életen át
készültem. Most, hogy minden elsötétül.

 

 

 

Erőszak (II. 20.)

Aki csikland, nevetni kényszeríthet
rosszkedvemben, ételt tömhet belém
jóllakottan, tölcsért nyomhat a számba,
s itathat borral, vízzel fulladásig.
Megalázza a gyöngét az erősebb,
karját csavarva térdre kényszeríti,
hogy bocsánatért könyörögjön
az őt magát ért, megbocsáthatatlan
sértésekért. Tetszés szerint
formálhat belőle aljas besúgót,
hitetlen prédikátort
vagy esküvő előtt kiherélt vőlegényt,
süketnémát, vakot, élőhalottat.

 

 

 

Mit ér? (II. 21.)

Mit ér becsapni önmagunkat?
Sírjukba visszagyömöszölni
a régi kísérteteket,
ha néma felháborodástól
lángoló tekintetüket
úgysem tudjuk feledni?
Ha újra s újra visszajönnek,
nem okosabb-e közéjük feküdni?

 

 

 

Hála (II. 22.)

Hogy még élek, neked köszönhetem,
aki társam lettél tizenhat éve,
bár nem valami nagy öröm a rozzant
testben duzzadó szellemi erővel
sínylődni, elviselni cselből
avagy félreértésből származó
bókot, képmutatók szemforgatását,
némán hallgatni végig a szofizmák
és mellébeszélések kórusát,
jóhiszemű eszközzé válni néha,
méltatlanok javára váló,
tisztátlan célok érdekében.

 

 

 

Fénykép (II. 23.)

Színes fényképről mosolyog felém
egy nyolcesztendős kisleány.
„Emlékszem rád,” – mintha ezt mondaná.
Máskor meg: „Nemsokára elfeledlek.”
Hiszen a gyermeki emlékezetben
gyorsabban fakul el egy öregember
arca, mint ahogy az idő fakítja.
Nem utazhatom el. Te sem utazhatsz
haza, vagy túl későn. Isten veled!

 

 

 

Lefokozás (II. 24.)

Buddhából zsírkőszobrocskát faragnak,
Jézust szupersztárrá alacsonyítják.
Vallásalapítók, győztes vezérek,
világhírű tudósok nimbuszát
tépázza meg a kegyelettelen
utókor. Az idő ritkán nagyító,
legtöbbször kicsinyítő lencse, persze
üveglencse. Nem adjuk legalább el
egy tál hitvány lencséért apai
örökségünket, és a vaksi vén
áldásáért nem fogjuk legalább
az áldozati állat messze bűzlő
irhájába burkolni meztelen,
didergő tagjainkat.

 

 

 

Ulysses (II. 25.)

Korunk hőse sosem száll gyors hajóra,
gyalogszerrel hagyja oda a bordélyt,
hová hiába tért be. Megpihen
a dombon. Kissé följebb egy kamaszlány
sütkérezik. Hősünk onanizál,
míg oda sandít, hol a kurta szoknya
följebb csúszott. Odahaza a Hitves
rég másra vár…

 

 

 

Csüggedés (II. 26.)

Mikor hazafelé hajtják a nyájat,
mikor az arcok már bealkonyodnak,
mikor a zsalugáter résein
folyékony-szürke, nyávogásszerű
panasz szivárog, mikor egy fatönkön
ülve szívjuk utolsó cigarettánk,
s az is kihullik szájunkból a porba,
mikor belátjuk, hogy magunk vagyunk
s magunk leszünk örökre,
mikor satöbbi

 

 

 

Ásatások (II. 27.)

Kiássuk a kincset, mit régi rablók
rejtettek el, éj idején felássuk
a dögtemetőt állatcsontokért,
ásunk ihatatlan vizű kutat,
mély gödröt ásunk, s félünk, hogy magunknak.
Mi az idő, mint értelmetlen ásás
félreismert talajban?

 

 

 

Megváltás (II. 28.)

(„H. Sz. Álomlátásai”-ból)
H. Sz. hajótörött. Egy sziklazátony
foglya. Zsákjában semmi élelem.
Kulacsa kiürült. Fenn tűz a trópus
orgyilkos napkorongja. Egy hajó
bukkan fel kora reggel, hófehér
vitorlákkal a láthatáron.
A korlátnál álló, gyászfátyolos hölgy
megpillantja a sziklaszirt lakóját.
Keszkenőjével int. A kapitány
előveszi a hosszú látcsövet.
De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan.
„Halott szegény,” – mondja a tiszt a hölgynek.
S továbbmegy a hajó.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]