Lakatlan évszakok

Egyre ritkábban merészkedem a nagyváros vadonába, ahol üldözők nélkül is üldözött vagyok, hiszen bensőmben hordozom örök üldözőmet, a betegséget, amely kegyetlenebbül megziháltat, mint hogyha futnom kellene valaki vagy valakik elől. Betonketrecbe zárva töltöm az őszi s téli hónapokat, mialatt elnézegetem az építkezések finom porát felkavaró szelet, máskor meg az esőt. Ilyenkor szinte visszakívánom életem legboldogtalanabb, legnyomorultabb időszakait, a város ostromát, a másfél éves éhezést, mikor csonttá-bőrré fogyott, de fiatal testem villamossággal volt telítve még, és várni tudott a kedvezőbb napokra, türelmesen vagy lázadozva. Akkor mindig sietve jártam, számlálatlan kilométereket hagyva naponta magam mögött. Igen! Néha még az elromlott szerelem keserves időszakát is visszakívánom, mikor úgy állt belém a szenvedés, akár a fogfájás; órákig tombolt, s úgy is állt ki, ahogy a testi fájdalom szokott váratlan fegyverszünetet kötni a szenvedővel. Igen! A féltékenység kínja is úgy állt belém valaha rég, és éreztem, ahogy keresztül- áramlik rajtam, végig két karomon, egészen ujjaim hegyéig. S én futni próbáltam előle, vaktában hagyva hátam mögött az utcák sorát, és mikor sikerült végre magamat holtra fárasztani, a szenvedés eltompult. Valamennyi érzés, még a gondolatok árnyéka is kiszállt a láthatatlanul vérző szoborból, mely minden kínra érzéketlenül állt még sokáig egy utcasarkon vagy egy tér szegélyén, mielőtt gépies léptekkel, látszólag céltalanul elindult végre valami vaktában választott irányba: kimérten lépdelő holttest a rábámuló, de hozzá szólni nem merő járókelők között…