A felvilágosítás

Mikor távcsövedet kezembe adtad, nyomban más színben néztem a világot. A rövidlátók megnyugtató pasztellszínei helyett vérvöröset, kénsárgát, méregzöldet láttam. A szoba levegőjét legyek lepték el, rovarzümmögés szűrődött a falakból, a mezőt elborították a hétvégi kirándulók szétdobált zsírpapírjai, rikító műanyag palackjai, tiszta zenémbe konzervdobozok zörgése kolompolt belé, a földgolyó naiv, kerek ábrázatán kiütközött mindaz a folt, amit az emberi civilizáció ejtett rajta, visszataszító pörsenések lepték el, a fekélyek és a gyógyíthatatlan kelevények kavernáiból bűzös váladék szivárgott. Általad tudtam meg, bár akaratodon kívül, mi a valóság, miért hallgatnak el a jobbak, s ülnek lemondó legyintéssel, mint csüggedt remeték, a tengerparton vagy egy szikla szélén, s lógatják lábukat a semmibe, oly üres tekintettel, mint a könyvlap, ahonnan a legförtelmesebb cenzúra törölt ki minden betűt. Annak, ki tudja ezt, nem lehet többé már nyugalmas élete, békés halála, tudja mindazt, amit legjobb volna nem sejteni, tudja, de sosem mondja ki hangosan, amit te magad is némán adtál tudtomra, amiről te magad is érezted, hogy kimondhatatlan.