Suttogó hangok

Suttogó hangok mondják: „Lépj be a házba, ahol nem jártál idestova negyven éve!” És én követem parancsukat. Belépek oda, ahol senki sem lakik már. Tárgyakat érintek, bútorokba fogódzom, ujjaim hegyéhez por tapad. Kinyitok egy régi zenélődobozt, az ismerős dallam recsegve megszakad a közepén, egy rugó meghibásodott a szerkezetben. Egér fut át a padlón, közelemben. A félhomályban alig kivehető képek a falakon. Nem élnek a modellek, régen halott a festő. Egy pillanatra megcsap az elfelejtett kétségbeesés fuvallata. Továbbcsalnak a suttogó hangok: föl, föl a recsegő falépcsőn, ahol nevetve szaladtál előlem, ahol nevetve futottam utánad, hogy elfogjalak. Most a semmit ölelem kifulladva. Egy karosszékbe hanyatlom, porfelhő szálldos körülöttem. Mintha suttogó hangokat hallanék: „Minden így végződik, minden ily értelmetlenül.” Benyitok a legutolsó szobába. Valaki vagy valami fekszik ott, arccal a padlón. Már érinthetetlen. Ha mégis megfordítanám? „Föl kellene ébredni végre!”