A féltékenység kórtörténetéből

Méreggyűrűk

„Giving more light than heat, extinct in both”

Ostoba tűzvész, szinte semmiért

támadt háború, értelmetlen ostrom!

Ciberén élni, szerzetesi koszton,

elképzelt mámor reményeiért…

Felforralja, majd lehűti a vért.

Faköpönyegbe kényszerít a poszton,

örök őrt-állásba. Részekre foszlom

egy rögeszméért, mit más meg nem ért.

Vár a mélység, az ösztönök homálya:

fehér láng lebben vagy patyolat-ing?

Ököllel döngetsz egy vakablakot.

Rőzsét gyűjtesz, hogy lobbanjon a máglya,

s azt kell látnod, hogy „több világa, mint

melegje, és kialszik, míg rakod.”

„As doth the raven o’er the infected house”

El nem hessenthető, konok madár,

meg nem történt dolgoknál szemtanú,

szárnycsapásától éled a gyanú,

minden csípése egy csipet halál.

Rovarmadár, undok madárrovar,

zümmögve röpdös, vagy vijjogva száll,

fullánkcsőre orgyilkos hajlamú,

eszünk veszi, gyilkolni felloval.

Hajlékába nem hívja senki be.

Dülledt szemepárja skarlátvörös,

szárnya sötét lebernyeghez hasonló.

Szívek véréből él, de nincs szive.

Pestises bűzt kavarva úgy köröz,

„akár fertőzött ház körül a holló.”

„That ebb and flow by the moon”

A mérgezett seb nem gyógyul hamar,

a mérges mag kihajt a parlagon,

az önmagával küzdő fájdalom

kígyó, amely saját farkába mar.

Szélfúvásra megzörren az avar,

mint suttogó hang, mely ha rágalom,

ha igazság, egyképp kínpadra von,

kétséges, mit leplez le, s mit takar.

Ingovány ez, hol eltűnik a gázló,

s fejünk fölött, egy rossz lépésre már,

buborékot vet a forró iszap.

Megfojt a sötétlő-sűrűn szivárgó

tisztátlan vér, a káros tengerár,

„mely holdjárás szerint árad s apad.”

A szerző megjegyzése: Az angol nyelvű címek idézetek Shakespeare „Hamlet”, „Othello” és „Lear király” című tragédiáiból. A versek végén idézőjelbe tett szövegrész a címsorok magyar fordítása. A fordítók: Arany János, Kardos László és Füst Milán.

Suttogó hangok

Suttogó hangok mondják: „Lépj be a házba,

ahol nem jártál idestova negyven éve!”

És én követem parancsukat.

Belépek oda, ahol senki sem lakik már.

Tárgyakat érintek, bútorokba fogódzom, ujjaim hegyéhez por tapad.

Kinyitok egy régi zenélődobozt,

az ismerős dallam recsegve megszakad a közepén,

egy rugó meghibásodott a szerkezetben.

Egér fut át a padlón, közelemben.

A félhomályban alig kivehető képek a falakon. Nem élnek

a modellek, régen halott a festő.

Egy pillanatra megcsap az elfelejtett kétségbeesés

fuvallata. Továbbcsalnak a suttogó

hangok: föl, föl a recsegő falépcsőn,

ahol nevetve szaladtál előlem,

ahol nevetve futottam utánad,

hogy elfogjalak. Most a semmit ölelem

kifulladva. Egy karosszékbe hanyatlom,

porfelhő szálldos körülöttem.

Mintha suttogó hangokat hallanék:

„Minden így végződik, minden ily értelmetlenül.”

Benyitok a legutolsó szobába.

Valaki vagy valami fekszik ott,

arccal a padlón. Már érinthetetlen.

Ha mégis megfordítanám?

„Föl kellene ébredni végre!”

A felvilágosítás

Mikor távcsövedet kezembe adtad,

nyomban más színben néztem a világot.

A rövidlátók megnyugtató pasztellszínei

helyett vérvöröset, kénsárgát, méregzöldet

láttam. A szoba levegőjét

legyek lepték el, rovarzümmögés

szűrődött a falakból, a mezőt

elborították a hétvégi kirándulók

szétdobált zsírpapírjai, rikító műanyag palackjai,

tiszta zenémbe konzervdobozok

zörgése kolompolt belé, a földgolyó

naiv, kerek ábrázatán kiütközött mindaz a folt,

amit az emberi civilizáció ejtett

rajta, visszataszító pörsenések

lepték el, a fekélyek és a gyógyíthatatlan kelevények

kavernáiból bűzös váladék szivárgott. Általad

tudtam meg, bár akaratodon kívül, mi a valóság,

miért hallgatnak el a jobbak,

s ülnek lemondó legyintéssel, mint csüggedt remeték,

a tengerparton vagy egy szikla szélén,

s lógatják lábukat a semmibe,

oly üres tekintettel, mint a könyvlap,

ahonnan a legförtelmesebb

cenzúra törölt ki minden betűt.

Annak, ki tudja ezt,

nem lehet többé már nyugalmas élete,

békés halála, tudja mindazt,

amit legjobb volna nem sejteni,

tudja, de sosem mondja ki

hangosan, amit te magad is

némán adtál tudtomra, amiről te magad is

érezted, hogy kimondhatatlan.

Az elvarázsolt pillanat

1

Az elvarázsolt pillanat, mikor

féltett titkokat olvas ki a szem

egy idegen szemből, mikor

a statikus elektromosság

szikráitól sercegő hosszú haj

vízesésében megmártózik arcunk,

mikor egy alig észrevehető,

apró szőrszálra bukkanunk

egy mellbimbó holdudvarában,

mikor belátjuk, hogy nem vezet út

a legszebb testen át sem az örökké

szomjazott lényegig, mikor az utcák

elnyelik távozó lépéseinket,

mikor a megsejtett vetélytárs

letéphetetlen álarcot visel,

mikor téveszmék fojtogatnak,

mikor az aljasságot is

megengedhető eszköznek tekintjük,

mikor végül beáll a zsibbadás

órája, s reszketve kinyújtjuk

kezünket az önismeret

méregkeserű poharáért…

2

A várakozások előszelében

hajladozik a nádkönnyű gyanakvás,

a cseppfolyós szavak patakja

igazat és hazugságot felváltva görget,

két, egymás számára érinthetetlen

szellem áthatol a falakon,

a szobák érett, felhasadt gyümölcse

sötétséget s pondrókat rejteget,

a tudás magva föl nem törhető;

mikroszkópon át látható

véglények úszkálnak az önimádat

tócsájában, de az elégedett arc

csupán önmagában gyönyörködik,

nem szűri tisztává májfoltjait,

szemölcseit és ráncait, a vaksi látás

elmosódott világában lubickol

legszívesebben, már csak ott tud

hibátlanul ragyogni…

A féltékenység kórtörténetéből

1

Még emlékszem, milyen érzés,

mikor a csengőszóra senki sem nyit ajtót,

pedig odabenn ég a lámpa.

Még emlékszem, milyen érzés,

mikor rájövünk, hogy bizonyos szavak

köznapi jelentésüknél végzetesebbek.

Még emlékszem a szégyenletes távozásra,

mikor forró leheletemtől

lefonnyadt a fákról a lomb,

mikor kiáltásomra

áramütötten zuhantak le a levegőből a madarak.

Még emlékszem, milyen érzés,

mikor a szabad természet és a város

egy lassan elforduló arc

tükrévé zsugorodik.

2

Sokáig izzik, ami többé el nem törölhető

a visszafordíthatatlan időben,

a meztelenre vetkőztető kérdések

csakúgy, mint az álruhájukat ledobó válaszok,

a lengén öltözött test kihívása

csakúgy, mint a közönyös meztelenség,

a könyörületes hazugság

csakúgy, mint a szemünk közé sújtó igazság,

a szánalomból adott ajándék

csakúgy, mint a tudva elfogadott alamizsna,

az érzés, hogy már mások vagyunk,

csakúgy, mint az emlék, hogy mások voltunk valaha,

ami soha nem történt meg közöttünk,

csakúgy, mint ami megtörtént, de elmúlt,

az éjszakai hangtalan sötétség

csakúgy, mint a nappal felcsapó lángjai,

a robbanás füstfelhője

csakúgy, mint nyomában a szétfoszló üresség.

Egy világos pillanatban

Ha nem vigyázol, ellep a szemét,

mint a nagyvárosokat, ahol a sztrájkoló

utcaseprők sutba vágták szerszámaikat!

Ha nem vigyázol, élve megrohadsz,

elviselhetetlen bűz árad

szájadból, orrlyukaidból!

Menekülj tőle, aki megfertőz minden szavával,

aki minden tettével megaláz akaratlanul,

aki lehet mások számára virágzó

csipkebokor vagy pergetett méz, de neked

méreg marad mindörökké! Menekülj, vagy vonásaidra

kiül a kábítószerélvezők bamba vigyora,

járókelőktől tarhálsz pénzt az utcán, kéréssel, fenyegetéssel!

Előbb-utóbb csúszómászó féreggé vagy orgyilkossá

aljasít, ha nem küzdesz ellene.

Mit ér, hogy férfi voltál, ha az ő számára többé nem vagy az?

Mit ér elméd, ha már csak habzó szájjal

dadogó epilepsziásként, a beteljesületlen vágyak rángógörcsében

vonaglasz egy koszos rongydarabon, a puszta földön, a sárban?

Ragadj inkább kést vagy beretvát,

csonkítsd meg testedet minél előbb!

Legyen ágyékod ugar, ahol az eke

hiába szánt barázdát! Nyeld el a vetőmagot, és

ne hagyd kicsírázni! Jobb a terméketlenség

a mindent tűrő alázatnál. Kedvesebb az égnek az őszinte káromlás is

a képmutató imánál. Mindenért magadat okold,

mindenért te vagy felelős, nem ő,

aki érzéketlenül átlép rajtad, akár egy holttetemen,

míg a földön heversz, aki sírodra tapos

abban a hitben, hogy úgysem fáj a halottnak,

ő, aki nem gonosz, csak érzéketlen, aki nem is sejti,

mit tett veled, s ha a szemébe mondanád,

képzelgőnek hinne, vagy őrültnek.

Menekülj előle a pusztába, és ha ujjaid

önkéntelenül az ő arcát rajzolják a homokba,

talpaddal semmisítsd meg rajzodat!

Hallgass! Ne igyekezz fölvilágosítani őt

arról, amit úgysem ért, hiszen más-más nyelven beszéltek.

Ugyanaz a fogalom mindkettőtöknek mást jelent.

Hallgass! Mert bármit, amit mondasz,

megbánhatsz, szégyellhetsz utóbb.

Inkább harapd el a nyelvedet:

ha azután az ő testébe harapsz bele

ragadozó módjára, legalább

nem várhat többé magyarázatot

tőled, te néma dúvad!

Egy elfelejtett arc

Szeretem s ezért megölöm,

hogy jön ahhoz, hogy én szeressem?

József Attila

Mintha tegnap történt volna, pedig közel negyven éve is elmúlt,

hogy felháborodva jártam a várost, lázongva meg nem érdemelt

szenvedéseim ellen. Tenyerembe vájt körmeim

nyomán kiserkedt a vér. Mindegy volt,

szilvapálinkát iszom-e a kocsmapultnál

vagy esővizet kalapom karimájából.

Éveket adtam volna életemből, ha bizonyos szobafalak

megszólalnak, és elmesélik, aminek tanúi voltak.

De a sajnálatosan belém nevelt lovagiasság

úgysem engedte volna meg, hogy a gyűlölve szeretett nő után

nyomozzak. Mivel azonban ellenállhatatlan erővel

rögződött belém a hit, hogy jogom van tudni az igazat,

lehetetlen volt tétlenül maradnom, tehát

pótcselekvésekkel csaptam be az ösztökélő,

szégyenletes ösztönt. Olyan városrészek felé vitt az utam,

ahol ő járni sosem szokott, és valahol

a külső Ferencvárosban vagy a Káposztásmegyeri Vízművek közelében,

zsebemben rejtegetve a képzeletbeli

tőrt vagy vitriolos üveget, hosszú gyaloglás és még hosszabb

várakozás után hirtelen benyitottam egy kiskocsmába vagy bodegába,

mintha rajtaütni készülnék valakin vagy valakiken,

pedig odabent csak az előre várható látvány fogadott,

borostás férfiarcok és rosszul elmosott söröspoharak.

Rekedten kértem egy deci rumot, és holtfáradtan lerogytam

valami borfoltos asztal mellé. Néha odatelepedett

egy-egy hanyagul öltözött, loncsos hajú külvárosi tündér,

megitta a maradék rumot, és belém karolt,

mint egy kedves nőrokon. Felálltunk és kimentünk,

s a második utcasaroknál ő is magamra hagyott, látva, reménytelen

eset vagyok. Azután villamosra szálltam.

„Ha meghalnék, nem kínlódnék tovább, de akkor sem,

ha holnapra ő halna meg!” Hiába

próbáltam elhessegetni ostobán csapongó,

szárnyas-rovarszerű gondolataimat. Milyen furcsa,

hogy mindez rég a múlté! Elfelejtettem azt az arcot,

mint a részeg a villanyoszlopot, mit önkívületében átölelt,

mint a gyógyultan elbocsátott elmebeteg a kórházkerti almafát,

melynek gyümölcseit

női mellekként tapogatta, és csodálkozott,

hogy egyetlen törzsön kettőnél

sokkal több van belőlük…

Lakatlan évszakok

Egyre ritkábban merészkedem

a nagyváros vadonába, ahol

üldözők nélkül is üldözött vagyok, hiszen

bensőmben hordozom örök üldözőmet,

a betegséget, amely kegyetlenebbül megziháltat,

mint hogyha futnom kellene valaki

vagy valakik elől. Betonketrecbe zárva

töltöm az őszi s téli hónapokat, mialatt elnézegetem az építkezések

finom porát felkavaró szelet, máskor meg az esőt.

Ilyenkor szinte visszakívánom életem

legboldogtalanabb, legnyomorultabb időszakait,

a város ostromát, a másfél éves éhezést,

mikor csonttá-bőrré fogyott, de fiatal

testem villamossággal volt telítve még,

és várni tudott a kedvezőbb napokra, türelmesen vagy lázadozva.

Akkor mindig sietve jártam, számlálatlan kilométereket

hagyva naponta magam mögött.

Igen! Néha még az elromlott szerelem

keserves időszakát is visszakívánom,

mikor úgy állt belém a szenvedés,

akár a fogfájás; órákig tombolt, s úgy is állt ki,

ahogy a testi fájdalom szokott

váratlan fegyverszünetet kötni a szenvedővel.

Igen! A féltékenység kínja is úgy állt belém

valaha rég, és éreztem, ahogy keresztül-

áramlik rajtam, végig két karomon,

egészen ujjaim hegyéig. S én futni próbáltam előle,

vaktában hagyva hátam mögött az utcák sorát, és mikor

sikerült végre magamat holtra fárasztani, a szenvedés

eltompult. Valamennyi érzés, még a gondolatok árnyéka is

kiszállt a láthatatlanul

vérző szoborból, mely minden kínra érzéketlenül

állt még sokáig egy utcasarkon vagy egy tér szegélyén,

mielőtt gépies léptekkel, látszólag céltalanul

elindult végre valami vaktában választott irányba:

kimérten lépdelő holttest a rábámuló, de hozzá szólni nem merő

járókelők között…