Versek Kmetty János képeihez
Csendélet
| Tudjuk, hogy jelentéktelen |
| tárgyak vagyunk, semmi egyéb. |
| Korsó, pohár, üvegek, gyümölcsök |
| Jelentőségünket egyedül a művésznek |
| köszönhetjük, aki saját titkát |
| zárta belénk, rajtunk keresztül fejezte ki |
| önmagát, vagy önmagán keresztül minket. |
| Tudjuk, hogy nélküle mi sem kerültük volna el |
| a szemétdombot, a fölöslegessé vált holmik vesztőhelyét. |
|
Tükörasztalka
| de tükröm magasabban van, |
| hogysem megláthatná benne magát. |
| Egy arc szolgálatában töltöm napjaimat. |
| Úrnőm aggódva szokta nézegetni |
| ebben a tükörben, vajon sima-e még |
| a homloka, nincsenek-e szeme alatt |
| kék vagy fekete karikák? Órához hasonlítok. |
| Híven mutatom azon az arcon, |
| délutánba hajlik-e a nap, |
| vagy már alkonyodik? De ha leszáll a sötétség, |
| szerepem véget ér, nem mutatok azontúl |
|
Gitár csendélet
| Gazdám nagyot húzott a zöld üvegből, |
| és szórakozottan megpendítette húrjaimat. |
| Aztán elment, engem nem vitt magával. |
| Talán szép asszonyok körül |
| legyeskedik, vagy most kártyázza el |
| utolsó ezüstpénzeit. Lehet, |
| hogy az ócskapiacra kerülök |
| egy szép napon, mikor a zöld üveg |
|
Városligeti táj
| Mintha nem a Városligetben, |
| hanem a század elején, messze délen, |
| tikkasztó nap alkonyatán, |
| amikor a márványpadlós szobákból |
| előmerészkednek a gyarmati tisztviselők, |
| ahol örökké köd szitál, szürke eső könnyezik. |
|
Önarckép
| Megnyerő, különös arc, meglehetősen |
| kifinomult, de van benne valami |
| elszántság is. Mintha fából faragták volna, |
| hogy érzéketlenné tegyék minden csapás iránt. |
| mintegy fölösleges magyarázatul: |
| „Én vagyok! Ilyen vagyok!” |
|
|