Fogas kérdés

Fiatal, legalábbis nálam sokkal fiatalabb pályatársam, akit személyesen nem ismerek, ezt a meglepő kérdést intézte hozzám az „Élet és Irodalom” egyik nemrég megjelent számában: „Ityeg-e a fityeg a Duna-medencében?” Nos, miután a legkényesebb kérdések alól sem szoktam kibújni, most is felelni fogok legjobb tudásom szerint. Közbevetőleg megjegyzem, hogy fiatal pályatársam szerint találkozásunk a Fogaskerekű (sic!) étteremben történt. A magam részéről csupán a Fogas étteremről tudok, és bár oda a fogaskerekű vasúttal juthatunk fel, magának az étteremnek nincsenek kerekei, nem kell tehát attól tartanunk, hogy ha helyet foglalunk benne, legurul velünk a hegyről. Én ezt az éttermet csupán 1972-ben látogattam, mikor is a közelben levő Szabadsághegyi Tüdőgyógyintézet lakója voltam. Sem a korábbi, sem a későbbi években nem fordultam meg ott, s ebből következik, hogy ha fiatal pályatársam verse két-három évvel ezelőtti találkozásról beszél, a vers nem íródhatott 1975-nél később. Sajnálatos volna, ha az „Élet és Irodalom” szerkesztőségében hat évig heverne egy vers. Ha így lenne, nem szabadna panaszkodnunk a könyvkiadó vállalatoknál megszokott két-három éves nyomdai átfutási időre. Másik lehetőség, hogy fiatal pályatársam asztala közelében nem én ültem, hanem valaki más, aki talán hasonlított rám. Igaz, régóta gyanakszom, hogy él egy hasonmásom Budapesten, mivel a hatvanas években, egy budai eszpresszóban ismeretlen néven szólított meg egy ismeretlen férfi, és mindaddig nem hitte el, hogy nem az vagyok, akinek tart, míg személyi igazolványomat elő nem mutattam. Most – hála fiatal pályatársamnak – annyival többet tudok, hogy ez a hasonmásom a Fogas étteremben is meg szokott fordulni. A jövőben tehát semmi pénzért be nem tenném oda többé a lábam, mert talán el is ájulnék rémületemben, hogyha önmagamat pillantanám meg a szomszédos asztalok egyikénél. Még a balatoni fogas-filét is otthagynám tányéromon, és fizetés helyett rohanva pattannék fel a fogaskerekű vasút legközelebbi járatára, hazaérve pedig végleg a fogasra akasztanám lantomat is. Tulajdonképpen ez a hasonmásom volna illetékes felelni a kérdésre: „Ityeg-e a fityeg a Duna-medencében?” De mivel nem ismerem címét és nevét, kénytelen vagyok feltételezni, hogy az ő nevében is büszkén felelhetem Kisfaludy Károly szavaival, nem feledkezve meg közben a Duna-medencéről sem: „Él magyar! Áll Buda még!”